MITEM 2021

MITEM-krónika 18. rész – A mélység titkai (Teodórosz Terzopulosz: A dicsőítő színház – filmvetítés)

Az idei MITEM-en résztvevő nemzetközi hírű alkotók közül Teodórosz Terzopoulosz maradt a színházi találkozó végére. A görög rendező nemcsak két előadással vesz részt a programban, hanem alkotói módszerét is megismerhette a közönség. A dicsőítő színház című filmet a görög televízió készítette az Attisz Színházról, ebből több érdekes részletet is megtudhattunk a társulat előadásainak létrejöttéről, illetve Terzopoulosz színházi ars poeticájáról is.

Teodórosz Terzopoulosz  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Terzopoulosz a valós világból kiemel egy gondolatot, ez lehet bármilyen, politikai, vagy akár metafizikai természetű téma, azt absztrahálja, és egy sajátos formába foglalja, ami aztán az ismétlések révén jelrendszerré alakul át. Egyebek mellett ezt is megfogalmazzák a görög rendező munkatársai abban a filmben, amit a színház iránt érdeklődők láthattak a MITEM kísérőprogramjában. A mintegy tíz évvel ezelőtt készült dokumentumfilm bemutatja az Attisz Színház megalapítását és történetét 1986-tól 2006-ig. Teodórosz Terzopoulosz ebben visszatekint arra a különleges helyzetre is, ahogyan társulata megalakult Delphoiban, egy 1985-ös workshop után. A háromnapos szeminárium után arra kérte a színészeket, kövesség őt a hegyoldal lejtőjén, és aki ott utána ugrott, abból a társulat tagja lett. Ezzel a hét fiatal színésszel készítette el 1986-ban első előadását, a Bakkhánsnőket, amit mintegy 500-szor játszottak az öt kontinensen. „Igazi vándortársulat voltunk, és az, hogy külföldön sokszor játszottunk, a különböző kultúrákkal való találkozás nagyon sokat segített nekünk” – fogalmazta meg a görög rendező a film előtti bevezetőjében. Hozzátette, a közös munka közben megértettek valamit abból, amit ő mélységnek nevez, ebben a mélységben ugyanis a világ összes kultúrája találkozik. Nagyon sok a közös pontunk – mondta Terzopoulosz.

A film elején a rendező úgy fogalmazott: „Görögország egy kis hely a Balkán szélén, rendkívül gazdag emlékezettel. Ezt fel kell éleszteni minél előbb, és akkor a népe megmenekülhet. Hiszem, hogy az olyan kis országok, mint a miénk, ipar, vagy stabil gazdaság nélkül, a kultúrájukon keresztül tudnak fennmaradni.” Ezután bemutatta a társulat székhelyét, illetve a nézők bepillanthattak az Attisz indulásának időszakába.  Terzopoulosz mesélt arról is, hogy rendezői pályája Brecht bűvöletében indult, aki nagyon nagy hatással volt rá. Mérföldkőként említette a pályáján a Yermát, amit antik tragédiaként rendezett meg, és bár a kritikusokat nagyon megosztotta (volt, aki egyenesen rendőrségért kiáltott), de a közönség szerette, és három évig volt műsoron. Ez vezette el az antik görög tragédiákhoz is –tette hozzá Terzopoulosz. 1984-ben Delphoiban lett művészeti vezető, itt zajlott 1985-ben itt egy nagy nemzetközi találkozó, amelyen részt vett az akkori világnagyságok közül Heiner Müller, Wilson és Szuzuki is – idézte fel a görög rendező, aki hozzátette, Szuzuki Trójai nők című előadásának hatására határozta el, hogy görög darabbal foglalkozik, és a Bakkhánsnőket választotta. Az Attisz társulatával ezen együtt három évig dolgoztak együtt.

