In memoriam Király Gyula^[1]

 

Dosztojevszkij regényei – eltérően a 19. századi nyugat-európai modelltől – nem karrier-regények. Az író nem azt mutatja be, mint Standhal vagy Balzac (pl. a Vörös és fekete Julian Soreljének vagy a Goriot apó Rastignac-jának történetében), hogy a romantikus, álmodozó fiatalemberek hogyan válnak józan, számító karrieristává. E különbség magyarázata Oroszország történelmi megkésettségében rejlik. A 19. század közepétől a félfeudális viszonyokról, a kiszolgáltatott kisemberek, megalázott kishivatalnokok kudarctörténeteiről szól az új orosz irodalom (lásd Gogol elbeszéléseit és Dosztojevszkij első regényeit), akik számára nincs belépés az arisztokrácia világába. A polgárság gyenge, de annál erősebben hallatja hangját a nyugati liberális eszmékkel „fertőzött” fiatal értelmiség. Közülük a legkülönbek elvből utasítják vissza a karriercsinálás kínálkozó alternatíváit.

Honnan az öntudatuk, mióta hódítanak Oroszországban a Nyugatról „importált” liberális eszmék? A cári birodalom 1812-ben, Napóleon legyőzésével kerül föl végleg Európa térképére. A történelem paradoxona ez a győzelem: az orosz arisztokrácia legjobbjai (például Pierre Bezuhov, Andrej Bolkonszkij Tolsztoj Háború és béke című regényében) Napóleontól várták Oroszország megújulását a „Szabadság – Egyenlőség – Testvériség” jegyében. Ehelyett egy országukra törő hódítóval találták szembe magukat. Napóleon kultusza azonban a „nyugatos” értelmiség körében tovább élt a fölötte aratott győzelem után is. Nemcsak a cári uralom megdöntésére szerveződő dekabrista mozgalom (1825) idején, később is eszménykép maradt. Ezt példázza Raszkolnyikov nosztalgiája is.

Dosztojevszkij 1866-ban született regényének főhőse lázadó értelmiségi, aki önként mond le a számára elérhető karrier lehetőségéről. Jogászhallgató, aki képességei révén méltán pályázhatna egy olyasfajta hivatalra, amilyet a regényben vallatója, a vizsgálóbíró Porfirij Petrovics tölt be. A gyilkosság elkövetésével ezt az esélyt szalasztja el. Miért? Miféle ambíció fűti? – Arra bátorkodik rákérdezni, hogy kicsoda is ő voltaképpen: „közönséges ember”, aki társadalmi helyzetének, származásának foglya, avagy kivételes, nagyra hivatott egyéniség. Koncepciója szerint a gyilkosság az a „próba”, amelynek ha aláveti magát, ezt kiderítheti.

 

Hamlet és Raszkolnyikov

Az iskolateremtő magyar russzista, Király Gyula^[2] értelmezése szerint Hamlet és Raszkolnyikov provokatív fellépése között elsődlegesen e „próba-szituáció” forszírozása okán vonhatunk párhuzamot. S mint tanulmányában^[3] rámutat, a kettejük közötti különbség is innen válik beláthatóvá: a reneszánsz dráma hőse és a 19. század regényhőse számára már nem ugyanaz a kihívás, a megválaszolandó kérdés. Hamlet a megrendezett színjátékkal Claudiusnak állít egérfogót, hogy kiderítse, valóban gyilkos-e. Illetve – ami nemkülönben fontos – hogy ez a gyilkosság bűnnek minősül-e Claudius és a „világ”: a közösség, a királyi udvar szemében. A kapott válasz ambivalens: Claudiusban föltámad a bűntudat, mely pszichológiailag csaknem össze is roppantja (lásd hiábavaló fohászkodását az égiekhez). Ám az igazságtevés elmarad. Mi több, az igazságot feltáró, nyilvánosságra hozó Hamlet kerül „egérfogóba”.

Király Gyula meglátása szerint Raszkolnyikov a tervezett gyilkossággal magának állít „egérfogót”. Az ő kérdése: bűnnek minősül-e egy uzsorásnő, egy „kártékony féreg” elpusztítása? Előfeltevése, hogy nem. S hogy amennyiben a tett elkövetése közben és után nem inog meg ebben a hitében, lelkileg és fizikailag nem roppantja össze a bűntudat, méltán nyer belépőt a „nagy emberek”, a Napóleonok sorába. Ellenkező esetben viszont közönséges embernek, amolyan „féregnek” minősül ő is. S a kérdés itt is az, mint Hamlet egérfogója esetében: megkapja-e tettével erre a kérdésére a választ? A tettet megelőző és a tettet követő fejezetek tétje azonban nem csupán ez, hanem annak kiderítése: vajon milyen indítékok vezettek odáig, hogy ténylegesen is sor került a tettre? Vajon a „próba-tett” végrehajtása valóban Raszkolnyikov eredeti – elméleti, ideologikus – kérdésfölvetéséből következett-e?

Porfirij, a törvény embere, Raszkolnyikov vallatója határozottan így értelmezi a dolgot (és mellesleg a regény értelmezőinek többsége azóta is). Számára az a bizonyos cikk a perdöntő bizonyíték a tett motivációját illetően, amelyben a jogászhallgató Raszkolnyikov a maga „nagy ember” koncepcióját – Napóleonra hivatkozva – elméleti síkon vetette fel, fejtette ki. Ezt a dokumentumot az olvasó azonban a maga valójában nem ismerheti meg. Csak a gyilkosságot követően, a Porfirij és Raszkolnyikov között zajló párbeszédből értesül róla. Raszkolnyikov nem tud e fél évvel korábban íródott cikk megjelenéséről, ami azt jelzi, hogy már túljutott az „elmélet-alkotás” fázisán. Ami a cikk ismeretét illeti, Porfirij kétségkívül előnyben van. Másrészt azonban az olvasóval szemben tetemes a hátránya: a narrátor ugyanis a tettet megelőzően a főhős minden lépésébe és gondolatába beavat minket; így arról is „első kézből” informálódhatunk, hogy a cikkben kifejtett koncepció hogyan, milyen formában és súllyal van jelen Raszkolnyikov gondolatvilágában, amikor a „próba-tett” elkövetésére készül, illetve az erről való lemondást fontolgatja.

