Bozsik Yvette sokoldalú művész: pályája során egyaránt szerzett elismerést táncművészként, koreográfusként és rendezőként. Az utóbbi években a Nemzeti Színházban három előadást rendezett: Éden földön (2015), Az Úr komédiásai (2017), Pogánytánc (2018), de koreográfusként közreműködött Vidnyánszky Attila két rendezésében is: Johanna a máglyán (2013), Az ember tragédiája (2018). Az idei MITEM-re meghívott rendezésében, Matei Vișniec Bohóc kerestetik című darabjában újra láthatjuk majd táncosként is, és ezt a műfajt fogja képviselni társulatával és az általa javasolt meghívott művészekkel a 2023-ban rendezendő Nemzetközi Színházi Olimpián is.

 

– Első kérdésemet hadd vezessem be Zeami szavaival, aki szerint az ifjú növendék virágzása még nem igazi virágzás: „Csak ifjúsága virágzik és fénylik, és a néző csodálata ennek a meglepő kellemnek szól, amelyik nem tartós. […] És mindenki, aki a múlékony virágzástól hagyja megcsalatni magát, meglátja majd, hogy sorsa ez: gyorsan hervad el. Ezek a kezdet évei csak! Erre gondoljon mindig a kezdő. Ha most valóban megismerte saját tudásának mélységét és magasságát, e kezdői fok virágzása egész életen át kíséri majd, nem hagyja el többé!” – Bozsik Yvette hogyan kommentálná ezeket a gondolatokat?^[1]

Igen, a fiatalság virága mulandó, de meg kell őrizni a virágot… Elsősorban az jut eszembe, hogy nem a testben van jelen ez a virág, hanem lelki és szellemi szinten. Az ember, amikor fiatal, akkor nagyon is a saját testével azonosítja magát, azt gondolván, hogy tulajdonképpen csak fizikai testből állunk. Nem tudatosan, de mindig is úgy éreztem, hogy sokkal több vagyok ennél. Aztán ötven körül ez már tudatossá is vált bennem, részben magamtól is rájöttem, részben kaptam hozzá olyan tanításokat, amelyek bizonyossá tették e felismerést. Ezt a darabot, a Bohóc kerestetiket már ezzel a tudattal csináltam. Előtte azért mindig ott volt egyfajta megfelelési kényszer, hogy a testem a lehető legesztétikusabb legyen. Ez főképp fiatal koromban volt jellemző. Amikor balett-táncos voltam, börtönnek éreztem a testemet. Mindig is próbáltam megfogalmazni a darabjaimban ezt az érzetet, már az „üvegdobozos” előadásom alatt jelen volt ez a törekvés. Az Eleven térben ezt a bezártságot szó szerint meg is mutattuk. Már akkor olyan dolgokkal foglalkoztam, amelyek transzcendensek voltak, ami szokatlan volt Magyarországon, főképp a rendszerváltás előtt.

Önkéntelenül, már balett-növendékként elkezdtem a butoh-tánc felé fordulni, méghozzá anélkül, hogy ismertem volna. Amikor először, 18 évesen felléptem Párizsban, a butoh-hoz hasonlították a szólóimat, én pedig visszakérdeztem, hogy az micsoda.

A test-problematikára visszatérve: két gyerekem született, az első szülés után visszatértem a színpadra a Tüzes angyal címszerepében, nagyon lefogyva. A második után ez már nehezebben ment, így Oidipuszként tértem vissza a MÜPA színpadára, vagyis egy férfi-karakterként, ami azért volt érdekes, mert az egyik táncosunk, Zambrzycki Ádám, aki nem volt benne abban produkcióban, azt mesélte, sokáig nem jött rá, hogy az én vagyok, hanem azt hitte, egy román férfi táncost hívtam vendégül. (nevet) Nem tudom, miért éppen román táncosra gondolt, de ez számomra azt jelentette, sikerült egy jó, erőteljes karaktert teremtenem. Ma már a testemet tényleg egy ruhaként fogom fel, belül pedig ott vagyok én a tudással, mondhatni, az előző életekével is: egyszerre él bennem a kislány és az öreg, de ott él bennem a másik nem is, hiszen a teremtésben valójában egy volt a férfi és a nő, amíg szét nem lettek választva. Úgyhogy bennem van a tapasztaltabb énem vagy az idősebb szellemem is, mindez együtt szeretne tükröt tartani a világnak. Az idézet tehát számomra erről szól: a virág az ott van bennünk, csak nem a testben, hanem a lélekben.

