Egy egészen különleges, búvópatakként felbukkanó zenei anyagot tolmácsolt a MITEM egyetlen koncertprogramja. Szabados György és Kanalas Éva 1997-ben a Fonó Budai Zeneházban adott hangversenyének hangfelvétele húsz év után került elő. Ezt az anyagot mutatta be Kanalas Éva, sajnos, immár a rendkívüli képességű muzsikus, Szabados György nélkül. A koncert így egyfajta megemlékezés is volt a zeneszerző-zongoristáról.

A Nap fia – mondta Szabados Györgyről emlékezve Szász Zsolt, a Nemzeti Színház dramaturgja a koncert bevezetőjében. Valóban minden tekintetben találó a hasonlat, hiszen a zeneszerző nem csupán a magyar improvizatív zene kiemelkedő alakja, hanem kivételes gondolkodó is volt, szellemisége lámpás, mely sok mindenre fényt derített. Például arra is, hogyan érdemes a kultúrát, annak teljességét látnunk: „A kultúra – kihelyezés és kihelyezettség. A folytonosan változó szellemi lét tárgyiasult, kézzel fogható, örökölhető megnyilvánulása. Én ezért jobban szeretek kultuszról beszélni, ami közelebb van az ember belső világához. Mélyebb és fenntartóbb. A kultusz már szakrális dimenzió. Úgy vélem azonban, hogy még ez sem a megfelelő válasz a kérdésre. Szerintem az egyetlen helyes válasz, a „titkok titka” az ember, s egy közösség szellemi tevékenységének legmélyén munkáló sajátos őserejű szellem, a géniusz. Ennek önálló, titkos élete és hatóereje van.” (Ökotáj 31-32. 2003.)

Ez az „egészleges” szellem lengte át a koncert minden egyes hangját. Persze még a koncert sem túl jó szó, mert olyan volt ez az este, mintha hangszínházat láttunk volna. Kanalas Éva sok ezer kilométert és évet átívelő hangperformansza magyar népdalokat, verseket, ősi zörejeffekt-forrásokat, révületek extatikus sikolyait, dallamokat és kakofóniát bűvölt egybe énekében, magától értetődő természetességgel. Zenésztársai, a nagybőgős Benkő Róbert és a zongorista Pozsár Máté pedig nagyszerű és egyenrangú alkotótársként játszottak ebben a behatárolhatatlan műfajú, sajátos produkcióban, amelynek ereje az improvizatív dzsessz legjobbjaihoz mérhető. Azzal a különbséggel, hogy ezek az alapanyagok „hazaiak”, vagyis egy olyan archaikus kultúra alkotóelemei, amelyekhez közünk van. Az ázsiai sztyeppék ősi, vad világa ér össze ezekben a futamokban a nyugati kultúra kifinomultságával és letisztultságával éppen úgy, ahogyan Szabados fogalmazott Bartók géniuszáról: „A bartóki világban a több-, sőt sokszólam építi fel az egységet, benne ég a sokaság időtlen személyes szenvedése, zenéjében ott van Európa egész története. De ugyanúgy ott van a keleti gondolkodás is, ezért lehet ő a XX. századi zenei gondolkodás és művészi emlékalkotás egyik pecsétje, etalonja. Ahogyan ő eggyé tudta varázsolni a zenét, a zenével kiküzdeni, mi több, újra megszülni az Egységet, máig sem tudja senki. Benne ott van már a többszólamúság teljes történetének a végkifejlete is: a sokszólam, a már-már halmaz-boldogtalanság, de ami még ennél is fontosabb, folyamatosan jelen van az el nem engedett egy szólam. Számomra ez a bartóki út.” Ezen a bartóki úton lépdelt ő is, és indultak el az ezen az estén látott zenészek.

Ez a performansz minden ízében sajátunk, hiszen nemcsak az alkotóelemeiben fedezhetjük fel a húsba vágóan magunkét, hanem abban az integratív gondolkodásban is, ami a magyar zenét és a magyar zeneművészeket „működteti”, bármely műfajban adjanak is elő. Ez az alkotó energia mindhárom muzsikusnál tetten érhető volt ezen az estén. Ismét csak Szabados Györgyöt idézem:„A magyar gondolkodás egyik főbb jellemzője, tájékozódásának záloga, hogy figyelme mindig az Egészhez mint fundamentumhoz viszonyít. Holisztikus. Gondolkodása és ítélete csak így tud megnyugtatóan tájékozódni. Ez a magyar nyelv és gondolkodás jellegzetessége, és mi ebbe a nyelvbe avatódunk be, ilyen mentalitású, figyelmű és érzékenységű emberekké válunk. Ezért egy percig sem a DNS-hez kötöm a magyar ízlést. Szellemi dolog az, kérem szépen.”

A hangszerek, a zongora és a bőgő mellett sámándob, csengettyű és üres, színesre festett csigaházak zörgése húzta alá az énekfutamok hol lírai, hol drámai hatását. Kanalas Éva énekével az operai énektechnikától az ázsiai torokhangokig mindenfajta hangzást bejártunk ezen az estén, mely végül olyan szintézisbe torkollott, amit csak ritkán tapasztalhat meg a közönség. „A zeneművész szerintem ne kísérletezzen, Isten sem kísérletezik. Valljon. Állítson. Képviseljen. Sejtsen és sugalljon.” – mondta ugyanott Szabados György. A koncerten, ki tudja, talán a zeneszerző szellemének köszönhetően megtörtént a beavatás, egy pillanatra feltárult a titok, a transzcendencia. Ebben a hangszínházban egészen közel kerülhettünk valami nagyon-nagyon lényegeshez.

Ungvári Judit

(2021. október 9.)