Szokatlan képzettársítások, erőteljesen a mára utaló gesztusok, puritán tér, „kiforgatott” karakterek. Tompa Gábor rendezésében a Hamlet nagyon is rólunk szól, itt és most. Vajon képesek vagyunk-e felülírni mindazt, ami a mostani világot megbéklyózza? Képes-e a következő generáció valóban megváltoztatni a világot? Képesek vagyunk-e magunk átlépni a saját árnyékunkon? Ezekkel a kérdésekkel szembesít elsősorban ez a Hamlet-értelmezés. A MITEM első előadásának hatalmas sikere volt a teltházas nézőtér előtt.

Egészen egyszerű tér keretezi Tompa Gábor Hamletének világát (díszlettervező: Both András). Szinte üres színpad, előtérben egy futópad szalagja, hátul, a nagy vetítővászon előtt a Szellem „sávja”, itt jelenik meg a Holbein-Krisztusra hajazó Szellem, amit-akit Ophelia „szinkronizál”. Jobboldalt aranyozott lepellel eltakart építmény, amely később a főhős kuckója lesz, Hamlet felhúzható rolójú „raktára”, a könyvek, a tudás, a múlt. A hangsúlyozottan a testiség attribútumaként megjelenő futópad ezzel éppen átellenben áll. A rendező nem köntörfalaz, miután nagy ecsetvonásokkal felkeni a főbb figurákat, szinte rögtön egy tomboló, ám szenvedélytelen emberek sokaságából álló buliba csöppenünk, a bűnben fogant nászt ünneplő tömeg, mintha csak egy biznisz-csapatépítő társaság volna. Ez az érzet egyértelműen végigkíséri az előadást, a jelmezek (Bianca Imelda Jeremias) hatékony támogatását élvezve: ezüstös, csillogó, fénylő anyagok, bőrszerkó, földig érő szőrmebundák, domináns fekete színvilág. Hamlet és körének ruházata ezzel szemben puritán, szinte szerzetesi, amit a kapucni-csuklya is megerősít. A hátsó vetítővásznon a történet bizonyos pontjain óriási premier plánokat láthatunk, egyszer még egy rádióműsor is megelevenedik, amelyben Rosencrantz és Guildenstern éppen azt elemzi, vajon öngyilkos lett-e ténylegesen Ofélia. Ebben a furcsa, személytelen, modern miliőben egészen bizarr erővel hatnak az Arany János-i fordítást alapul vevő szöveg feszesre húzott mondatai (dramaturg: Visky András).

Tompa Gábor több szokatlan „húzást” is megenged magának az előadásban. A már említett Krisztus-Szellem asszociáción kívül, Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) szerepét alapvetően más megvilágításba helyezi, ő egy sajátos médium az anyagi és a szellemi világ között, és még azt is egyértelműen megmutatja, hogy nem öngyilkos a lány, hanem elteszik láb alól. A minderre, s mindenre is kapható Rosencrantz és Guildenstern itt két, szinte a Kill Billből idepottyant hölgy alakjában kel életre (Imre Éva, Pethő Anikó), akik mindenféle „szolgáltatásra” hajlandóak Claudius parancsára. Külön figyelmet érdemel viszont a Hamletet övező Wittenberg-Csoport (már a név is beszédes, időtlen párhuzamokat sejtet), a next-generation, amelynek tagjain érezzük, valami mást akarnak, mint ami van. Ez az egyik legfontosabb építőeleme a rendezésnek, hogy miközben a főszereplő vívódásában is központi figura marad, a csoport (vagyis a közösség) végig erős ellenpontját adja a király körének, amit kizárólag a hatalom és az érdek mozgat. Hosszan lehetne még sorolni az izgalmas és merész megoldásait az előadásnak, de mindenképpen fontos momentum például, hogy az Egérfogó-jelenetben nem színészeket „bérel fel” Hamlet, hanem magukkal a szereplőkkel játszatja el a gyilkosság eseményét, Claudius (Szűcs Ervin) ebben az általa megölt testvérét, Gertrud (Kézdi Imola) pedig saját magát alakítja. Ezt megelőzően Hamlet (Vecsei H. Miklós) elképesztően erős színházi metamorfózison esik át: az önmagát színésszé (sámánná, vagy éppen bolonddá?) maszkírozó hős e rituális aktussal készül fel az igazság feltárására. Ez a kulcsjelenet az előadás egész gondolatiságának felfejtéséhez. (Nem véletlenül kerül fókuszba a raktárból kisöpört könyvektől megfosztott Hamlet-kuckóban a maszk.)