– Azt mondhatjuk, hogy a Matei Vișniec-darabban szereplő bohócok tulajdonképpen szintén nemtelen lények. Az ő párharcukon túl a generációváltásról is szól ez a darab. Éppen egyidősek vagyunk, és nagyon hasonló érzéseim vannak, mint amelyek elhangzottak a sajtótájékoztatón. Valóban mintha kiveszőben lennének azok a dolgok, amiket mi megtanultunk, amiből jöttünk, amelyek nekünk még fontosak. A mostani fiatal generációk egy teljesen más világba ékeznek. Azt is sokszor tapasztalni, hogy nagyon nehéz a kommunikáció, erős a szakadék azok között az értékek között, amelyekben mi szocializálódtunk, illetve amelyekben ők nőnek fel. Ezt a generációs problémát hogyan éled meg? Gondolom, a darab kapcsán ezt is végig kellett gondolnod.

Inkább visszakérdezek: miért engedjük, hogy ilyen szinten az illúzió fogságában legyünk? Milyen érdekes a magyar nyelv: a hatalom szóban benne van a hat-alom, és az is, hogy akkor ne lássunk hetedhét országon túlra. Amikor az ember fiatal, még jobban meg akar felelni, aztán, amikor eljut egy olyan fokra, hogy ez már nem annyira fontos neki, és ki tud ebből lépni, akkor jön el az igazi szabadság. És ez a szabadság óriási nagy ütközésben van azzal a – mondhatni – mátrixszal, azzal az illúzióval, amit ez a mostani világ felkínál, mint egyfajta – nem is tudom – jutalmat.

Ebben a darabban ezek a bohócok kívül állnak, ahogy mindig is kívül álltak a rendszeren, ahogy a Shakespeare drámákban is tudtak tükröt tartani a társadalomnak.

A cél az lenne, hogy az emberek hagyják maguk mögött az alacsony tudatszinteket: a félelmet, a szégyent, a bűntudatot, a vágyakozást, a haragot és a büszkeséget. Minden út befelé vezet. Ezt vagy tudomásul vesszük, vagy nem, de akkor is így van. Csak a befelé való figyelem a fontos, és az alázat, a hála jelenti az örömöt. Az embernek az égiek felé kellene küldenie a hálát, az örömöt, hogy vagyok, hogy létezem, és hogy milyen csodálatos az élet. Egóval, kétségekkel és gyűlölettel teli világban élünk, már nem érzem a szabadság illatát. Az emlékét még hordozzuk, hiszen a Matei Vișniec-darab is erről szól, hogy viszem magammal a bőröndömben, és ott van a szabadság, és nem kell nekem már semmi, mert onnan indul a minden, amikor azt mondom, hogy már nem kell semmi. Amíg folyamatosan akar valamit az ember, addig eszerint is nézi a világot.

