Műsorarchívum 2021

MITEM 2021

MITEM-krónika 2. rész - Időtlen idők (Wilson filmek)

Nemcsak Szophoklész alkalmas arra, hogy az általa elmesélt történetet „kortalanítsák” a színházi alkotók, a másik, korban mintegy ezer esztendővel fiatalabb géniusz, Shakespeare is méltó párja az antik szerzőnek a modernségben. A MITEM második napján két, egymással összefüggő kísérőprogramon is szembesülhetett ezzel a színházkedvelő.

Ann-Christin Rommen rendező, Kornya István szerkesztő. ::  Fotók: Schumy Csaba

 

A MITEM Filmklub első vetítésén Robert Wilson életművéhez kapcsolóadóan láthattak az érdeklődők két filmet, az első a világhírű színházi alkotó Hamlet: egy monológ címmel, a kilencvenes években létrehozott produkciójából készült, a másik pedig az előadás készítésének folyamatáról szóló dokumentumfilm volt. A vetítés előtti rövid bevezetőben Ann-Christin Rommen, az előadás társrendezője elmondta, 1983-ban kezdett együttdolgozni Wilsonnal, aki 1993-ban döntött úgy, hogy megbirkózik a Hamlet szövegével. Mint az később a dokumentumfilmből kiderült, Wilson több mint két évtized után állt ismét színpadra színészként ebben az előadásban. Munkatársa beszámolt arról is, hogy két évig küzdött a szöveganyaggal, a bemutatót 1995-ben a texasi Houstonban tartották, a videóanyag pedig két, egy tokiói és egy varsói előadás felvételeiből állt össze. Érdekességnek számít a work-dokumentumfilm is, hiszen ebben az időben ritkaságszámba ment az ilyesfajta munka – tette hozzá Ann-Christin Rommen. A bevezetőből kiderült az is, Wilson a darab különböző szereplőinek monológjaiból dolgozta össze a szöveget, így lehetősége nyílt többféle figura megformálására is.

Maga a Hamlet-előadásokból készült film, a minden bizonnyal videóból digitalizált változat döccenői ellenére is, átütő erővel adta vissza az alkotó és az előadás zsenijét. Lenyűgöző alakítás bontakozik ki a felvételből, egy hihetetlen precizitással kidolgozott, ugyanakkor mélyen átélt munka gyümölcse látható, csak sajnálni lehet azt, hogy az élmény nem élőben volt élvezhető. A főhős szempontjából monológgá változtatott, Hamlet-flashbackként megmutatott történetben alkalmazott stilizált játékmód, a rendkívül átgondolt tér- és eszközhasználat, a puritán gondolatiság érzékletes megjelenítése gyakorlatilag minden színész-, illetve rendezőhallgató számára kötelező stúdium volna. 

 

 

A műhelymunkába is betekintést engedő dokumentumfilm szintén fontos tanulságokkal szolgált, hiszen részletesen megismerhettük azt a folyamatot, ahogyan ez a két éven át kihordott produkció megszületett. Wilson ebben többek között arról is beszélt, hogy ezt a kihívást elsősorban azért vállalta fel, mert addig főként szöveg nélküli előadásokból ismerték, és többen azzal „vádolták”, hogy őt nem érdeklik a szavak. És, ha már szavak, akkor „dobott egy nagyot”, bevállalta a Hamletet, ami szerinte a világ valaha írt legnagyobb szövege. Shakespeare textúrája Wilson szerint „elpusztíthatatlan szikla”.  A monológként újragondolt darabról azt mondta a dokumentumfilmben, hogy úgy képzelte el, ahogy az ember közvetlenül a halála előtt újra látja „leperegni” az egész életét.  Nagyon sok izgalmas részletre rávilágított még a dokumentumfilm, például ara, hogy mennyire tudatosan építette föl a két nő, az anya és a szerelmes Ofélia kétféle pólusára a játékot, ami a térben is elkülönült a pólusok mentén. Beszélt arról, hogy milyen sokféleképpen láthatjuk a színészt ebben a darabban, gyerekként, fiúként, idősebb emberként; nőként, férfiként. Wilson szerint nem szabad időhöz kötni a Hamlet szövegét, mert ezzel csak veszítene az értékéből.

 

Kiemelkedő momentuma volt számomra a wilsoni vallomásnak, amikor arról szólt, mennyire hatottak rá a különböző keleti színházak, a japán, a tradicionális kínai opera, vagy az indonéz színház. Valószínűleg ezeknek az impresszióknak tulajdonítható az a bravúrosan finomra csiszolt stilisztika, amit ebben az előadásban is nagyszerűen használ az alkotó, a következetes, stilizált gesztusrendszer, a rendkívül impozáns fény-árnyék hatások alkalmazása, vagy a bábjáték, illetve a ruhák „bábosítása”. Wilson, aki több helyen is nyilatkozta, hogy utálja naturalizmust, itt azt fogalmazta meg, hogy azok a Hamletek amelyeket az előadása elkészültét megelőzően látott, túlságosan naturalista, vagy pszichologizáló módon közelítettek ehhez a műhöz, ezt a sort ő nem akarta folytatni, ezért más kifejezésmódot keresett. Ez a kifejezésmód pedig kitapinthatóan a keleti színházi kultúrában gyökerezik, archaikus formákat gondol újra, ezáltal válik nagyon is kortárssá, mi több, időtlenné.

 

 

A dokumentumfilmben megszólaltak az alkotó munkatársai is, köztük a már említett Ann-Christin Rommen, aki egyebek mellett azt fogalmazta meg Wilson próbafolyamata kapcsán, hogy a képzőművészeti indíttatás meghatározta a próbák menetét és a munka részleteit is. Egyrészt a színpadkép-vázlatok készültek el legelőbb, másrészt olyan volt, mintha Wilson a testével rajzolta volna fel a színpadra a Hamletet. Gregory Boyd úgy fogalmaz a dokumentumfilmben: "Robert Wilson Samuel Beckett mellett a 20. század második felének legnagyobb hatású színházi alkotója.” Ez alighanem vitathatatlan állítás a látottak alapján.

A MITEM második napján – az előző napihoz hasonló sikerrel – játszották el az Oidipuszt, Robert Wilson rendezésében.

 

Ungvári Judit

(2021. szeptember 19.)


Oldal tetejére
Albánia, Belgium, Bulgária, Franciaország, Georgia, Görögország, Izrael, Japán, Kína, Lengyelország, Magyarország, Macedónia, Mexikó, Mongólia, Olaszország, Oroszország Románia, Szlovákia, Szerbia, Törökország