Pazar ötletek, egyszerű, de impozáns látvány, izgalmas szellemiség – minden rétegében eredeti és elgondolkodtató Shakespeare-adaptációt láthatott a közönség a Maribori Nemzeti Színháztól a MITEM „utórengéseként”. A két, betegség miatt elmaradt előadás közül a találkozóhoz közeli időpontban a szlovén Rómeó és Júliát láthatták előbb a nézők, a másik produkció, az Alarme pedig október 29-én lesz a Nemzeti Színházban.

Az előadás mindjárt egy bravúros időtöréssel indul: a méregmonológgal kezdődik, s ez rögtön megadja az alaphangot, illetve a szerkezetet is. Júlia szemszögéből látjuk-észleljük a történéseket, kicsit olyan módon, mintha a halála előtti percekben leperegne előtte az a bizonyos film... Visszatekintünk a női főszereplő számára legfontosabb drámai kulcspontból, hogyan is jutott idáig. Az ugyanis vitathatatlan, hogy az ő szemszögéből nézve ez a legfontosabb döntés, a halál kockázatának vállalása, tágabb gondolati mezőben, annak a kockázatnak a vállalása, amikor az ember kénytelen kilépni a komfortzónából, mert saját önazonossága semmisülhet meg, ha marad. Ezek a legfontosabb drámai pillanatok egy ember életében, amikor döntenünk kell arról, kik is vagyunk valójában. Ezt az egyszerre éteri és érzéki dilemmát helyezi fókuszba ez az adaptáció, amit a rendező, Aleksandar Popovski, és Nina Kuclar Stiković készített a Shakespeare-műből. Azért mondom, hogy egyszerre érzéki és éteri, mert egyfelől arról dönt itt a női főhős, hogy konkrétan meghalna-e, vállalná-e a halált, mint fizikai-fiziológiai átmenetet. Ugyanakkor ebben a döntésben filozófiai értelemben a madáchi vég az expozícióba kerül, mert az a kérdés is ott rezeg, hogy kik is vagyunk valójában, hol húzzuk meg annak a határát, ameddig a környezetünk befolyásolni tud minket, és melyik a valódi szerepünk, a társadalom által ránk erőltetett, avagy a belső emberi, netán az angyali dimenzió?

Az angyalság motívuma végiglebegi ezt a szándékoltan Júlia-nézőpontú előadást, több szépséges pillanatot teremtve, elég, ha csak azt említem, amikor Júlia, újdonsült férjére várva a hatalmas fehér vászon előtt ül, amelyen az anyag redőzetére eső fényeknek köszönhetően az árnyéka angyalszárnyat formáz. De mindjárt a kezdő jelenetsorban azt láthatjuk, ahogy az egymással hajba kapó két család tagjai hosszú verekedés után ledöntik a színen álló angyalszobrot. Gyönyörű metafora. Ezek vagyunk, kicsinyesek, ösztönszerűek, megöljük magunkban is mindazt, ami megemelhet minket, s a szerelem sem kivétel ez alól. Érdekből házasodunk, ösztönből bujálkodunk – változott-e bármi az évezredeink alatt? Hová lettek az éteri pillanataink? Hol vannak azok az érzelmek, amelyek a „salaknál” nemesebbé tesznek? Júlia egy helyen a szöveg-betoldásban azt mondja, ha párezer évvel előbb születik, istennő lenne, de ötszáz évvel a feminizmus előtt jött a világra, s így nem dacolhat az atyai akarattal. A női sors drámája egy mondatban, miközben egy olyan spirituális szférát képvisel, ami az égi tisztaságot a földre hozza, megteremtve a kapcsot a különböző „világrészek” között. Van tétjük tehát a női döntéseknek.

Az angyalszobor, mint díszletelem azáltal is fókuszba kerül, hogy gyakorlatilag nem sok versenytárs van: a látvány központi eleme néhány lepedővászon, ezek tagolják a teret, de szervesen beépülnek a játék részleteibe, néhol eltakarnak, néhol elválasztanak szereplőket, hol feltekerik, hol elsimítják a vásznakat. A fehér anyag, mint lepel ugyancsak a tisztaság egyszerű szimbolikájával dolgozik, s menyegzői hatáselemnek éppen úgy megfelel, mint halotti takarónak. Impozáns színpadképi megoldás még a barát és a fiatalok jeleneteiben látható sziget a fával, amely szinte mentőhajóként szolgál (díszlettervező: Sven Jonke). A majdhogynem szedett-vetett benyomást keltő jelmezek (jelmeztervező: Jelena Proković) tökéletesen kortalan világba röpítik a nézőt: a barokkos parókáktól a 20. század elejének öltözékein keresztül a bőrnadrágig mindenféle kosztümmel szembesülhetünk ebben a viselet-panoptikumban, amelynek sajátos eklektikája mégis jól mutat, és nem válik kavalkádszerűvé.

Fontos megemlíteni azt is, hogy a szövegkezelés szempontjából némiképp posztmodern előadásban folyamatosan utalásokat kapunk a shakespeare-i életmű többi darabjára is, a Hamlettől kezdve a Julius Caesaron át A viharig ívelnek az utalások, idézetek, parafrázisok („inni vagy nem inni”). Egészen odáig merészkedik a rendező, hogy majdnem a komplett Mesteremberek-jelenetet is behozza a Szentivánéji álomból, amelyben ugyebár maga a szerző éppen saját Rómeó és Júliáját figurázza ki a Pyramus és Thisbe-történettel. Dupla csavar. Emellett határozott erénye az előadásnak, hogy rengeteg humorral és mindenféle konvenciónak fittyet hányó, meglepő ötletekkel szolgál, és ez a sziporkázó hangvétel nagyon jót tesz a nézőnek, például én még ilyen viccesre hangolt erkélyjelenetet (ráadásul erkély nélkül) biztosan nem láttam. Mint ahogy üdítően tragikomikus a Tybalt és Mercutio haláláról szóló beszámoló is (nota bene: az is nagyszerű dramaturgiai húzás, hogy magát a párbajt nem látjuk, csak a végeredményről kapunk egy interpretációt – mintha csak a mai történésekről szóló híradásokat követnénk). Rengeteg ehhez hasonló, kisebb-nagyobb geg, játékpoén, ötlet szövi át a szlovének Rómeó és Júliáját, amelyben még az is természetes, hogy a szereplők mai dalokra fakadnak, mint egy musicalben. A vége-slusszpoént csak azért sem spoilerezem. Hátha még láthatjuk ezt Magyarországon.

A humorral gazdagon átitatott, és igazi délszláv szenvedéllyel elmesélt történetből azonban úgy kel ki a már említett angyaliság, mint Vénusz a habokból. Talán ez lenne ennek az értelmezésnek a lényege, hogy átteszi a drámát a konkrét valóságból a bölcselet mezejére. Elhiteti velünk, hogy valójában azok a teljesen ruhátlan, tiszta lények is lehetünk, akik egy másik dimenzióba lépnek, mint a két szerelmes fiatal a házasságra lépésének pillanatában.

Ungvári Judit

(2021. október 19.)