Azt azért közben tudni kellene, hogy nem ez az élet. El kell hinniük az embereknek, hogy igenis van más lehetőség. Ahogy Hamvas Béla mondja a Scientia Sacrában, a turba az, hogy letértünk a helyes utunkról. Azzal tudja az ember a rezgését emelni, ha megsimogatja gyerekét vagy a kutyáját, vagy megölel egy fát. Vagy egyszerűen csak belenéz a tükörbe, és nem azt látja, hogy öregszik, hanem hogy mi a szép, mi a fiatal és mi a gyermeki önmagában. Az öregség nem probléma, az nagyon is szép tud lenni. Nagy szeretettel figyelek a bohócokra, fordulok az én öreg bohócom felé és Vati Tamás öreg bohóca felé. Ebben az előadásban megemlékezünk arról is, milyenek voltunk fiatalon, amikor együtt táncoltunk. Ugyanakkor nem gondolom, hogy most kevesebbek lennénk azért, mert már idősebbek vagyunk. Sőt, sokkal több tudást hordozunk a tekintetünkben.

– Mi volt az, amit a Matei Vișniec-darabban megláttál mint lehetőséget, és miért érezted, hogy ezt tánc formában is ki lehet fejezni?

Először Rideg Zsófia, a Nemzeti Színház dramaturgja ajánlotta nekem ezt a művet. Zsófival több darabon dolgoztunk együtt, ilyen volt az Éden földön, és ő volt a dramaturgja Ghelderode Szent Ferencről szóló darabjának, Az Úr komédiásainak is. Úgy gondoltam, ha ő azt mondja Matei Vișniec művéről, hogy nekem ez jól állna, akkor az igaz lehet.

Nekem valóságos „bohóctörténelmem” van, mert több darabban voltam már bohóc, például a Kabaré régi, Kamra-beli előadásában, a ’90-es években. Aztán a MÜPA színpadán mutattuk be a Kodály–Ligeti estet, és abban is két idős zongoraszerelő bohóc-karaktert játszottunk Tamással. Ezt a kettőt most össze is gyúrtuk: az egyik bohócnak a parókája tér vissza, a másiknak pedig a jelmeze. Nekem nagyon sokat jelent, hogy milyen attribútumokat, milyen jelmezeket használok; ezeknek külön energetikája van, és mindig elmondom a társulatomnak és a tanítványaimnak is, mennyire fontos, hogy egy előadás előtt kirakjuk a saját kellékeinket. Nem kell megvárni, hogy valaki helyettem kellékezzen, hanem szépen ki kell rakni, ez a szertartás is a felkészülés, a ráhangolódás része. Hiszen a színpad egy szentély. Oda megfelelő állapotban kell belépni. Ott egyszerűen nem tudsz hazudni, mert minden láthatóvá válik belőled. Ez a bohóctörténet tehát valóban találkozott velem. Ahogy elkezdtem olvasni a darabot, kiderült: van egy harmadik bohóc is, és nem volt kérdés, hogy akkor ez Kalmi (Kalmár Attila) legyen, akivel szintén nagyon nagy múltunk van. A végén bejön még egy idősebb bohóc, ő pedig Zambrzycki Ádám. Nagyon régóta dolgozom ugyanazokkal a táncosokkal, akikkel együtt öregszünk. Nagyon fontos az ő jelenlétük, miközben a társulat fele már fiatalokból áll, ami jó helyzet, egyszerre vannak jelen az idősebb táncosok és a fiatalabbak is.

– Az előadásban végül megtörténik a tapasztalatoknak vagy a tudásnak az átadása?

Igen, és ennek jelképe a bőrönd. Nagyon sok előtanulmányt végeztem az elődökről magam is, sok filmet néztem például Jacques Tati-tól, vagy Marcel Marceau-tól, be is emeltünk tőlük bizonyos elemeket az előadásba.

Nekem nagyon fontos, hogy ne veszítsünk el, ne nullázzunk le mindent: a tudást vagy a mesterséget nem szabad elveszíteni. Ha úgy tetszik, ebben konzervatív vagyok és értékőrző: keresem azt a tudást, ami összeköttetést teremt ég és föld között.

