MITEM 2021

MITEM-krónika 13. rész – Mese a művészetről (Bravó a művésznek)

Történetmesélős, allegorikus színházat láthatott a MITEM közönsége az algériai Théâtre SINDJAB de Bordj-Menaïel társulatától. A találkozó programja egy nap szünet után folytatódott, s a legutóbbi produkció, a Nóra futurisztikus eszköztára után ezúttal egy igen ősi színházi forma kortárs köntösbe bújtatásának lehettünk tanúi.

Fotók: Schumi Csaba

Messze vagyunk a Magreb országoktól, és nemcsak földrajzi értelemben, a színházi kultúrájuktól is nagyon sok minden elválasztja az európai embert. Éppen ezért az algériai előadás nézője talán tíz-tizenöt percig szokatlannak érezte azt a módot, ahogyan a Bravó a művésznek című produkció készítői megszólították a közönséget. Ezután viszont maximálisan belefeledkezhetett egy nagyon régről ismerős szituációba: elmeséltek nekünk egy emberi történetet. Olyat, ami egy művészről szól, arról, hogy milyen áldozatok árán lehet némely helyzetekben művésznek lenni. A történet röviden egy Párizsban tanult nagybőgősről szól, aki kalandos úton próbálja hazajuttatni hangszerét, hogy ott fellépjen az operában. Közben pedig felvillannak a két ország közötti kulturális különbségek, megjelenik az algériai művészek sajátos – nem könnyű – helyzete. A szinte egyetlen díszletelemként megjelenő nagybőgő mintha ennek a sorsnak a szimbóluma volna. Mellette a színpadi térben a játék kereteként kifeszített húrokat láthatunk, ez is jelképes, hiszen az egész kalandos történetet az indítja el, hogy a muzsikus húrokért indul Párizsba, s aztán a történet végén ezek a húrok rácsokká válnak. Ez az allegorikus, ám nagyon is mai arab mese két, egymásra reflektáló szereplő, a mesélő-játszó Azezni Ahchène és a zenész, Cherifi Amar tolmácsolásával jutott el a nézőkhöz, nagyon közvetlenül, néhol kacagtatóan, néhol elgondolkodtatóan, de mindenképpen megejtő őszinteséggel.

Azezni Ahchène, aki vezető színésznek számít Algériában, üde játékkedvvel bújt a történet számtalan különböző figurájának bőrébe, egy nyafka francia hölgyet éppúgy bravúrosan megidézve, mint az algériai zsarut, vagy a sofőrt. A chaabi-zenész költői narrációja egyszerűen és szépen egészítette ki a művészről szóló mesét. Az az érdekes minden fesztiválon, és így a MITEM-en is, hogy sokszor az egymás után következő előadások nagyon izgalmasan reflektálnak egymásra. Akárcsak a képzőművészeti kiállításon, nem mindegy, mit hová helyeznek a tárlatrendezők, ebben az esetben is érdekes konstelláció alakult ki. A legutóbb látott kolozsvári Nóra készítői azt fogalmazták meg előadásuk kapcsán, hogy „a szavak folyton elbuknak”, és ez a modern ember nézőpontjából valóban így is van, nyilván ezért is nyúltak elsősorban a vizuális eszköztárhoz. Itt, az algériai előadásban pedig azt tapasztalhattuk meg, mekkora húzóereje van még ma is a szónak. A mesélésnek. A szövegnek, amely igenis teátrális erővel bír. Ahogy az előadás után kiderült, nem is véletlenül.

Középen Omar Fetmouche, az előadás rendezője

A közönségtalálkozón Omar Fetmouche, az előadás írója-rendezője arról beszélt, hogy 1962 után, amikor Algéria elnyerte függetlenségét a franciáktól, nem sokkal később francia kutatók érkeztek Tamanrasszet területére, ami a sivatag legtávolabbi részén helyezkedik el Algériában. Itt találtak olyan ősi képeket, amelyek Jézus születése előtt mintegy kétmillió évvel keletkeztek. Ezek a képek már olyan ceremóniákat ábrázoltak, amelyek kör alakú térben zajlottak, mintegy színházszerűen, tehát nagyon ősi dologról van szó – mondta a rendező. Az algériai színház gyökerei innen erednek – tette hozzá –, aztán természetesen befolyásolták azt a történelem különböző hányattatásai, a törökök uralma, a francia gyarmatosítás, és így tovább. Volt olyan algériai rendező, aki a sivatagban rendezett meg egy színdarabot, és érdekesség, hogy az ott élők hátat fordítottak a játszóknak. Ez a rendező megkérdezte, miért fordítanak hátat, és azt válaszolták neki, hogy ők hallás után építik fel a színdarabot, nem fogadják el a felkínált értelmezést, ők akarják elképzelni a történetet, a koreográfiát, az öltözetet, mindent, annak alapján, amit hallanak. „Mi meghallgatjuk a mondanivalótokat, de saját magunk szeretnénk felépíteni a színdarabot” – mondták ezek az emberek.  Omar Fetmouche hozzáfűzte, ebből alakult ki nála az, hogy egy személy köré épült a színdarabja, ez ezekhez a gyökerekhez szeretett volna visszatérni. Ahhoz, ahogyan a főszereplő köré szerveződik a történet, őt veszik körül a nézők, és ez a szereplő próbálja elmesélni legjobb tehetsége szerint az adott történetet, egy zenész kíséretével. Ezt a fajta tradíciót igyekezett áttenni a mába az alkotó. Ez a hagyomány persze nemcsak Algériában jellemző, hanem a Magreb országaiban is általános. Ugyanez a színházi forma jelenik meg Marokkóban, de még messzebb, keleten is, például Szíriában vagy Libanonban – mondta a rendező. A kortárs algériai színházról elmondta, hogy sokféle témával foglalkoznak, de a legtöbbször társadalmi és politikai témák kerülnek előtérbe. A mai algériai színház ugyanis a forradalomból született meg, a franciák elleni szabadságharc idejéből származik. Az ötvenes években a Nemzeti Felszabadítási Frontnak létrejött a saját színháza, és az összes alkotó oda akart tartozni. A művészek úgy gondolták, hogy nem fegyverrel, hanem a szó erejével veszik fel a harcot a megszállók ellen. Igaz, hogy azóta nagyon sokat modernizálódott és fejlődött ez a színház, és nem is lehet elszakítani ma már a globális, nemzetközi színházi élettől, sokféle darabot játszottak európai szerzőktől, például Ibsentől, vagy Brechttől, de ez a forradalmi hangvétele, atmoszférája megmaradt –mesélte Omar Fetmouche.

A közönségtalálkozó, amelyen részt vett és köszönetet mondott Ali Mokrani, Algéria magyarországi nagykövete is, Cherifi Amar chaabi-muzsikájával zárult.

 

Ungvári Judit

(2021. október 1.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Algéria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia, Ukrajna