Ez a hezitálása adhat számunkra alapot arra, hogy a Hamlet és Raszkolnyikov közötti „alkati” hasonlóságra rámutassunk. Raszkolnyikov első monológja – mindjárt a regény második lapján – méltán állítható párhuzamba Hamlet nagymonológjával:

 

      … az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét. (3. felv. 1. szín)

 

Raszkolnyikov pedig így lázadozik a tetterőt bénító „okoskodás” ellen:

„Hm… így van az… kezünkben tartjuk a sorsunkat és minden kicsúszik a markunkból csak azért, mert gyávák vagyunk… Igen, ez alapigazság… Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól. Különben… nagyon is sokat okoskodom. Azért nem csinálok semmit, mert okoskodom. Bár… talán nem is így van: azért okoskodom, mert nem csinálok semmit. Most az utolsó hónapban szoktam rá, mert naphosszat csak heverek az odúmban és elmélkedem… sok semmiről. Minek is megyek ma oda? Hát meg tudom én tenni azt? Hát komolyan gondolom? Eh, dehogy is. Képzeletemet mulattatom vele. Játszom. Ez az: játék.” (6)^[4]

 

Gondolatjáték? Lázadás? Egzisztenciális kényszer?

Amikor Raszkolnyikov egy hónapnyi tépelődés után kilép az „odújából”, hogy próbaképpen, terepszemle céljából felkeresse kiszemelt áldozatát, az uzsorásnőt, korántsem érzi magát elszántnak. Tervét csak játéknak, amolyan gondolatjátéknak tekinti. Hogyan kerül mégis mind közelebb ahhoz, hogy a tervet valóban végre is hajtsa? Ez a folyamat időrendbe állított monológjaiból – illetve belső beszédének és pszichológiai állapotváltozásának elbeszélői közvetítéséből – olvasható ki^[5].

A fordulat akkor következik be, amikor anyja leveléből kiderül számára: Dunya, a húga kész Luzsinhoz nőül menni, csak hogy ő, a nagyreményű fiú boldoguljon. (Itt exponálódik Raszkolnyikov lehetséges jogászkarrierje is, tudniillik hogy e frigy jóvoltából az ügyvéd Luzsin beosztottjaként indulhatna el a pályán.)

 

Az anyja levele úgy érte most, mint a villámcsapás. Világos: tovább nem lehet csak bánkódni, tétlenül szenvedni és újra meg újra megállapítani, hogy a kérdések megoldhatatlanok! Okvetlenül cselekedni kell, mégpedig rögtön, máris. El kell határozni valamit, akármi legyen is az, vagy…

„Vagy lemondani az életről végképpen – kiáltott szinte őrjöngve. – Engedelmesen vállalni a sorsomat, így, amint van, egyszer s mindenkorra, elfojtani magamban mindent, lemondani a jogomról, hogy cselekedjem, éljek, szeressek!”

„Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hova mennie?” – villant eszébe Marmeladov tegnapi kérdése. – Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy menedéke legyen!

Megremegett. Egy gondolat futott át az agyán, ugyancsak tegnapi. És nem azért remegett, mert a gondolat feltámadt benne, hiszen tudta, érezte, hogy jön, és várta. Csakhogy ez most nem a tegnapi gondolat volt. Hiszen egy hónappal ezelőtt és még tegnap is – álom volt, most meg… most egyszerre nem álom többé, új és félelmesen idegen formában áll előtte. Ezt átlátta most egy szempillantás alatt és… mintha főbe kólintották volna, elfeketedett előtte a világ. (39–40)

 

Mit is jelenthet ez a „félelmesen idegen forma”? Azt, hogy a tervezett tett indítéka és célja is megváltozott: nem szabad elhatározásából fakadó, szellemi indíttatású „próba” többé. Raszkolnyikov egzisztenciális kényszerhelyzetben van, amikor jogosan érzi úgy, hogy nem halogathatja tovább a cselekvést. Meg kell akadályoznia Dunya életáldozatát, aki ugyanúgy elszánta magát a prostitúcióra, mint Szonya Marmeladova. A tervezett tett immár a protestáció egyetlen lehetséges formájaként áll Raszkolnyikov előtt.

Az újabb fordulat pedig akkor következik be, amikor a gyilkosság a maga konkrét fizikai brutalitásában jelenik meg előtte. Álmában éli át újra a kivénhedt gebe elpusztításának sokkoló gyermekkori élményét, s ez már-már eltántorítja a tett végrehajtásától:

 

„Úristen!” – kiáltott fel – Hát lehet az? Hát lehet az, hogy én baltát fogok és rávágok a fejére, szétzúzom a koponyáját… ragadós, meleg vérben csúszkálok… zárakat török fel, lopok és reszketek és bujkálok, úgy véresen… a baltával… Uram! Hát lehet az?”

Remegett, mint a falevél.

„De hát mit akarok? – kérdezte újra feltámaszkodva, mélységes megdöbbenéssel. – Hiszen mindig tudtam, hogy nem bírom ki! Hát akkor miért kínozom magamat ennyi idő óta? Még tegnap is, amikor odamentem, próbára, tegnap is pontosan tudtam, hogy nem bírom… Mit akarok? Mért haboztam egészen mostanáig! Nem én magam mondtam tegnap, mikor a lépcsőn lejöttem, hogy rút, undok, aljas… aljas. Mihelyt ébren gondoltam rá, már a gondolattól is felfordult a gyomrom és szörnyűködve utasítottam el…

Nem, nem bírom ki, nem bírom. Ha mégolyan hibátlan is a számítás, ha minden, amit ebben a hónapban végiggondoltam, világos is, mint a nap és logikus, mint a matematika… Uram-istenem! Hisz úgyse szánom rá magamat! Nem bírom, nem bírom… De hát akkor mért kellett egészen mostanáig…”

Felállt és csodálkozva nézett körül, mintha az is meglepné, hogy ott van. Aztán elindult a T… híd felé.