Táncosként már nagyon fiatalon erős képeket láttam: tizenegynéhány évesen az akkori Balettintézetben ültem a zenetörténet órán, szólt a zene, és már jöttek is a képek. Akkor azt gondoltam, biztosan van tehetségem ahhoz, hogy koreográfus legyek. Most már „öreg fejjel” tudom, hogy ez nem tehetség, hanem inkább kapcsolódás az égiekkel. Ez azt jelenti, hogy én is egy csatorna vagyok az ég és a föld között, és minél csendesebb vagyok, minél alázatosabb, annál jobban jönnek le az üzenetek. Egy egyszerű példát mondanék csak erre. Amikor csináltam a Szent Ferencről szóló darabot a Nemzeti Színházban, éppen azon gondolkodtam, hogy ki fogja megjeleníteni Jézus ideáját a darabban. Jött egy hirtelen ötlet, hogy Barkó Tamás lenne a legjobb, a fiatal vak fiú, aki előtte több darabunkban is szerepelt. És akkor előkerült az „egóm”: jó, de akkor majd a Nemzeti Színházban ez nagyon bonyolult lesz, nem engedik, hogy bejöjjön a színpadra, mert veszélyes, ott annyi süllyedő van, és így tovább. Megpróbáltam magam lebeszélni, miközben ültem egy kávézóban. Ekkor elsétált a kávézó előtt a Barkó Tamás a fehér botjával, és akkor azt mondtam, hogy ez nem lehet véletlen. Tehát ott vannak a jelek mindenhol, csak az embernek meg kell látnia őket. Úgyhogy most már elengedtem ezeket a kétségeket, és egyre inkább hagyom magam irányítani a sorsom által. Furcsamód, ettől sokkal szabadabbnak érzem magam, és sokkal örömtelibb is vagyok, hiszen nem kell mindent előre kigondolni. Az emberek nagy része vagy a múlton rágódik, vagy aggódik a jövő miatt, ami egyébként nagyon sok energiát elvesz; ráadásul mindkettő csak illúzió, főképp az, hogy a jövőben mi lesz, hiszen mindig a jelenben vagyunk.

– Valahogy úgy is fogalmaztál az előző Szcenárium-interjúban^[2], hogy egyszerre kell előre és hátra tekinteni. Gyakorlatilag ez egy koncepció is lehet a munkáidban, hogy azt a fajta hagyományt, ami nagyon régre nyúlik vissza, adott esetben föl lehet használni, éppen a megújulás érdekében. Hogyan kötődsz a mesterekhez?

Sok darabom egyfajta hommage a mestereknek, a nagyoknak. Készítettem előadásokat Isadora Duncan, Mary Wigman, Martha Graham emlékére, mert mindig azt éreztem, hogy közösek a gyökereink, és fontos, hogy kifejezzem a hálámat és a tiszteletemet.

Akkor ez még nem tudatosult bennem, de most már tudom, hogy van egy közös energiamező, amelyben együtt létezünk. Ilyen szempontból nincs idő, legalábbis lineáris értelemben, ez is egyfajta megtévesztése az emberiségnek. Bennem megvolt ez a kapcsolódási vágy, és most már tulajdonképpen ezt csinálom a saját életművemmel is. Nagyon sokszor például azért használok egy régebbi kelléket, jelmezt vagy díszletelemet, mert tudom, hogy annak különös energetikája van. Saját magamtól is szeretek idézni, mert annak is valamifajta speciális helye van az egész életművemben. Nem azért, mert nem jut eszembe más, hanem ezek sokszor kimondottan fricskák is. Újravágva címmel a rólam írt rossz kritikákból csináltam például egy darabot. Ez még a Trafóban volt, és mindenki le volt döbbenve, s a kritikusok rögtön felterjesztették a kritikusok díjára, mert nem tudtak vele mit kezdeni. A humor, az önirónia is fontos elemem, segít, ha visszanézek a pályámra, saját magamra, hogy milyen hibákat követtem el. De hát ez is része annak a fejlődésnek, ami minden embernek ott van az életében, hogy a saját hibáiból tanul.