Az előadást követő beszélgetésen Tompa Gábor felidézte, hogy Kolozsváron több emblematikus Hamlet-előadás is történt a színház fennállása óta. Ezek egyike volt az 1921. december 21-ei, a trianoni döntés után, amikor a Hamlet-monológ közismert sorára közönség egyként skandálva felelt: „lenni, lenni, lenni”, s a román katonaság lakoltatta ki a színházat az akkori épületéből. A rendező visszaemlékezett a 80-as években általa színpadra állított Hamletre is. 1987 februárjában mutatták be Héjja Sándor főszereplésével, az előadást többször betiltotta az akkori ideológiai bizottság, de végül mégis játszhatták, annak ellenére, hogy azokban az időkben még az áramfogyasztást is korlátozta a rendszer. Annak a feldolgozásnak a főszereplője egy rendező volt, a fő gondolata pedig az, hogy az igazság megtalálásának, kimondásának és a zsarnokság leleplezésének egyetlen módja a színház – hangsúlyozta Tompa Gábor. „Most nem kevésbé nehéz időket élünk, sőt kicsit perverzebb időket is, ezért szerettem volna a mai fiatal generáció szempontjából megfogalmazni a darabot. Ők ugyanis nagyon nehéz helyzetben vannak ma, ebben a szélsőséges ideológiák mentén rendkívül megosztott világban.” – mondta a rendező, aki szerint elsősorban a globális mainstream média manipulációja miatt nagyon nehéz kideríteni, mi is az igazság. Tompa Gábor hozzátette, őt nagyon megfogta az is, ahogyan Vecsei H. Miklós generációja színházat csinál, mert nem ezt a megosztottságot, hanem az egymáshoz közeledést képviseli. „Ezért volt bátorságom elővenni újra a darabot, mert ma mégis vannak olyan fiatalok, akik nem a konzumvilágot képviselik, akiket nem a profit és a kényelmes élet érdekel, hanem képesek szembe menni ezzel, és az igazságkeresést létformává teszik.” – fogalmazott a rendező. A másik fontos tényező szerinte, hogy a globális gazdasági érdekek ma felülírják a hitet is, és ezért jelenítették meg a szellem alakjában magát Krisztust, a gesztus egyúttal az önmagunk megújulásába vetett hitet is megjeleníti – tette hozzá az alkotó. 

„Elég élesen különválik a mai világban a hit és a hitetlenség, és a hitem abban, hogy van valami több, összefűz Tompa Gáborral.” – mondta a beszélgetésen Vecsei H. Miklós. Hamlet alakjában a színész elmondása szerint azt igyekezett megfogalmazni, hogy amikor a válaszokat kereső fiú találkozik a szellemmel, akkor egy új világgal is találkozik. Elmesélte azt is, hogy a próbafolyamat kezdetétől szerette volna megfejteni, miért tartják a Hamletet a világirodalom talán legjelentősebb szerepének, és a végére rájött, hogy a Hamlet fordulópontjai magának az embernek a fordulópontjait jelentik. Mindenki megéli ezeket, mindenkiben ott van Hamlet – fogalmazta meg a színész. Shakespeare szerinte nem egy különleges embert örökít meg, hanem AZ embert, így, aki ezzel a szereppel foglalkozik, egyben önismereti utazást is tesz.

Ungvári Judit

(2022. április 21.)