Sápadt volt, szeme égett, tagjait alig bírta emelni, de mégis mintha most egyszerre könnyebben lélegzett volna. Úgy érezte, ledobta az iszonyú terhet, amely oly régen nyomja, és könnyű lett, elcsendesedett a lelke. „Uramisten – fohászkodott – mutasd meg az utamat és megtagadom ezt az átkozott… álmot!”

A hídon menet nyugodtan, csendesen nézte a Névát, a fényes, vörös nap fényes lenyugtát. Mintha kifakadt volna szívén a gennyes kelevény, amely egy hónap óta érett. Szabadság! Megszabadult a varázslat alól, az igézetből, bódulatból, megszabadult a kísértéstől! (51)

 

Mi rettenti vissza, mi írja felül ekkor a tett mellett szóló észérveket, a logikát, a matematikát? [Azt az érvelést, melyet egy diáktól hallott fél évvel ezelőtt: „Öld meg a vénasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát, a közérdeket szolgáld vele! Mit gondolsz, nem egyenlíti ki a parányi, egyszeri bűnt ezer jótett?” (56) – Ám ez itt már nem Raszkolnyikov érvelése, hanem az előtörténetből beapplikált idegen szó!] Raszkolnyikov attól fél, hogy a fizikuma mond majd csődöt? De miért mondana csődöt, ha egyszer „hibátlan” a számítás? – Mert az emberi szellem, a „tiszta ész” nem képes közvetlenül uralni, irányítani a testet. A szellem és a test között a lélek a közvetítő; s ha ez a közvetítő felmondja a szolgálatot, a működés leáll. [„Az élet eleven lelke … nem fogad szót a mechanikának” – protestál Razumihin, a jó barát is a szocialisták ellen, akik szerint „az egész élet titka elfér két nyomtatott íven” (208).] A józanész nem mindenható; és ha a szív, a lélek szerve tiltakozik, ez arra figyelmeztet, hogy bizony valami hiba csúszhatott ebbe a számításba. Vagy egyenesen arra, hogy alapjaiban volt elhibázott a terv. Hogy csak látszólag sugallták észérvek, valójában „varázslat”, „igézet”, bódulat”, „kísértés” volt az egész – merő irracionalitás tehát.

A tisztánlátás reményt keltő pillanata ez. Ám ekkor a véletlenek közbeszólnak: Raszkolnyikov nem tud végleg megszabadulni a „kísértéstől”. Éppen ellenkezőleg: valójában most, amikor megrendült a hite a „tiszta ész” mindenhatóságában, válik az „igézet” rabjává. A Szénapiacon megtudja, hogy az uzsorásnő a következő nap este hétkor egyedül lesz otthon. Ez az a pillanat, amikor szellemi önkontrollja mond csődöt, amikor képtelenné válik a józan gondolkodásra:

 

Úgy lépett be szobájába, mint a halálraítélt. Nem gondolkodott semmiről, nem is tudott semmiről gondolkodni, de egész valójával megértette, hogy most már nincs meggondolás, nincs akarata többé, most egy csapásra eldőlt, véglegesen eldőlt minden. (53)

[…]

Ezt az egész dolgot is valahogy különösnek, titokzatosnak látta később, hajlandó volt feltenni, hogy rendkívüli erők és rendkívüli véletlenek irányították. (54)

[…]

… mintha csakugyan ujjmutatás, elrendelés lett volna. (56)

[…]

Ment, mint akit kézen fogtak és erővel húznak, ment vakon, ellenállás nélkül, mint akinek ruhája csücskét elkapta a kerék és elrántja őt magát is. (60)

 

Azt láthatjuk tehát, hogy Raszkolnyikov már a tett elkövetése előtt a test–lélek–szellem folyamatos drámai konfliktusának valóságos kálváriáját járja végig. Ha az eseményeket figyelmesen nyomon követjük, nyilvánvaló lesz, hogy a gyilkosság pillanatában már nem ideológiai indítékból cselekszik. Ahogyan Hamlet nem vérbosszúból öl, amikor kezet emel a Claudiusnak hitt Poloniusra, Raszkolnyikovot sem „napoleonizmusa”, a „nagy emberré válás” ambíciója vezérli. Pontosan azt követhetjük nyomon a regény tettet megelőző részében, hogy a külső és belső (pszichológiai) történések, közvetlen léttapasztalatok hatására Raszkolnyikov hogyan távolodik el ettől a machiavellista ideológiától. Igaz, odáig nem jut el, hogy végképp leszámoljon vele (ahogyan Hamlet sem tudatosítja, miért nem követi a szellem parancsára a vérbosszú „dramaturgiáját”), de ő is, akárcsak Hamlet, minden lépésével kitérni próbál előle. A világi „ítélőszék” – Porfirij – ezért nem kompetens abban, hogy ítéletet mondjon fölötte. „Pokoljárása” során megszerzett önismerete és a környező valósággal való aktív párbeszédbe kerülése révén erre ő maga válik majd képessé a tett után – az olvasó „ítélőszéke” előtt.