– Tanítasz a Táncművészeti Egyetemen. Melyek azok a legfontosabb gondolatok vagy értékek, amiket igyekszel átadni a tanítványoknak?

A Táncművészeti Egyetemen 2000 óta tanítok, most már egyetemi tanárként, koreográfiai tanszékvezetőként, és ebben az évben ősszel fog indulni egy MA koreográfus szak is, ami eddig nem volt. Sok egykori tanítványommal az egyetem elvégzése után szoros munkakapcsolatom alakult ki, többen csatlakoztak a társulatomhoz tagként vagy vendégművészként. Így már Krizsán Dániel is tag nálunk, több koreográfiát is készített, többek között a Deprivus című előadást is a számunkra. Bizonyos szempontból ez olyan, mint egy anya-gyermek kapcsolat, de közben én is nagyon sokat tanulok a fiataloktól. Magát a koreográfia művészetét nem lehet megtanítani, de művészi bátorságra lehet nevelni, azt a bátorságot meg lehet mutatni, ami engem mindig is jellemzett. Bátorítani tudom őket arra, hogy ne akarjanak megfelelni, még nekem se. És nagyon sokat beszélgetünk, akár spirituális, akár filozófiai dolgokról, tehát a hitről is például. Közben folyamatosan dolgozunk, megadott témákra csinálnak koreográfiát, hagyom, hogy ők dolgozzanak, utána pedig elmondom a véleményemet, de nem kritikaként, hanem inkább építeni próbálom őket. Nagyon aktív munkakapcsolat van köztünk, és ahogy mondtam, én ugyanúgy tanulok tőlük, mint ahogy ők tőlem.

– Kiket tekintesz a mestereidnek?

Az én mesterem Paál István színházrendező volt. Én szolnoki lány vagyok, és ő Szolnokon volt legendás főrendező. Mostanában mindig eszembe jut, hogy Isti vajon mit gondolna a mai világról.

Sokat foglalkozott velem, szinte a második apukám volt, amikor balett-növendék voltam, minden hétvégén elvitt a Szépművészeti Múzeumba, ahol rengeteget tanultam tőle a képzőművészetről. Később dolgoztam mellette koreográfusként is. Aztán ott volt Imre Zoltán, aki először lehetőséget adott, hogy a Szegedi Balettnek készítsek nagyobb koreográfiákat. Ő egy fantasztikus, nyitott lény volt, csodálatos ember és csodálatos alkotó. De mesternek mondhatom például Pina Bausch-t is, akivel aztán később személyesen találkoztam Párizsban. Ő pont az említett Kabarét látta a Divan du Monde-ban, tehát szintén egy bohócos előadást; utána bejött az öltözőmbe, és azt mondta, hogy én milyen bátor vagyok. Ez óriási élmény volt, mert ő örök példaképem. Aztán az egész társulatomat elhívta, hogy menjünk megnézni a próbáját a Theatre de la Ville-be. De mindig éppen azok a mesterek, akikkel a sors összehoz, vagy az is lehet, hogy egy-egy mű, egy film, egy irodalmi alkotás, regény, bármi ad nekem valamilyen tanítást.

– 2018-ban, amikor a 25. évfordulója volt a társulatodnak, arról beszéltél, hogy a nagy európai témák izgatnak. Ezzel a programmal most hogy állsz, mit sikerült ebből megvalósítani?

Akkoriban több antik görög drámát koreografáltam, például az Oidipuszt, az Antigonét, az Orfeusz és Euridikét. Jövőre Pécsen fogom rendezni a Médeiát, bár az prózai előadás lesz, mégis szeretném majd bevonni a táncot. A gyerekelőadások nagyon fontosak nekem. Nemrég felújítottuk a Varázscirkuszt, ami a Varázsfuvolának a gyerekváltozata. Régi előadásom, de csodálatosan látványos, és maga a zene is varázslatos. Most, amikor beszélgetünk, éppen a Magyar népmeséket adjuk elő a MÜPÁ-ban. Újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen komoly tanítások vannak a népmesékben. Most inkább azt érzem, hogy befelé kell fordulnom, leginkább a Bohóc kerestetik fejezi ki az érzéseimet.