A filmben megszólaló színészek arról számoltak be, hogy eleinte nem volt könnyű belehelyezkedni abba a rituális időbe, amit a rendező akart megteremteni. A közös munka során kidolgoztak egy komplex gyakorlatsort, és ennek az eredménye lett az a formanyelv, amit Terzopoulosz innentől kezdve követett. A tréningrendszer mintegy háromezer gyakorlatra épült, és ez lett az Attisz alapanyaga. A Bakkhánsnőkben például a mánia témáját tanulmányozták, ami a Terzopoulosz szerint tragédiák egyik alapeleme. A fizikai gyakorlatok a testtel képzett szögletes mozdulatokból indultak ki, amelyek hasonlítanak az indián kultúrákban látható szobrok mozdulataihoz. A rendező elmesélte azt is, hogy később, 1995-ben Amazóniában járva értette meg, mennyire fontosak voltak ezek a tanulmányok, amelyek segítették felfedezni a test energiatengelyeit. Szemléltetik a filmben azt a különleges légzéstechnikát is, amellyel az Attisz színészei dolgoztak. Ez egy sajátos, szaggatott légzés, ami vibrálást hoz létre a testben, fokozatosan felszabadítva a medence tájékának energiazónáját. Terzopoulosz szerint így fizikálisan is felszabadulnak az elnyomott energiák a testben, hasonlóan ahhoz, ahogy a tradicionális táncokban, például a tűztáncban is láthatjuk. Az egész test felmelegszik, beindul a vérkeringés. Ez az állapot teremti meg a jelrendszerüket. A test archetipikus szögletes hajlításai már az antik görög ábrázolásokon is megjelennek, tette hozzá a rendező, nagyon ősi mozgások ezek, leginkább ázsiai eredetűek. Aiszkhülosz művét, a Perzsákat már ezzel a rendszerrel vitte színre, mert vissza akart térni az antik tragédiához, annak lényegi kérdéseit keresve. „Az antik színház ugyanis mindig lényegi kérdésekkel, és nem szerepekkel, vagy karakterekkel foglalkozik” – fogalmazott a rendező. Ebben az előadásban a siratóének volt a vezérfonala, ami szintén a tragédia egyik formája. Mintegy háromszáz előadást tartottak belőle Berlintől Moszkván át Tokióig, mindenhol óriási sikerrel. A siratóének későbbi munkáiban is jelen volt, például a 2006-os isztambuli színházi olimpiára készített produkciójában, amiben török és görög színészek együtt vettek részt – mesélte a filmben Terzopoulosz.

A görög rendező arról is beszélt, hogy nagy tisztelője Heiner Müllernek, neki és a németországi tartózkodásnak köszönhetően értette meg a különbséget a klasszikus és a klasszicizmus között, de a modern és a posztmodern között is. „Soha nem fogadtam el a posztmodernizmust – mondta a filmben Terzopoulosz –, csináltam ugyan posztmodern előadást, méghozzá az elsők között a világon, ilyen volt a Medea material 1988-ban, szolgáltam a gyorsan elmúlót, de azok a művészek, akik ezzel foglalkoztak, mára már eltűntek. Visszatértem a művészethez, az élet alapértékeihez, az ősi nagy kérdésekhez, a tragédiákhoz. Még most is imitáljuk a gyorsan múló európai trendeket.  Én nem ezt akarom. Én nem akarok kiművelt színházat sem, azt sosem értettem, miért is csináljak elnagyolt, értelmetlen pszichoanalízist a nézőknek, hogy erről beszélgessünk?” Teodórosz Terzopoulosz úgy vélte, a színháztörténetnek azokat kell befogadnia, akik a művészetet tisztelik, és nem a szót. Ilyennek nevezte Szuzukit, Brookot, vagy Barba antropológiai színházát. Akik a lényeget, a struktúrát kutatják, ez pedig nagyon kemény munkát követel, mert nagyon mélyre kell ásni magunkban. Kitartóan és makacsul kell dolgozni, nem szabad kiszolgálni múló igényeket – mondta Terzopoulosz –, nem szabad „spekulánsnak”, vagy „celebnek” lenni, az Attisz Színház ezért nem a materiális világra fókuszál, itt jelen kell lenni, testben és lélekben.

A görög rendező a következő napokban mesterkurzuson is beavatja a színészhallgatókat különleges munkamódszerébe.

 

Ungvári Judit

(2021. október 6.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Algéria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia, Ukrajna