Honnan ered az olvasó többlete, amely alkalmassá teszi erre? Minden bizonnyal abból, hogy Raszkolnyikovval együtt neki magának is meg kell járnia a poklot, metaforikusan szólva „föl kell emelnie a baltát”. Dosztojevszkij új regénypoétikája abban áll, hogy föladva a mindentudó szerző fölényes pozícióját, intellektuális, pszichológiai és egzisztenciális értelemben is sorsközösséget vállal a hőssel, és erre készteti, kényszeríti olvasóját is. A tett elkövetéséig a regényi világ Raszkolnyikov lét- és tudatkalandján keresztül tárul fel. A tett utáni fejezetekben azonban az elbeszélői és az alaki szintnek ez a szimbiózisa megszűnik. A környező világ hőseinek morális arculatára és sorsalakulására már a főhős szemszögétől függetlenedve nyílik rálátásunk (lásd Luzsin Szonyának állított csapdáját, Katyerina Ivanovna „akciószínházát” és halálát, Dunya és Szvidrigajlov találkozását, majd utóbbi öngyilkosságát). Ez a tágabb horizont – a létállapot minden egyes szereplőt tragédiával fenyegető krízise, szellemi, morális és egzisztenciális válsághelyzete – emeli meg az olvasó kompetencia-szintjét, és teszi képessé arra, hogy egyre tisztábban lássa Raszkolnyikov elhibázott, „irracionális” vállalkozásának nagyon is reális hátterét, a „mindenütt vér folyik” világállapotának konkrét élethelyzeteit.^[6]

Ezzel szemben milyen bizonyítékokat sorol és milyen indítékok alapján hozza meg döntését a bíróság, a földi „ítélőszék”? Láthatóan abban érdekelt, hogy elsikkassza a tett rendkívüli voltát, társadalmi súlyát, „túlságosan is egyszerű esetnek” állítva be azt. Pusztán a tárgyi bizonyítékokra hivatkozik, és mentő körülményként arra az „időleges elmezavarra”, amely Raszkolnyikov nyomorúságos élethelyzetével volna pusztán magyarázható. [Hasonló félreolvasása ez a hősnek, mint a Hamletben Poloniusé. Ám a különbség – mint erre tanulmányában Király Gyula is rámutat – igen lényeges: Hamlet „csupán” játssza az őrültet, míg Raszkolnyikov pszichológiailag valóban krízises tudatállapotba kerül, már a tett tervezgetésének időszakában is. Míg Hamletre az „őrület tisztánlátása” a jellemző (szerepjátéka Yorickra, apja udvari bolondjára hajaz), Raszkolnyikovot ez a krízises lelkiállapot valóban szellemi összeomlással fenyegeti.] A tettet ugyanakkor a bírák szerint nagyon is józan számításból követte el; azért tudniillik, hogy megszerezze az alaptőkét a pályáján való elinduláshoz. A tárgyaláson tehát szóba sem kerül a cikk, mint ahogy azon a különös körülményen is könnyedén átsiklanak, amelynek az olvasó is „szemtanúja” volt, tudniillik hogy Raszkolnyikov igyekezett azonnal megszabadulni a rablott értéktárgyaktól és a pénztől (melynek még az összegével sem volt tisztában).

Van-e a regényben olyan szereplő, aki nem pozíciója folytán, hanem személyes indítékból, érdekeltségből lép föl azzal az igénnyel, hogy Raszkolnyikov tettének megítélője, bírája legyen? És van-e olyan, akit maga Raszkolnyikov választ ki erre a szerepre?

 

Porfirij Petrovics intellektuális olvasata

Porfirijt korántsem pusztán vizsgálóbíróként érdekli ez az eset. Kezdettől tudja, hogy Raszkolnyikov a tettes. Ám nem a lehető leggyorsabban lecsukatni, hanem mindenek előtt megismerni akarja őt. Igazából arra vágyik, hogy ez az „ifjú titán” szóba álljon vele (ahogyan Pilátus is beszélgetni szeretne a „bolond filozófus” Jesuával Bulgakov regényében, A Mester és Margaritában – de hatalmi pozíciója sajnos őt is megakadályozza ebben). Porfirijban – bármilyen ragyogó intellektus és pszichológus is – erősebb az „életből már kifelé tartó” embernek ez az önös pszichológiai motivációja – tudniillik hogy Raszkolnyikovval egyenrangú partneri viszonyba kerüljön –, mint az igazság kiderítésének vágya, a tett valódi indítékaira való rákérdezés. Híján van a szociális érzékenységnek, ámbár vizsgálóbíróként nap mint nap szembesül lecsúszott egzisztenciákkal. „Magas” intellektusát ezek a „közönséges” köztörvényesek igazából nem foglalkoztatják; úgy érzi, átlát rajtuk, mint az üvegen. Raszkolnyikov azért csúszik ki a markából, azért nem jön létre köztük valódi dialógus, mert egzisztenciálisan ő sosem vitte vásárra a bőrét, sosem „süllyedt le” a „közönséges” emberek szintjére.

Első találkozásukkor, a cikk kapcsán, intellektuálisan próbál Raszkolnyikovon fogást találni. Ám áldozata kiválóan vizsgázik: szín józanul, kristályos logikával tárja elé az ideológiai tett-indokot. Ebben a „párbajban” valóban egyenrangúnak látszanak (kölcsönösen meg is próbálják „leiskolázni” egymást).

Második találkozásukkor Porfirij a szerepjáték eszközéhez folyamodik: Raszkolnyikov pszichológiai sarokba szorítására készül. Aduja az a Raszkolnyikov ellen valló, „földből előbújt ember”, akit az ajtó mögött tart készenlétben. Ez is egyfajta színház, akárcsak a hamleti „egérfogó”; ahogyan Porfirij fogalmaz: „a mi mesterségünk (ti. az igazságszolgáltatás) szabad művészet a maga nemében”. Csakhogy Porfirij mint „rendező” nem tragédiát, hanem egy olyan öncélú macskaegér-játékot játszik, amelyet Raszkolnyikov joggal nevez komédiának. A „véletlen” azonban közbeszól: a színjátékot nemcsak megakadályozza, hanem fölül is írja Mikolka váratlan vallomástétele. Az ő vallási „fanatizmusa” révén egy új, evangéliumi dimenzió, „misztikus” értelmezési horizont nyílik a regényben (a szenvedés önkéntes vállalása Mikolka részéről Jézus áldozatára emlékeztet, aki „elveszi a világ bűneit”).

