A MITEM-en minden alkalommal bemutatkozott az eddigi években egy-egy különleges produkció, amely nehezen kategorizálható, a színháznak legalábbis a határterületeit érintette. Ezúttal a vietnámi AO Show képviselte ezt a vonulatot. Az egészen speciális, a cirkusz, a színház és a tánc határmezsgyéjén mozgó előadásnak hatalmas sikere volt.

A műfaji határátlépések korát éljük, mintha csak valóra válnának azok az álmok, amelyek a különböző művészetek összefonódásáról, az összművészetiségről szólnak. Persze a színház maga is összművészet, és azok a színházi alkotók, akik a „polgári színjátszás” kereteit szerencsésen feledve próbálnak egymástól eltérő effektusokat összeházasítani, vagy éppen a térrel, a látvánnyal másképpen, a megszokottól eltérően bánni, mindig képesek előrelépni kissé ebbe az irányba. Azt hiszem, a közelgő fesztiválfinisszázs idején ezen érdemes elmélázni kissé. Persze nemcsak ezért, hanem azért is, mert a most látott AO Show kapcsán egyértelműnek látszik, hogy a cirkuszművészet az egyik megtermékenyítője lehet a 21. század színházának, legalábbis annak az irányvonalnak, amely erre az összművészetiségre törekszik. Az anyag, az eszközök, a látvány egésze, a mozgás sokrétű „felhasználása”, a kifogyhatatlan fantázia az illúziók megteremtésére, mindezek biztosan üdítő hatással lehetnek formákra, megoldásokra, technikákra. Az AO Show egészen rendkívüli attrakciót jelentett ezen a fesztiválon, hiszen egyszerre több műfajban is értelmezhetőnek bizonyult. Ugyanez az érzete támadt az embernek a találkozón korábban látott cseh Drak Színház előadása kapcsán (Georges Méliès utolsó trükkje), amely szintén egy másik irányból, a gazdag színházi fantáziájú bábművészet felől hozott üdítően új színeket. 

A 2012-ben létrehozott társulat azt tűzte ki célul, hogy a vietnámi kultúrát megmutassa és népszerűsítse a világban. Ezt biztosan sikerrel teszi, hiszen a most látott produkció egyéb erényein túl, betekintést enged a vietnámi emberek „hétköznapjaiba” is. A bemutató leginkább a látványvilággal hódítja meg a nézőt, a bambusztárgyak, rudak, természetes anyagok használata, a szépen, ízlésesen megvilágított tér, amelyben a folytonosan változó színpadkép a Hold-lámpa fényében megjelenik. Az elképesztően fantáziadús játék tényleg behatárolhatatlan: néhol táncelőadást nézünk, néhol cirkuszi attrakciókat, amelyeknek az akrobatikus levegőszámok éppúgy részesei, mint a bohóchumorú csetlés-botlások. Ugyanakkor színházat is láthatunk, hiszen közben elmesélnek egy történetet arról, hogyan változott meg az életmód Vietnámban (is), hogyan tűnt el az a szerves falusi kultúra, amely századokon átívelő tudását vesztve, átalakult valamiféle gyökértelen, szenvtelen városi világgá, amelyben ugyan a civilizáció előnyeivel találkozunk, de magányossá és elidegenedetté is válunk. Legalábbis erről mesélnek nekünk a vietnámi AO Show-ban. Teszik mindezt a legapróbb részletekig kidolgozva, még olyan színpadi eszközzel is, mint például, hogy az előadás elején, a falusi életet ábrázoló idillikus képekben látott bambuszkosarak a végére elfoszlanak: az egyik leglátványosabb akrobataszámban már szakadozott szövetű kosarakat használnak „trapézként” a fellépők. 

Azért is lehet izgalmas a találkozás ezzel a produkcióval, mert ezt a történeti vonalat gyakorlatilag a zenében is leképezi. Autentikus népzenéből indulunk ki a végig élőzenét használó előadásban, ám a civilizációs „ártalmak” ezen a síkon is megjelennek, hiszen a városias létforma felvázolása már a modern zene, a rap akusztikai terében zajlik, majd mindez összesimul az újra megtalált népi hangszerek dallamaival, egyfajta világzenévé. Nem tudni, hogy ennek a következetes zenei történetmesélésnek a hatására történt-e, de a közönség fiatalabb része rendkívül fogékonynak bizonyult ezekre a megoldásokra, nem beszélve a humoráról, aminek szintén nagy hatása volt a fiatalabb közönségre. Persze mindegy, hogy a zenén, vagy a látványvilágon keresztül megy át az üzenet, ha átmegy... Az egész produkció számomra legnagyobb erénye ugyanis, hogy nem pusztán egy hagyományos, önálló számokból felépített cirkuszi show-t láthattunk (nyilván úgy is megállta volna a helyét), hanem egy olyan előadást, amelyben speciális eszközökkel ugyan, de mondani, mesélni akarnak nekünk valamit. Van tartalma, üzenete ennek a bő egy órának, erős üzenete, amit még a szövegre épülő előadásoknak sem mindegyikében észlelhetünk. 

Ungvári Judit

(2022. május 7.)