MITEM 2021

Találkozásaim az orosz színházzal

Kozma András interjúja Törőcsik Marival

Ön a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar színésznője, aki szinte minden jelentős rendezővel dolgozott, és azon ritka művészek közé tartozik, akiknek lehetősége volt a világ leghíresebb alkotóival is közvetlen kapcsolatba kerülnie. Talán az orosz színházművészettel jött létre a legintenzívebb, legmélyebb kapcsolata. Hogyan alakult ki ez a különleges kötődés?

Az orosz színház és az orosz kultúra valóban nagyon fontos részévé vált az életemnek. De biztos tudja, hogy nekem eredetileg nem volt szándékomban színészettel foglalkozni, nyugodtan állíthatom, hogy a sors különös véletlenszerűségeinek sorozata sodort erre a pályára, és a mai napig hálás vagyok azoknak az embereknek, akik ezt elősegítették. Tulajdonképpen ösztönösen cselekedtem, ösztönösen játszottam, amit nagyon szerettek a filmrendezők, és valószínűleg ennek köszönhetem az első nagy kiugrásomat is még főiskolás koromban Fábri Zoltán Körhintájában, amivel rögtön eljutottam a Cannes-i filmfesztiválra 1957-ben. Ott egyetlen pillanat alatt kinyílt előttem a nagyvilág és a leghíresebb színészekkel, filmrendezőkkel ismerkedhettem meg. Óriási élmény volt, azóta is emlékszem például Nyikolaj Cserkaszovra, aki Szergej Eizenstein filmjeiben, A jégmezők lovagjában (eredeti cím: Alekszandr Nyevszkij – K. A.) és a Rettegett Ivánban játszotta a címszerepet. Nagyon szeretett engem a Körhintában, engem pedig teljesen lenyűgözött az ő kisugárzása.

Grigorij Konszkij és Törőcsik Mari 1970-ben, Moszkvában (forrás: mtva.hu)

De a színpadon sokáig nem találtam az igazi színészi eszközeimet, és nagyon sokat számított, hogy a mestereim, a rendezőim nagy türelemmel és szeretettel viseltettek irántam. Ezek között az orosz rendezők különösen fontos szerepet játszottak az életemben. Rendkívül sokat tanultam, például, Grigorij Konszkijtól, a moszkvai Művész Színház legendás színész-rendezőjétől, aki annakidején Mihail Bulgakov nagy barátja volt, és 1959-ben eljött Budapestre, hogy megrendezze velem Arbuzov Tánya című darabját. A mai napig visszacseng a fülembe, ahogy próba közben felkiabál nekem: „Energícsnyeje, energícsnyeje!” („Energikusabban, energikusabban!” – K. A.). Aztán a tolmácson keresztül elmagyarázta: ez nem azt jelenti, hogy hangosabban kell megszólalnom, hanem több belső energiát kell belevinnem, hiszen egy sóhajban is lehet annyi erő, mint egy sikolyban. Azt hiszem, bizonyos értelemben ez lett a színészetem alapja. Konszkij kiváló pedagógus volt, orosz színészgenerációk sorát nevelte fel. Bulgakov mellett Szolzsenyicin is a barátja volt, kéziratban olvasta a műveiket. Ő beszélt nekem először a Rákosztályról és a Színházi regényről – úgy tudom, Bombardov figuráját róla mintázta Bulgakov.

Georgij Tovsztonogov 1969-ben, magyarországi látogatása idején (forrás: index.hu)

Tíz évvel később, 1969-ben elsöprő erejű élményben volt részem, amikor megnéztem a leningrádi Gorkij Színház pesti vendégjátékát, a Kispolgárokat Georgij Tovsztonogov rendezésében. Olyan nagy hatással volt rám, hogy háromszor néztem meg egymás után, és ezt azóta is életem legnagyobb színházi élményei között tartom számon. Aztán nekem is volt szerencsém játszani a leningrádi Gorkij Színházban a Varsói melódiát, amikor a filmszerepeim következtében nagyon ismert és népszerű voltam az akkori Szovjetunió területén. Ott egészen mások a méretek, egy hatalmas teremben játszottunk háromezer ember előtt, elképesztő sikerrel.

V. Viszockij és J. Ljubimov a Taganka Színház igazgatói irodájában (forrás: culture.ru)
Törőcsik Mari Garas Dezsővel a Háromgarasos Operában 1981-ben (forrás: szinhaz.org)

Hasonlóan fontos találkozás volt az életemben Jurij Ljubimov és a Taganka Színház társulatának fellépése a Hamlettel, Vlagyimir Viszockij főszereplésével. Az maga volt a színházi csoda – ebben az előadásban én az igazi Hamlettel találkoztam. Persze, Laurence Olivier is kiváló színész volt, és ő is remekül alakította ezt a szerepet, de Viszockijt éreztem az igazinak, mert ő tényleg belehalt abba, amit játszott. Emlékszem, az előadás után meghívtam őket vendégségbe, megpróbáltam beszerezni nekik mindenféle italokat, de egyikük sem akart alkoholt inni, ezért végül vizet ittunk… A másik zseniális előadásuk a Mester és Margarita volt, ami szintén felejthetetlen élmény, később pedig Ljubimov megrendezte Brecht Háromgarasos operáját 1981-ben a Nemzeti Színházban, ami szintén életem legfontosabb munkái közé tartozik. Jurij Ljubimov igazi úriember, nagyon figyelmes és mégis szenvedélyes rendező. Szinte minden bemutatóját megnéztem és még a próbáira is bejárhattam, rengeteget tanultam tőle.