Harmadik találkozásukkor Porfirij már nyílt lapokkal játszik: felfedi Raszkolnyikov előtt, hogy őt gyanúsítja, és annak egzisztenciális érdekére hivatkozva tesz ajánlatot: adja föl magát önként, s akkor garantálja, hogy „pillanatnyi” elmezavarát a bíróság mint enyhítő körülményt fogja figyelembe venni. Szavaiból kiderül, hogy az ideológiai tett-indokon kívül továbbra sem lát más motívumot: „Itt valaki könyveken táplálta az álmait, elméletektől háborgott a szíve”. Ám ami a „hogyan tovább?” kérdését illeti, bölcs tanácsadónak és – a regény Epilógusának fényében – kiváló jósnak bizonyul:

 

„…engedje át magát az életnek, egyszerűen, elmélkedés nélkül és ne féljen – az kiviszi a partra és talpra állítja. […] [Isten] lehet, hogy nagy dolgokra tartogatja önt! Legyen erős szívű és ne féljen semmitől. Gyáván meghátrálna a nagy tennivaló elől? Ez aztán szégyenletes gyávaság volna. Ha azt meg tudta tenni, legyen most is kemény, így kívánja az igazság. […] Vagy az bántja, hogy sokáig nem fogja látni senki? Nem az idő itt a fontos, hanem önmaga. Legyen nap, akkor mindenki meglátja. A nap első dolga, hogy nap legyen.” (372–373)

 

Raszkolnyikov azonban joggal érzi úgy, hogy Porfirij a maga biztos pozíciójából túlságosan is könnyen beszél: „De hát kicsoda ön?! – kiáltott rá. Miféle próféta? Micsoda fenséges nyugalom magasságából prédikálja itt nekem a bölcs igéit?!” (373) – Az önnön dicsfényében ragyogó nap romantikus képzete Raszkolnyikov szituációjában valóban meglehetősen abszurd. Hiszen ő éppen pokolra szállásának mélypontján leledzik. S Porfirij ezen a mélyponton arra biztatja, hogy tegye már túl magát azon, ami történt, hiszen „már nem hisz az elméletében”. Igaz: a regény első lapjától érzékelhettük, hogy mint jogos tett-indítékban hite már akkor jócskán megrendült ebben a bizonyos elméletben. De ez nem jelenti azt, hogy intellektuálisan már túl is volna rajta. Szonyának tett vallomásában újra csak mint „kegyetlen kátéját” eleveníti azt föl. Az Epilógusból kiolvashatóan új szellemi hitvallásának kidolgozása még várat magára, és a regényi időn belül nem is kerül már sor rá.

 

Az elmélet élő cáfolata: Szonya Marmeladova

Nem véletlen, hogy Raszkolnyikov éppen Szonyának tesz önkéntes vallomást. Nem Razumihinnak, a barátnak, és nem Dunyának, a testvérnek. Ahogyan mondja, már a tett előtt, Marmeladovval való találkozásakor őt választotta ki erre a szerepre. Vajon miért? Hiszen Szonya intellektuális értelemben nem egyenrangú partner. Azonnal hárítja is, amikor Raszkolnyikov így próbál közelíteni hozzá:

 

„Nos, ha váratlanul magára bíznák, hogy döntse el, melyikük éljen a világon, Luzsin éljen és gyalázatoskodjék tovább, Katyerina Ivanovna pedig haljon meg? No, hogy döntene? Melyikük haljon meg, ezt kérdezem? (330)

[…]

Hát ismerhetem én az isteni gondviselés útját? Mért kérdez olyat, amit lehetetlenség kérdezni? Mire jók az ilyen hiábavaló kérdések? És hogyan lehetne az, hogy éntőlem függjön? Ki tenne meg engem bírónak abban, hogy ki éljen, ki ne éljen?” (331)

 

Amikor azonban Raszkolnyikov rádöbbenti őt a gyilkos kilétére, Szonya első érzelmi reakciójában már ott a tett indítékának és következményének egzisztenciális olvasata is:

 

Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával? – kiáltotta kétségbeesetten és felugrott, nyakába borult, két karjával erősen átölelte. (333)

 

Mi teszi képessé Szonyát erre az ösztönös reakcióra és végső belátásra, amely szövetségük és majdani életközösségük alapja lesz? – A maga ugyancsak elhibázott tette, hiábavaló életáldozatának keserves léttapasztalata. Hiszen egyszerű, „közönséges” halandóként ő is áthágta a „törvényt”, azt a bizonyos határt, amelynek átlépésére a cikk megírása idején Raszkolnyikov csak a „kiválasztottakat” tartotta képesnek. Szonya a cikkében kifejtett koncepció élő cáfolata: ezért lesz támasza az újrakezdésben, a „feltámadásban”, amelyről az epilógus ad hírt.

 

Pilinszky János Dosztojevszkij-olvasata

Raszkolnyikov élettörténete – ellentétben Hamlet tragikus pusztulásával – nem zárul le a regény végén, s ezzel esetében a „nagy emberré válás” lehetősége is nyitva marad. Vajon az alulról jött értelmiséginek a 19. században éppúgy joga és esélye van-e arra, hogy magára vállalja a „kizökkent idő” helyretolásának terhét és felelősségét, mint a reneszánsz királyfinak? – Dosztojevszkij regényének ez a radikális kérdésfölvetése az elmúlt másfél évszázad folyamán semmit sem veszített aktualitásából.

A 20. század második felében a magyar recepció figyelemre méltó fejezete a katolikus költő, Pilinszky János Dosztojevszkij-olvasata. Igen tanulságos az a mód, ahogyan esszéiben^[7] Auschwitz újra és újra exponált botránya kapcsán éppen Dosztojevszkij hőseire és regénypoétikájára hivatkozik – egyidejűleg érvényesítve a történelmi és üdvtörténeti (evangéliumi) perspektívát:

 

Fölmérhetetlen az a kín, amit az ember itt elszenvedett, s a bűn, amit elkövetett. Ami itt történt, az valóban alvilági akció volt. Egy időre maga a bűn jelent meg vele, kendőzetlenül, mérhetetlen közönségességével, agyafúrtságával és gyengeelméjűségével. S ami a legnehezebb botrány, a látszat botránya, hogy míg a bűnösök tisztán és ápoltan igazgatták e poklokat, áldozataiknak kellett magukra ölteniük a nyomorúság riasztó külszínét.

