MITEM 2021

MITEM-krónika 3. rész – Belakni egymást (Az ajtó)

Léteznek-e még „megszelídítések” a kapcsolatainkban? Tette föl a kérdést a MITEM harmadik napjának programja, amely hazai erőkkel folytatódott. Szabó Magda Az ajtó című művének új adaptációját a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójában állította színpadra Szabó K. István. A nyári gyulai bemutatót követően most került kőszínházba a darab, a budapesti premier a MITEM „előzenekara” volt, szeptember 16-án.

Söptei Andrea, Udvaros Dorottya és a Szabó Magda kötet  ::  fotók: Eöri Szabó Zsolt

 

Szokatlan, szinte szakrális hangvételű feldolgozást készített a rendező a közismert Szabó Magda-regény alapján, fölerősítve Szeredás Emerenc világának, élettörténetének balladisztikus felhangjait. Az adaptáció újszerűségét és egységes gondolatvilágát éppen ez teremti meg: olyan olvasattal gazdagítja a regényt, ami az eddigi feldolgozásokból nem világlott ki. Mindig azon filozofáltam, vajon mi is az, ami miatt ez a tulajdonképpen puritán kapcsolattörténet ilyen mérvű közönségsikert tudott elérni? Úgy érzem, most némi választ kaptam erre a kérdésre – egyféle választ, egy lehetséges magyarázatot, de „működik”. Lehet úgy értelmezni ezt a figurát a mostani előadás alapján, mint egy sajátos Krisztus-parafrázist, a másokat megváltani kényszerülő, mások fájdalmát hordozó, mások lelkét gyógyító, közösséget egyben tartó erőt képviselő valakit, aki a saját szenvedéstörténete ellenére, a jelenlévőségével, a szeretetre való képességével tanít. Ez az ajtó sokkal nyitottabb, mint az eddigiek, sokkal jobban beleláthatunk ebbe a világba, a nyílászáró „mindössze” azt rejti el a szemünk elől, ami mindenkinél rejtve szokott maradni, a miérteket. Ugyanakkor tudjuk, milyen ez az Emerenc. Tudjuk, mit tesz. A darab végén nem is az erőszakkal behatoló külvilág semmisíti meg Emerenc otthonát, elmúlik az magától, amit az ő földi léte adott, de hagy valamit maga után, mintegy tanítást. Ez a tanítás változtatja meg a darabbéli írónő életét – maradva a hasonlatnál – majdnem, mint Péter esetében, aki szilárdabbá válik általa. Ez a finoman hangolt szakrális szál különös ízt kap a történet szempontjából hangsúlyos Nagypéntek-jelenetben. Persze az előadás ilyenféle szellemi vonulata csak utólag olvasható ki, utólag áll össze az emberben, közben pedig egy nagyon is emberi történetet, nagyszerű összjátékot, nemcsak fájdalmasan impulzív, hanem humorral is telített szituációkat és párbeszédeket láthatunk, Szabó Magda egyedülálló írásművészetének köszönhetően, amit ez a feldolgozás nagyon szépen mutat meg.  

Közönségtalálkozó Az ajtó előadása után

Az előadás utáni közönségtalálkozón, az alkotókkal folytatott beszélgetésen Szabó K. István rendező először elmondta, mivel a regény mindegyik adaptációja erősen a hetvenes-nyolcvanas évek világába ágyazott, ő hiányolta azokból a „traumafeldolgozást”, vagyis azt, hogy a történet mögötti ki nem mondott érzéseket is megmutassák. Elkezdte tehát kutatni a szavak mögötti valóságot, így fogalmazott a rendező. Emerenc rengeteg szorongással küzd a fiatalkori traumák következtében, és amikor találkozik az írónővel, akkor egy olyan szövetség alakul ki kettejük között, ami által mindketten teljessé válhatnak. Emerenc története ugyanakkor nemcsak egy személy története, hanem a 20. század traumatörténete is, az első világháborútól a 80-as évekig – tette hozzá Szabó K. István, aki ezt a traumatörténetet is szerette volna megmutatni. A feldolgozás módját illetően Szabó K. István arról is beszélt, hogy, mivel a regényben szereplő, mindenre reagáló kutyát lehetetlen lett volna színpadra adaptálni, ezt a funkciót a két főszereplő környezetében szereplő figurákkal pótolták, vagyis az udvar lakóinak hangsúlyos szerep jutott abban, hogy végigkövessék, végigkommentálják a két főszereplő kapcsolatát. A „rezonőrök” között, ebben a közegben, ez a két ember meg akarja érteni egymást, tanulja egymást, szelídíti egymást, még akkor is, ha ebben a színpadi verzióban ez csak töredékesen látható, hiszen egy húszéves folyamatot nagyon nehéz megmutatni. Nagyon komoly sorskérdések dőlnek el, kifordul sarkából a világ, mindkét embernél – mondta a rendező.

