Az előző MITEM-en, 2021 őszén már megismerhették a színházkedvelők Theodórosz Terzopulosz egészen speciális rendezői világát, beleshettek a görög mester különleges és mostanra világhírű módszerének titkaiba. Az ősszel bemutatott Alarme egy trilógia része, amelynek második darabját, az Ámor című produkciót láthatta ezúttal a találkozó közönsége.

A találkozó harmadik előadását a budapesti nézők előtt már nem teljesen ismeretlen Theodórosz Terzopulosz „szállította”, az Ámor színlapja szerint Thanászisz Alevrász versei alapján készült. A görög mester színpadi kompozíciója saját, egyedülálló módszerével született meg, s ahogyan azt már a VII. MITEM-en bemutatott Alarme, illetve az Attisz Színház másik produkciója, az Aiasz, az őrület esetében is láthattuk, ez az egészen speciális technika a belső energiamezők felszabadításán alapszik, s leginkább érzeteket, impulzusokat közvetít.

Az Ámor is hasonlóan működik, csupasz színpadkép egy pástszerű emelvénnyel, ezen mozog a férfi szereplő, illetve egy henger alakú tárgy, amelyben a női szereplő helyezkedik el. Ebben a minimalizált térben elképesztően erős koncentrációjú színpadi jelenléttel teremti meg a két színész, Andónisz Miriangósz és Aglaía Papá azt az atmoszférát, amely utánozhatatlanul a görög rendező jellegzetessége. Szaggatott szavak, a férfi hosszú percekig csak számokat, percenteket sorol, míg a nő időről időre ismétli, hogy „adj el”, vagy, hogy „nincs kiút”, s közben valóban költői erővel szólalnak meg a sorok: eladom az álmaimat, az emlékeimet, és így tovább. A mantrázott számok és a költői „lélekforintosítás” feszültsége még a majdnem-találkozás, a flamenco szenvedélyes zenéjének megtalálása közben sem lankad el. Vajon tényleg képes-e ez a két ember egymásra találni térben és időben, vagy végképp maga alá temeti őket a kasszacsengés, a számok, százalékok, profitfillérek, a beárazott lelkek, emlékek, álmok kísérteties özöne? Vajon rájövünk-e, hogy a ma fétise, a haszon mit sem ér, s nem számít más, csak az, amit érzünk? Az emelvénynek támasztva egy létra áll a színpad jobboldalán, ezen kapaszkodik fel az előadás végén a férfi, innen kiáltja vissza, az „ámor” szót, mintha egy másik világ, egy másik dimenzió felé indulva éppen az előző kérdést válaszolná meg. Theodórosz Terzopulosz sűrű szövésű létigazságot fogalmaz meg ismét, olyat, amit logikus mondatokba talán nem is lehet rendezni, ám mindenki érezheti azt a zsigereiben, ha kicsit is átadja magát ennek az univerzumnak. Mélyre nyúló, csontig hatoló, ugyanakkor felszabadító élmény.

Az alkotókkal folytatott beszélgetésen Theodórosz Terzopulosz azt fejtette ki, trilógiája egésze, így az Ámor is, a hatalomra reflektál. Az Alarme két királynőnek a hatalomért folytatott, brutális összecsapásához fűzött kommentárt, míg a 2013-as Ámor a görög válság idején keletkezett, és a krízist, az elembertelenedést kommentálta. „Az elembertelenedés géppé teszi az embert, annyira a számok bűvöletébe kerül, hogy a végén már csak azokat látja. Egy ilyen időszakban minden áruvá válik.” – tette hozzá a görög rendező, ezért ebben a darabban a számokat soroló színész valójában az átlagembert jeleníti meg, aki ebbe a világba beleolvad. A női szereplő inkább a színházi embert testesíti meg, aki viszont kiárusítja saját magát, a testi-lelki valóját, a kellékeit, a ruháit. Vajon rájönnek valamire, miközben a szeretetet, a szerelmet keresik? – tette fel a kérdést Terzopulosz. „Mi annyit tehetünk, hogy megtagadjuk ezt a tagadást, amit a két szereplő képvisel, hogy állást foglaljunk a magunk módján.” – fűzte hozzá a rendező, aki arról is beszélt, hogy a test felszabadítása nagyon komoly pszichofizikai munkának köszönhetően valósul meg az előadásaiban. Andónisz Miriangósz, az előadás férfi szereplője ehhez hozzátette: Terzopulosz módszere hosszas, évtizedeken át végzett kutatómunkával kristályosodott ki, a színészeknek ezzel dolgozni fárasztó, de örömteli is egyben. Elmesélte, hogy folyamatos küzdelmet jelent ez a munka a testnek, de Terzopulosz módszerének köszönhetően a színészek azt élik meg, hogy megnyílik az idő, és egy másik dimenzióba kerülnek, amit az agy nem ismer, de a test nagyon jól érzékeli azt. Aglaía Papá az előadás tartalmáról szólva arról beszélt, szerinte a két figura sohasem találkozik egymással, amit a tér is jól mutat, miközben a nő a szerelem keresésével próbál utat találni a másikhoz.

Nézői kérdésekre válaszolva Terzopulosz arról is beszélt, hogy nincs megváltás és harmónia, csak az ahhoz vezető út van, és bár folyamatosan felteszik a kérdést ők maguk is, ki is az ember, de erre nem létezik válasz a művészetben, még akkor sem, ha ez fontos ontológiai kérdés, erre a tudomány próbál választ keresni. Nem lehet úgy nézni ezt az előadást, mint egy hagyományos drámai építményt – hívta fel a figyelmet a görög rendező, hiszen ebben az előadásban semmiféle realisztikus tárgy nincsen, de realisztikus folyamatot is hiába keresnénk. Itt az energia felszabadításáról, az ember belső érzeteinek előtöréséről van szó, a szavak is elvesztik a jelentésüket, és nem léteznek agyi vagy pszichológiai kötöttségek sem. „Homályos és megmagyarázhatatlan dolgok ezek, olyanok mint Pythia jóslatai.” – tette hozzá Terzopulosz. A művészetnek ugyanakkor szerinte nincs szüksége arra, hogy megmagyarázzon bármit is, hiszen az a tudomány dolga. Beszélt arról, hogy vannak olyan szaharai népek, amelyek órákon, akár 24 órán át énekelnek egy sirató szót, szerinte ez a legősibb példája az idő megnyitásának, ám ezt a nyugati ember nem érti meg, mert a nyugati ember a fejében létezik. „Hiszem azt, hogy keresni kell a gyökereit a tradícióinknak, mert választ adhatnak. Jött a technológia és felfalt bennünket, elvesztettük a tradícióink biztos talaját, s most a levegőben lebegünk. A színháznak pedig nem az a dolga, hogy a múltbéli hibákat lajstromozza, hanem, hogy felhívja az emberek figyelmét arra a rosszra, ami a jövőből érkezik, még ha ez ritkán, csak egy-egy kivételes pillanatban valósul is meg.” – összegezte Theodórosz Terzopulosz.

Ungvári Judit

(2022. április 24.)