Amit Dosztojevszkij megsejtett, az itt megtörtént. De hogy valójában mi történt, azt ma is inkább csak sejtjük, s talán soha se lesz elég erőnk megtudni. (269)

[…]

A jó művészetben semmi sem marad elszigetelt, speciális jelenség. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja ezért nem azonos a ponyvaregény és az újságcikk gyilkosával. Raszkolnyikov te vagy, és én vagyok, annak ellenére, hogy se te, se én nem öltünk embert. (…) valamennyien (…) a ’bűnösök közösségében’ élünk, s nincs valódi katarzis ennek a közös kínlódásnak vallásos megélése (átvállalása és tehermentesítése) nélkül. (408)

[…]

[Dosztojevszkij] az alázat – e legfőbb isteni tulajdonság – kegyelméből oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangéliumok lapjai közé kívánkoznak. Megírta a „szent lator” megíratlan evangéliumát. (416)

 

A hamleti–raszkolnyikovi hőstípus mitopoétikai értelmezése

Láttuk: a hamleti–raszkolnyikovi személyiséget a hatalom, az (ön)uralom, a világjobbító szándék, a „kizökkent” idő „helyretolásának” ambíciója alakítja. Az aranykori Oroszlán mitikus archetípusának újkori héroszai ők. Annak a szellemiségnek a megtestesítői, amelyet az evangéliumi négyességben a Jézus királyságának alaptémájára fókuszáló Márk evangéliuma képvisel^[8]. E párhuzam jogosságát Hamlet esetében szövegszerűen is bizonyítani tudjuk, lásd a neméai oroszlánt megfékező Herkules/Heraklész mitologémáját: „Sorsom kiált, és minden kis inat / E testben oly rugós keményre edz, / Mint a neméai oroszlán idegje.” (1. felv. 4. szín) Raszkolnyikov cikkében a példakép ugyancsak egy „naphérosz”, Napóleon (nomen est omen). Szellemiségét tekintve Raszkolnyikov is egy rejtett erőben avagy erővesztésben lévő Oroszlán-minőség, akárcsak Hamlet. „Próba-tette” éppen e kérdés eldöntésére, illetve a rejtett erőben lét valódi erőben létté változtatására irányul (arra akarván választ kapni, hogy közönséges ember-e avagy nagyra hivatott, kiválasztott, akinek joga van áthágni a földi törvényeket). A cikk mint intellektuális tett, amely a maga valójában nem kerül nyilvánosságra a műben, csak a rá való hivatkozások áttételén keresztül informálódunk róla, Raszkolnyikov rejtett szellemi erőben létének bizonyítéka. A hivatkozási alap, a „példakép” e cikkben Napóleon, aki ekkor már, mint bukott császár, úgyszintén erővesztésben, illetve rejtett erőben lévő „Nap-Oroszlán” (1812-ben éppen az oroszoktól szenved vereséget). Egyre inkább a háttérbe szorulva, ám eredendően ő inspirálja a múltból, ösztönzi cselekvésre a hőst – akárcsak Hamletet az apa szelleme. A regény végén azonban Porfirij „legyél nap!” jóslata, mely a jövőt megelőlegező imperatívuszként fogalmazódik, már nem a rejtett, hanem a valódi erőben lét kozmikus érvényű metaforájaként is értelmezhető.

Az Epilógusban Raszkolnyikov „feltámadása” a kis-évkör naptári idejéhez, Krisztus húsvéti feltámadásához, a Nap erőben létének Kos időszakához kötődik. Raszkolnyikov aranykori látomása Ábrahám koráról viszont a precessziós nagy évkör^[9] Oroszlánjához (a Nap otthonlétének jegytartományához) köthető, amely a hős szellemiségét a regény végén közegszerűen jeleníti meg.

Raszkolnyikov testiségére, egzisztenciális működésére viszont – összhangban az asztrálmitikus hagyománnyal – az Oroszlánnal szemközti Vízöntő Mérlegének karakterjegyei a jellemzőek.

szellemiség	lelkiség	testiség
Bika	Bika	Skorpió
Ikrek	Szűz	Nyilas
Rák	Mérleg	Bak
Oroszlán	Skorpió	Vízöntő
Szűz	Ikrek	Halak
Mérleg	Rák	Kos
Skorpió	Kos	Bika
Nyilas	Oroszlán	Ikrek
Bak	Nyilas	Rák
Vízöntő	Bak	Oroszlán
Halak	Vízöntő	Szűz
Kos	Halak	Mérleg

 

A tulajdonságszintek egymáshoz rendelése az évkörön (Pap Gábor nyomán)

 

De vajon kis- avagy nagy-évköri érdekeltségű és irányultságú-e ez a működés? Raszkolnyikov esetében hogyan viszonyul egymáshoz a személyes sorstörténet és az emberiség-léptékű küldetés fölvállalása? Radikális kérdésfölvetésében, hogy Lázár föltámasztására (az Ember feltámadására) az Utolsó Ítéletig kell-e várnunk, avagy itt és most is bekövetkezhet-e ez az esemény, ez a dilemma fogalmazódik meg. Magát a metaforát Porfirij exponálja (ti. hogy Raszkolnyikov hisz-e a krisztusi példázat itt és mostjának realitásában), szövegszerűen viszont Raszkolnyikov Szonyával idézteti fel ezt a történetet a Bibliából (aki az Epilógusban számára e feltámadás valóságát jelenti majd).

A gyilkosságot megelőzően Raszkolnyikovban a folyamatos mérlegelés attitűdje és a „nincs idő” döntéskényszere egyidejűleg van jelen, ami a katasztrophé^[10] létállapotának kétarcúságára világít rá. Nevezetesen arra a paradoxonra, hogy a 19. század hőse éppen kényszerű valóság felé fordulása következtében nem tudja intellektuálisan tovább mérlegelni a tervezett lépés jogosságát, elodázva annak megtételét. Miért és hogyan zuhan le, jut a pokolra? A környező hétköznapi valóság éppen a tettről való lemondás reményteli pillanatát követően olyan mágikus realitás (eleve elrendelésként olvasható fatális véletlen) formáját ölti, amely Raszkolnyikov akaratát, szellemi tisztánlátását, ítélőképességét blokkolja.

