Megrázó drámaiság, egy nehéz múlt terhes örökségének őszinte feltárása, a túlélésért folytatott küzdelem és az élet feltétlen szeretete – ezek jellemezték a baskír színház előadását, amely egy kortárs fiatal kazah drámaíró művét hozta el a Synergy Fesztivál utolsó epizódjaként a Nemzeti Színházba. A produkció egy egyszerre fájdalmas és szép világba vezette a nézőket a kitűnő baskír színészek segítségével.

Azt, hogy mit jelent a címben jelzett Dzsut szó, gyorsan megtudja a közönség, amelynek tagjai itt, Európában persze nem sokat hallottak a harmincas évek pusztító éhínségéről Kazahsztánban. A holodomort talán a földrajzi közelség miatt jobban ismerhetik a magyar nézők. De nagyon hamar beavat minket a darab abba, mi is történt a távoli kazah földön ekkoriban. Itt jegyzem meg, hogy bár különböző statisztikákat lehet olvasni erről, a közönségtalálkozón részt vett egy kazah történész, aki elmondta, valójában az ötmilliós népből három és fél millióan vesztek el az éhínség következtében A szovjet rendszer azonban nemcsak vagyoni értelemben fosztotta ki ezeket az ázsiai népeket (hiszen itt azért a kazah népességen kívül az ott élő kisebb népcsoportok is szenvedtek emiatt, köztük maguk az előadást készítő baskírok is), fontos észrevenni a darabból, hogy a kultúrájukat is el akarta venni ez a rezsim a korábban nagyon is gazdag múltú és hagyományú népektől. Mindezt egy házaspár sorsán keresztül követhetjük a harmincas években, és ezzel párhuzamosan láthatunk egy – nyilvánvalóan kapcsolódó – teljesen mai történetszálat is, ami kiegészíti a történetüket, utóbbi Moszkvában játszódik.

A darabban megjelenő, éhség elől menekülő pár két gyermekéből már csak egy van életben a darab elején, s megtudjuk, sokat vándoroltak, hogy élelemhez jussanak. Kiderül, hogy valaha jómódúak voltak, ám az állataiktól megfosztották őket, nem maradt sok perspektívájuk a megélhetésre. Azonnal egyértelművé válik az is, hogy a nyomorúság a férfit viseli meg jobban, a nő erőt és tartást képvisel, próbál nem behódolni a helyzetnek, a dőzsölő és alamizsnát vető szovjet pártembereknek. Folyamatosan arra biztatja a férfit, hogy írjon, őrizze meg a nyelvet, mert az ezzel kapcsolatos tudás mindennél értékesebb. Egyszerű és velős párbeszédek, az idősíkokat nagyon ügyesen váltó dramaturgiával vezeti a szerző, Olzsasz Zsanajdarov darabját a drámai végkifejletig, miközben van alkalmunk arra is, hogy szembesüljünk napjaink jóval könnyebb, de értékvesztett, sokszor felszínes és talmi életvitelével. A drámaíró ehhez a szembesítéshez rendkívül erős helyzeteket teremt: ilyen kontraszt például, hogy az újságírónő, akinek felkínálja a mai történet férfiszereplője az egykori éhínséget túlélő nagypapa naplóját, ő bizony, vegetáriánus. A hús, a húsevés az egyik történetben a túlélés eszköze, a másikban egy civilizációs affektálás tárgya.

A darab maga dokumentumerejű, holott nyilvánvalóan nem akar dokumentarista lenni, sokkal inkább szól az emberi tartásról, a szeretet erejéről, a kultúrához való ragaszkodásról. Ugyanakkor mégis precízen tudósít minket erről a rettenetes, felkavaró időszakról, amikor az emberek kikaparták a holttesteket a földből, hogy éhen ne vesszenek. A dráma mindazonáltal Szaule, a feleség szinte szakrális áldozathozatalával válik teljessé, az asszony megöli magát, hogy a férje-szerelme és annak későbbi leszármazottai élhessenek. Ezek közé a leszármazottak közé tartozik, mint kiderül, a mai történetszál férfiszereplője is, aki – bár a sors kegyetlensége folytán nem Szaule unokája (hiszen a pár mindkét gyereke elpusztul a történet szerint), mégis valahogy, talán spirituálisan, kapott egy tartást attól a nőtől, aki feláldozta magát nagyapjáért és az őt követő generációkért. Cserébe ő a maga módján „megváltja” az újságírónő életét, éppen azáltal, hogy tanítást ad neki. Gyönyörűen összefonódó szálak.

Mindamellett, hogy egy elképesztően szép, megható színpadi történetet kapott a néző a baskír társulattól, ki kell emelni a színészi alakítások remekléseit is, hiszen mindegyik szereplő átütően alakított. Különösen kitűnt azonban Szaule szerepében Rimma Kagarmanova, akinek a színpadi jelenléte, a kisugárzása frenetikus. Igazán felemelő volt az a gesztus is, hogy a közönségtalálkozóra tradicionális öltözékben érkeztek meg a színészek, akik közül az Ahmetet játszó Fanisz Rahmetov még egy gyönyörű népzenével is megörvendeztette a közönséget. A baskírok ráadásul testvérnépként tekintenek ránk, s beszámoltak arról, hogy nem Julianus barát volt az utolsó, aki náluk kutakodott a magyar őstörténet nyomában, napjainkig vissza-visszatérnek baskírföldre a kutatók. Meg lehet érteni őket.

Ungvári Judit   

(2023. október 11.)