Elképzelhető, hogy elindulok a kisebb stúdió-előadások felé, és talán a kísérletezés is újra előjön az életemben. Az a fajta avantgárd, amivel kezdtem a pályámat, most ismét megszólít. Az az igazságkeresés, ami jellemző volt rám fiatalon, csak talán egy másféle formában, mert akkor még nagyon sok volt bennem a tagadás, a düh. Most már átvette ezek helyét a szeretet, a megértés, de ettől függetlenül az igazság, a szabadság ugyanolyan fontos érték a számomra, mint akkor. Emellett repertoáron vannak az Operettszínházban a nagy ívű, látványos rendezéseim, legutóbb pedig a Bohéméletet rendeztem a Pécsi Nemzeti Színházban. Az operarendezés csodálatos dolog volt, azt nagyon-nagyon élveztem, gyönyörű zene, nagyszerű énekesekkel.

– Az operettszínházi munkák, gondolom, műfaji tágítást is jelentettek. Az olyanok, mint a Hegedűs a háztetőn vagy a János vitéz. Ezek hogyan gazdagították a rendezői látásmódodat, mit adtak hozzá?

Ez a folyamat már 2015-ben, a Nemzeti Színházban elkezdődött, amikor Vidnyánszky Attila meghívására Szarka Tamás Éden földön című művét megrendeztem. Az Operettszínház vezetője, Kiss-B. Atilla pont ennek a hatására azt szerette volna, hogy akár a János vitézt, akár a Marica grófnő című operettet egy másfajta szemszögből közelítsük meg, mint ahogy szokás. Nagyon örülök, hogy lehetőséget kaptam Atillától, ezért is születhettek olyan értékes előadások, mint a Hegedűs a háztetőn. Felvillanyozott a lehetőség, hogy ilyen csodálatos énekesekkel dolgozhattam, sok nagyszerű táncossal, zenésszel, a többi már nagymértékben rajtam múlt, azon, hogyan tudok kapcsolódni mindehhez. Annál több nem is kell, mint amikor az embert hagyják dolgozni. Az isteni út mindig a legegyszerűbb út. Amikor nincsenek benne bonyodalmak, akkor tud egy teljesen tiszta előadás megszületni. A pályámat az Operettben kezdtem mint balerina, akkor Pártay Lilla volt a balett-igazgató, és neki is nagyon sokat köszönhetek. Elfogadta és engedte, hogy miközben ott dolgoztam az Operettszínházban, alternatív előadásokkal külföldön lépjek fel, amiért utólag is hálás vagyok. Az is megtörtént, hogy az egyik nap az Operettszínházban Csipkerózsikát táncoltam, a másik nap pedig láttak a tévében, félmeztelenül az üvegdobozban. Mindenki láthatta a másik énem. Azoknak a művészeknek, akik még úgy ismertek, mint az egykori balettos kislányt, különösen bizonyítanom kellett, ez volt talán a legnehezebb, de remélem, hogy elfogadtak.

– Lesz folytatás?

Szerintem igen. Most éppen a Cigánybárót olvasom.

– A 2023-as Nemzetközi Színházi Olimpiára egy butoh-előadást és az orosz DEREVO Társulatot ajánlod. Miért?