A tervezett gyilkosság kétarcúsága, tudniillik, hogy az vajon „próbaként” felfogható virtuális tett-e, avagy sorsfordító valóságos cselekvés, ugyancsak Vízöntő sajátosság. Az a látszat keletkezik, mintha maga a gondolatkísérlet válna itt valóságos tetté, illetve mintha a valóságos tett az elkövetés után gondolatkísérletté volna visszaminősíthető (lásd Porfirij cikkre alapozó tett-interpretációját, valamint a mű recepcióját, melyben mindmáig ez az olvasat dominál). Holott a regény azt a krízises létszituációt tárja föl, amelyben a valóság státusza nem pusztán bölcseleti értelemben inog meg, hanem ténylegesen. Innen nézvést Raszkolnyikov heroizmusa pontosan abban áll, hogy e státusz helyreállítását vállalja magára, ami méltán vethető egybe a kizökkent idő „helyretolásának” hamleti ambíciójával. S nem mellékes, hogy a valóságra való rákérdezést az Ember mibenlétére való rákérdezéssel kezdi – kísérleti alanyként önmagát szögezve a célkeresztre.

Színről színre azonban nem ez a passió válik láthatóvá. A tervezett gyilkosság fizikai konkrétságú aktusa a Vízöntő Halak közegében mint „rossz álom” válik foghatóvá (lásd a vén gebe agyonverésének gyermekkori élményét). Raszkolnyikov reális élettere viszont – az a helyszín, ahonnan útnak indul és ahová újra és újra visszatér – a Vízöntő Bak térfelének közege: szobája, ez a szűk, koporsó formájú odú, ahol a cselekmény indulásakor egy hónapja vesztegel már. A Vízöntőnek ez a kettős mozgástendenciája – mint a hős ingajárata a Halak álom-közege és a Bak fogva tartó reális közege között – mindvégig jelen van a regényben. Lásd Pap Gábor alábbi ábráját, melynek nyomán ezt a Raszkolnyikov történetére jellemző „ítélethelyzetet” a Krisztus fellépésével kezdődő Vízöntő világkorszak jellegadó ismérveként, paradoxonaként interpretálhatjuk.^[11]

Ám ami a regény cselekményének menetét illeti, mitopoétikus olvasatban Raszkolnyikov a precessziós nagy-évkör mozgásirányát követve a Vízöntő mélyponttól az Oroszlán zenitig terjedő félkörívet járja be. A „Nagy Napciklus” e két fordulópontját szemléltető ábráját Baktay Ervin A csillagfejtés könyvében így kommentálja: „A Nap égi háza, az Oroszlán a tetőponton van, az ég világos felének csúcsán; vele szemben, az éjszakai félív mélypontján a Vízöntőt látjuk. Az Oroszlántól a Vízöntőig terjedő precessziós út a Nagy Napciklus alászálló félíve, a Vízöntőtől az Oroszlánig terjedő rész pedig a felemelkedő félív. (…) A Vízöntő egyben a hanyatlás mélypontját, de a felemelkedés, az újjászületés kezdetét is jelenti. S amint a Nap a Nagy Ciklusban a felemelkedő íven továbbhalad, végül eléri a Skorpiót, amelyben kiemelkedik a halál, a sötétség éjszakájából, és a világosságba, az ég világos felébe szárnyal, mint a sas, hogy aztán ismét felmagasztosulva elérje égi házát, trónját, a dicsőség teljességét az Oroszlánban.”^[12]

Raszkolnyikov történetében a cselekmény fordulópontjait nyomon követve tisztán rajzolódik ki a felemelkedés „kozmikus” menetrendje:

• Álomlátásában a ló a Nyilas jegytartomány jelzőállatával azonosítható. A gebe vénsége egyértelműen jelzi, hogy e minőség, mely a Tejút-rendszer életgenerálója, éppen erővesztésben van; maga a cselekmény azt is láthatóvá teszi, hogy itt az (ugyancsak Nyilas karakterű) ember negatív előjelű, féktelen indulata hajszolja az állatot halálra. A ló és lovasa közötti összhang megbomlása ugyanakkor az emberi minőség sorsát is megpecsételi: ezt látjuk abban a jelenetben, amikor Marmeladovot egy lovasszekér tapossa agyon. A Szénapiac (lásd a Tejút Szénásút névváltozatát) mitopoétikus olvasatban ugyancsak a Nyilas jegytartomány jelölője. Ez az a helyszín, ahol Raszkolnyikov pszichológiai átbillenése bekövetkezik: amikor a véletlennek mint eleve elrendelésnek engedelmeskedve rászánja magát a tettre.