Anatolij Vasziljevvel az új Nemzeti Színház kertjében (fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)

Az orosz rendezők közül azonban a legtöbbet Anatolij Vasziljevvel dolgoztam, és az utóbbi húsz évben talán ő volt rám a legnagyobb hatással. Többek ajánlására, az egykori Művész Színház igazgatójaként, meghívtam őt egy rendezésre 1994-ben. Dosztojevszkij művét, A nagybácsi álmát állította színpadra, de mondhatom, hogy az egész próbafolyamat nemcsak nekem, hanem az egész társulat számára hihetetlen élmény volt. Képes volt egy-egy szót, egy-egy mondatot addig csiszolni, akár órákon át, amíg az el nem nyerte tökéletes formáját, a legkifejezőbb intonációt. A szöveg mögött mindig látta, és a színészektől is megkövetelte a szándékok perspektíváját – ez egy egészen fantasztikus találkozás volt egy igazi színházi rendezőegyéniséggel, akikből már igen kevés maradt ebben a világban. Ő a nagy színházi korszak egyik utolsó tanítómestere, egy valódi színházi aszkéta. Létrehozott Moszkvában egy kis pinceszínházból indulva egy gyönyörű, hófehér terekből álló színházi műhelyt, egy megszállott lelkesedéssel működő társulatot, mely nem az olcsó közönségigényeket, hanem valami magasabb rendű színházeszményt követett. Elhívott engem is oda, hogy ott folytassuk A nagybácsi álmával elkezdődött műhelymunkát. Anatolij Vasziljev kifejezetten velem akart dolgozni, azt mondta, hogy Magyarországon nem is látják teljes mélységében azt, amivel én színészként rendelkezem. Több hónapig próbáltam ott vele és a színészeivel, és mondhatom, olyan fantasztikus megmerítkezés volt ez számomra egy egészen másfajta színházi valóságban, amiért örökké hálás leszek neki. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ezáltal részem lehetett „egy igazi arisztokratikus szórakozásban”. Azóta is nagyon sajnálom, hogy nem beszélek oroszul, így mindig csak tolmácson keresztül tudtunk társalogni, de még így is azt gondolom, hogy életem legfontosabb emberei közt tarthatom őt számon. Később, 1998-ban megrendezte velem a szolnoki Szigligeti Színházban Osztrovszkij Ártatlan bűnösök című darabját, majd 2009-ben, a „halálom” után Kaposváron az ő rendezésében tértem vissza a színpadra a Naphosszat a fákon című előadással. Borzasztó nehéz munka volt, Vasziljev is megváltozott, de a maximalizmusából semmit sem engedett. Különleges ember, aki nem hajlandó meghajolni a világ előtt.

Jelenetkép a Vasziljev-rendezte Naphosszat a fákon kaposvári előadásából (fotó: Klencsár Gábor, forrás: criticailapok.hu)

Miben látja az orosz színház sajátosságát, az orosz rendezők és színészek különlegességét?

Számomra az orosz színház egyik legfontosabb ismérve, ami az angolszász színházra is jellemző: a színpadi beszéd rendkívül magas fokú művelése. Hiszen a színpadi beszéd nem egyszerűen információközlésre szolgál, hanem az intonáción, a zeneiségén keresztül a lélek legapróbb rezdüléseit, az érzelmek legfinomabb változásait is képes érzékeltetni. Az orosz színpadi beszéd lenyűgözően finom modulációkkal tud megszólalni, és ez csak egy nagyon fejlett színházi kultúra közegében csiszolódhatott ki, amit az érzékeny és hihetetlenül kulturált orosz közönség is ért. Rendezők, színészpedagógusok egész nemzedékei csiszolták ezt a színházi kultúrát, és nagyon örülök, hogy nekem is volt lehetőségem ebből elsajátítani valamit. Sajnos, a mai színházi élet erre egyre kevesebb hangsúlyt fektet. Természetesen fontosnak tartom az úgynevezett alternatív színházi törekvéseket is, nem véletlen, hogy szerepet vállalok olyan előadásokban is, mint a beregszászi Szarvassá változott fiú, vagy a Maladype Színház Figaró házassága, de meggyőződésem, hogy a formai kísérletezések mellett sohasem szabad megfeledkezni a színház lényegéről. Például a figyelemről. Andrej Tarkovszkij, a híres filmrendező mondta egyszer, hogy a mai világ szétveri az emberek figyelmét, és egy idő után már nem tudnak figyelni sem egymásra, sem semmire igazán. Sajnos, a pénz válik egyre inkább értékmérővé. Meggyőződésem, hogy ma már Tarkovszkijnak sem adnának pénzt a filmjeire. De azért remélem, Oroszországban még meg tudják őrizni azokat a szellemi értékeket, amelyeket a színházával és a filmjeivel felhalmozott.

 

My Encounters with Russian Theatre
Interview with Mari Törőcsik by András Kozma

In this interview, Mari Törőcsik (1936–2021), known both as a film and stage actor worldwide, recalls her encounters from the beginning of her career with the Russian artists who had the greatest influence on her, like Nikolai Cherkasov, Grigory Konsky, Georgy Tovstonogov, Vladimir Vysotsky or Yuri Lyubimov of the imressive list of names. However, she speaks in most detail about her professional relationship with Anatoly Vasiliev, which began in 1994 and proved to be very prolific and lasting. Within this year’s MITEM, Vasiliev will hold a masterclass titled “Theatre Is a Living and Ever-Moving Art” at the University of Theatre and Film Arts, where students can get to know first-hand the philosophy of contemporary mystery theatre which he represents. This publication aims to contribute to the success of that meeting.

(2021. szeptember 15.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Algéria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia, Ukrajna