A DEREVO Társulattal volt már több közös munkánk, nagyon szeretném, ha meghívnák őket. Mi is jártunk többször Drezdában Antonéknál (Anton Adasszinszkijnál), és van egy előadásuk, a Divina Commedia, ami egy cirkuszi sátorban zajlik, elképesztő produkció. A butoh-t is fontosnak gondolom: korábban Endo Tadashival is volt már közös előadása a Bozsik Yvette Társulatnak, HA DÔ címmel. Ő az egyik utolsó jelentős élő mester, már elmúlt hetvenéves; és talán az egyetlen élő tanítványa Kazuo Ohno-nak és Tatsumi Hijikatának, a butoh műfaj két megteremtőjének.

– A Színházi Olimpia milyen hatással lehet a táncművészeti szférára? Ebben a műfajban lehet-e hozadéka ennek a nemzetközi rendezvénynek?

Mindig van pozitív hatása annak, ha nyitás történik: kitárulnak az ablakok, az ajtók, és létrejön egy áramlás, ami a legfontosabb dolog, különösen a művészetben, az alkotómunkában. Amikor a sok-sok tudás találkozik, és megtermékenyítik egymást az alkotói gondolatok, akkor tudnak olyan kapcsolatok szövődni, amelyektől többé válik az ember. Most szerintem különösen nagy szüksége van a világnak arra, hogy a nagy bezártság után újra kinyíljon, és hogy újra embernek lássuk a másikat, ne féljünk tőle, hanem öleljük meg. Enélkül a bizalom nélkül és az emberségbe vetett hit nélkül nem lehet és nem is érdemes élni. Szeretet nélkül sem.

– Kicsit visszakanyarodtunk oda, hogy milyen világban élünk most, illetve mifelé tartunk. Vajon ezeket az emberi értékeket hogyan lehet föltámasztani?

Úgy, hogy mi alakítjuk a világot, és nem szabad energiát adnunk a rossznak, csak a jónak, a világosságnak kell energiát adni, és nem a sötét oldalnak. Most Golenya Ágnes írónőnek a Kristályvilág című művét kezdjük próbálni, ami egy ősbemutató lesz áprilisban Körmenden. Ez kimondottan egy szakrális, beavató színház lesz, kicsit a görög tragédiáknak a stílusához is fog hasonlítani, részt vesz benne a Bozsik Yvette Társulat, a tanítványaim is a koreográfus szakról, szeretném összehozni ezt a két csapatot.

Szeretnénk fontos üzeneteket „lehozni”, hisz amikor az ember színre visz egy ilyen művet, az mindig hozzátesz valamit az univerzumhoz. Ha arról beszélünk tehát, hogy mi a jó és mi a rossz, azt kell mondanom, minden egyes pici jó dologgal hozzátehet a világhoz valamit az ember. Nagyon fontos, hogy mindenki jó dolgokat tegyen hozzá, és ne a félelemből építkezzen, mert a félelem nem jó irányba vezeti az emberiséget.

 

“Clowns… Have Always Been Out of the Matrix”
Yvette Bozsik is Interviewed by Judit Ungvári

Yvette Bozsik is a versatile artist: she has gained recognition as a ballet dancer, choreographer and director during her career. Over the recent years she has staged three productions at the National Theatre in Budapest: Éden földön (Paradise on Earth) (2015), Cabaret (2016), Az Úr komédiásai (Scenes from the Life of St Francis of Assisi) (2017), and also participated as a choreographer in two pieces directed by Attila Vidnyánszky: Johanna a máglyán (Joan of Arc at the Stake) (2013) and Az ember tragédiája (The Tragedy of Man) (2018). She will re-appear as a dancer in Matei Visniec’s Old Clown Wanted, a guest production at this year’s MITEM, and she is to represent this genre with her colleagues and students at the 2023 International Theatre Olympics as well. Speaking to Judit Ungvári’s microphone, she opens up about several things with professional humility and impressive honesty: about the mature artist’s secret of youth, about what her latest piece has to say, about her concern for the present state of the world as well as her intimate relationship with her students, about her programme to unleash good energies, and about the cosmic mission of art.

(2022. május 3.)