• A gyilkosság helyszíne a Skorpió jegytartománya. Eszköze, a balta ugyancsak mitikus jeltárgy: egyidejűleg szimbolizálja a kiszabadítás és a teremtés aktusát, de a pusztítás és a rombolás eszköze is (hasonló kettősség jelenik meg a hős beszélő nevében is^[13]). A görög Buphónia áldozati rítusa arról tanúskodik, hogy a balta a Skorpió jegytartomány attribútuma: a Skorpió szellemiségű Zeusznak (akinek jelzőállata a Sas) szentelt és vele azonosított Bikát (a főisten Bika testiségének jelzőállatát) kétélű baltával ölték meg, hogy aztán ezt a tárgyat gyilkosságért törvény elé állítsák. Ebben a rítusban a balta annak az égi eredetű „ménkű”-nek feleltethető meg, amelynek – mint a kozmikus törvény marsikus érvényesítőjének – az istenek fölött is hatalma van. De Athéné világra jöttében is a balta játssza a főszerepet: „a bölcsesség istennője, azaz maga a megvilágosító tudás – a Héphaisztosz kovácsolta balta csapása nyomán szabadul ki Zeusz fejéből”^[14]. A Zeusszal vonható párhuzam itt korántsem esetleges. Mint mitikus előkép Raszkolnyikov önmagának szegezett kérdésében explicit formában is megjelenik: „Te talán megvéded őket (…) te Zeus isten, aki a sorsukat intézni kívánod?” (39) Ami azonban ekkor (anyja levelének olvastán) még kijózanító kérdésként merül föl, a tett elkövetésének pillanatában riasztó valósággá válik: az erővesztett Oroszlán szellemiségű Raszkolnyikovot a marsikus Skorpió (az Oroszlán misztikusa) blokkolja, és hajszolja a gyilkosságba. Ám hogy e gyilkossággal valójában öngyilkosságot követett el, arra maga Raszkolnyikov eszmél rá a tettet követően: „Magamat öltem meg, nem azt az anyókát” (340). De Szonya első válaszreakciója is erre világít rá Raszkolnyikov neki tett vallomását követően: „Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával?” (333) S minthogy ezzel a mondattal Szonya önkéntes áldozata, a prostitúció is úgy láttatik be, mint önmaga ellen elkövetett bűn, az ő életében ez a baltacsapás ugyancsak sorsdöntő jelentőségű: az önmagára eszmélés, az újjászületés kezdetét jelenti (Raszkolnyikov nemhiába vizionálja ekkor, hogy már azt a tényleges baltacsapást is mintha nem az uzsorásnőre, hanem Szonyára mérte volna.) Eszerint lehetne ezt a történetet visszafelé is olvasnunk, a gyilkos tett jogosságát igazolandó? – Netalán az uzsorásnővel azért kellett Raszkolnyikovnak egy baltacsapással végeznie, hogy – képletesen szólva – az öreg Szűzből a meggyalázott Szonya mint romlatlan fiatal Szűz feltámadhasson? Raszkolnyikovnak van ugyan egy mondata, amelyből e visszavetítés jogosnak tetszhet: „már akkor eldöntöttem, hogy neked mondom majd el, amikor még csak terveztem a tettet” (268). Azonban az események további menete egyértelműen rácáfol erre az archaikus toposzokkal visszaélő, leegyszerűsítő olvasatra.

• Raszkolnyikov kálváriajárása mintha csak most, a gyilkosság elkövetése után kezdődne el igazából. A Skorpióból a Mérleg jegytartományába átlépve mintha a tett előtti vívódásai térnének vissza újra. E vívódások tárgya azonban itt már más, mint a Vízöntő Mérlegében, ahol a „próba-tett” vállalhatósága volt számára a kérdés. Most a tényleges tett megítélése, valódi indokainak felderítése és mérlegelése a tét, valamint az önfeladás avagy a földi bíróság előli megfutamodás dilemmájának az eldöntése. Ez a Mérleg azonban valójában nem Raszkolnyikov, hanem az elfogulatlan olvasó kezében van, akit ekkor már nem tévesztenek meg a hősnek a pillanat hevében abszolutizált részigazságai. Az olvasónak ugyanis ekkor már nemcsak a valódi tett-indokokra, a gyilkossághoz vezető út stációira van rálátása, hanem a többi szereplőnek a főhősével párhuzamos sorsalakulására és szólamára, szellemi arculatára is. Mint ahogy a főhős Porfirijjal folytatott dialógusaiból világosan kiolvassa azt is, hogy a földi bíróság miért nem alkalmas Raszkolnyikov tettének megítélésére. Az önfeladás avagy megfutamodás közötti választást eldöntendő a kritikus pillanatban nem is a vizsgálóbíró, hanem Szonya lesz a Mérleg nyelve, akivel ekkor már az olvasó is maximálisan azonosulni tud: az ő tekintete állítja meg és fordítja vissza Raszkolnyikovot, hogy vallomást tegyen.

• A büntetés helyszíne, a szibériai kátorga mitopoétikus olvasatban Szonya közege, a Szűz jegytartománya. Raszkolnyikov itt, a Szonya iránt feltámadó szerelemben születik újjá. Lelki típusú újrafogantatás ez: a megtisztult, visszaszűziesedő női minőség lesz az az átjáró, amelyen keresztül Raszkolnyikov újult alakban juthat át az „aranykori” Oroszlán közegébe. Épp olyan titokkal teli átváltozás ez, mint Jézus születésének évről évre megismétlődő karácsonyi misztériuma…

E regény több mint 150 éve töretlen népszerűsége alighanem az a kozmikus léptékű szemléletmódnak köszönhető, melynek belátásához az itt vázolt mitopoétikus olvasat adhat szilárd alapot, túlmutatva az egzisztenciális és/vagy intellektuális értelmezési horizonton éppúgy, mint a pszichologizáló megközelítésen. A 20. század kataklizmái után és a jelen nemkülönben abszurd történései közepette a 21. század embere számára ez a Dosztojevszkij egész életművére jellemző üdvtörténeti perspektíva a szellemi megújulás kivételes esélyét kínálja.

 

Ágnes Pálfi: “But I Can’t Know the Divine Providence…”
Hamlet vs Raskolnikov

This year’s MITEM will see a stage adaptation of Dostoevsky’s Crime and Punishment, directed by Konstantin Bogomolov. Another topicality of this publication is the 200th anniversary of the writer’s birth, and that this year we also remember the Hungarian interpreters of the novel, the poet János Pilinszky (1921–1981) as well as literary historian Gyula Király (1927–2011). The author of the study summarizes the essence of her proposed mitopoetic reading of the work as follows: “The cosmic-scale viewpoint of this novel goes beyond the existential and / or intellectual horizon of interpretation as well as the psychologizing approach. (…) For the man of the 21st century, this salvation-historical perspective characteristic of Dostoevsky’s entire oeuvre offers an exceptional opportunity for spiritual renewal.”

(2021. szeptember 15.)