Talán már meg sem lepi a beregszászi társulat ismerőit, de ismét sikerült „megcsavarniuk” egy klasszikus művet, ezúttal Petőfiét. A költő jól ismert szatirikus hangvételű hőseposzából így lett egyben vallomás: a szülőföld szeretetének, a közösség erejének, s a mindent felülíró életigenlésnek a megkapó lenyomata. 

Az előadás terve már a Petőfi-évre készülve megvolt, de 2022 tavaszán, amikor elkezdték próbálni a darabot, egy merőben új helyzetben találta magát a társulat: a februárban kitört orosz-ukrán háború az ő életüket is jelentősen átrendezte. Elmesélték, hogy azon a bizonyos február végi napon, éppen egy magyarországi vendégszereplésre érkezve, az ukrán és a magyar határellenőrzés pontjai között a „senki földjén” érte őket a hír, s ott kellett eldönteniük, merre tovább. Magyarországra jöttek. Részben (a besorozható férfiak) itt is maradtak. Mindez akár a létezésük szimbóluma is lehet. Nem véletlen az, hogy ez a helyzet belefogalmazódik az előadásba is: a társulat tagjai bőrönddel a kezükben érkeznek a színpadra, hogy elmeséljenek nekünk egy történetet, ezúttal Petőfi vígeposzát. A 21. század magyar vándorszínészei ők, ennek a létezésnek minden attribútumával, amely egyszerre jó és rossz is, de abból csinálnak színházat, amiből csak akarnak. Ebben az esetben a szerzőt is megjelenítve, mintegy az ő képzeletének figuráiként elevenednek meg Fejenagy, Erzsók asszony, vagy a lágyszívű kántor alakjai. Ehhez nem használnak mást, mint néhány egyszerű eszközt (bár a 21. századiságuk a projektorban azért megjelenik), egykét lepedőszerű vásznat, jelzésértékű kosztümöt, és Petőfi szavait. 

A mindenek felett való játék önazonossága bomlik ki a társulatot jól ismerő Vidnyánszky Attila rendezése nyomán, benne van ebben a produkcióban minden, ami a beregszászi csapatot jellemzi, a jóízű közösségi szellem, a színpadon tanúsított alázat, s a míves magyar szó zsigeri szeretete. Parádés játékötletekkel mindent megmozgatnak, ami a kezük ügyébe akad, a humor eszközévé válik a néző kezébe adott szódásüveg, a hagymaevés, vagy akár az is, ahogy a borgőzös fantáziától kissé megálmosodott szerzőt pakolgatják ezek a figurák. Az ötlethalmazból azonban már az első pillanatokban sejthetjük, hogy ez nemcsak ennyi lesz, hiszen Petőfi egy fegyvert szorongat. Aztán szép lassan bekúszik az előadásba a „bőröndvalóság”, előbb csak elvétve hallunk egy-két mondatot a szerző Úti leveleiből, amelyek természetesen Kárpátaljáról szólnak. Például: „Badaló mellett, Bereg- és Szatmár-megye közt, jöttem át a Tiszán, a szép Tiszán. Úgy szeretem e folyót, talán azért, mert tetőtől talpig magyar: hazánkban születik és hazánkban hal meg, és épen az Alföldön vándorol keresztül, az én kedves Alföldemen. Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán (tulajdonképen túl a Tiszán) Cseke, és csekei temetőben Kölcsey Ferenc.” Ez az idézet világosan ki is jelöli azokat az értékeket, amelyek fontosak ennek a társulatnak, s benne a legfontosabb: a magyar szó iránti hűség. Ezért járnak haza ma is a csapat női tagjai, mert fontos, hogy magyar szót vigyenek a most éppen háborús helyzettől megtépázott közösségnek – ahogy ezt el is mesélik. S ezért tud katartikus lenni az a kép, amikor a színpadi vásznak hajóvá válnak, és a költő húzza őket magával. Ebben az egy pillanatban összesűrítve ott van az egész kárpátaljai magyarság sorsszimbóluma. 

Mélységet kölcsönöznek a humoros műnek ezek a jelentések, de szerencsére, közben azért megkapjuk azt is, hiszen fantasztikus ügyességgel váltanak a vígjátékból a drámába és vissza. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy mindennapi csetepatéink (hiszen A helység kalapácsa voltaképpen erről szól) mennyire felértékelődnek ebben a helyzetben, mint ahogy elgondolkodtató, hogy is viszonyulunk mi, az „anyaországban” élő magyarok a saját nyelviségünkhöz. Petőfi csodaszép ürügy a beregszásziaknak, hogy beszéljenek magukról, a magyar nyelvhez való ragaszkodásól, a színházcsinálás nehéz vállalásáról egy zaklatott életű térségben. A pokoljárásokról és a csodákról, amit ezek jelentenek számukra. Tanuljunk tőlük.

Ungvári Judit

(2023. október 24.)