Közönségtalálkozó Az ajtó előadása után

A Szeredás Emerencet alakító Udvaros Dorottya többek között arról beszélt, hogy gyakorlatilag lehetetlen egy regényt színpadra állítani, ezért jó útnak tartotta azt, ahogyan a rendező elemelte a valóságtól, és másfajta megközelítést adott a történetnek. Ha sikerül alkotóként egy-két lényeges szálat megtalálni, és annak mentén felépíteni az egész struktúrát, akkor van esély arra, hogy a szerzőhöz közel kerüljön az ember, és megtalálja a maga Magdáját vagy Emerencét – hangsúlyozta a színésznő. Az írónőt alakító Söptei Andrea azt is elmondta, hogy bár felmerült a kérdés, de mégsem egy Szabó Magda-hasonmást akartak megjeleníteni az írónő figurájában. A színésznő arról számolt be, hogy nehéz volt neki megteremteni ennek a kapcsolatnak a mélységeit. Nagyon hosszú leírások foglalkoznak ugyan a regényben a sokféle lelkiállapot megmutatásával, de minderre a színpadon nem volt annyi lehetőség, így csak a párbeszédeken, a töredékes szituációkban volt alkalma megjeleníteni, mennyire sokféle érzéssel fordul Emerenc felé az írónő.

Kozma András dramaturg is arról beszélt, hogy ebben a regényben sokkal többről van szó, mint egy írónő és egy bejárónő hétköznapi kapcsolatáról. Szerinte ennek a világnak misztikuma van, és ezért kezdtek el egyfajta látomásos megközelítésen dolgozni. Belső utazás volt ez – mondta –, amit aztán a színészekkel is végigjártak a feldolgozás közben. Szabó K. István ehhez hozzátette, a térrel is ezt a belső utat próbálta követni, a történet tulajdonképpen egy szobában játszódik, ami olyan, mint az írónő lelkiismeretének szobája. Ebbe lép be Emerenc, sőt, ezt „belakja”, és mire a végére érünk, rájövünk, hogy ez már az ő szobája. Egyszerű és szép példája ez annak, hogyan költözik át egyik ember a másikba. Ezt a lélektani folyamatot is szándékában állt megmutatni, hiszen a színház az ő felfogásában nem a valóság másolata, hanem a valóság újrainterpretálása – tette hozzá a rendező.

Az ajtóról való elmélkedés sokdimenziós volt, a Sutu figuráját megformáló Szűcs Nelli például arról beszélt, hogy egyre inkább eltűnnek ezek a darabban is szereplő udvarok, a szomszédok, akik együtt vannak, figyelik egymást, próbálják megismerni egymást. Eltűnnek ezek a világok, ahogyan Emerenccel együtt is eltűnik egy világ. A beszélgetés végére még az is megfogalmazódott az emberben, vajon egyáltalán léteznek-e még ilyen „megszelídítések”? Léteznek-e még ilyenfajta, akár húsz évig is eltartó barátságok, ismeretségek, rokoni, vagy éppen szerelmi kapcsolatok? Vajon képesek vagyunk-e még belakni egymást?

 

Ungvári Judit

(2021. szeptember 20.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Algéria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia, Ukrajna