Biztosítsa helyét a 2024-es MITEM előadásaira - vásároljon MITEM bérletet!

 

Műsorarchívum 2023

10. MITEM

Félelmeink – Synergy Fesztivál: A félelem megeszi a lelket

Mitem krónika 4.

Az elfogadásról, az idegenségről, az egymással szembeni félelmeink természetrajzáról szól Rainer Werner Fassbinder A félelem megeszi a lelket című műve, amit a filmvászonról már jól ismerhet a közönség. Ennek a történetnek a színpadi adaptációját hozta el a 10. MITEM-re Kölnből a Theater TKO, Nada Kokotović rendezésében.

 

Nedjo Osman, Doris Plener (a háttérben Katharina Waldau)   |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Az 1973-as film problémafelvetése időtállónak bizonyult, hiszen a kölni társulat előadásában jól látható, hogy kortól, sőt, nációtól függetlenül ugyanazokkal az előítéletekkel, sztereotípiákkal találkozunk, mint évtizedekkel ezelőtt. A filmbeli történetben Ali valóban „Ali”, vagyis egy arab vendégmunkás, ez a szereplő itt roma férfira módosult, de ennek igazából nincs jelentősége a történet szempontjából. A másság elfogadása pont ugyanolyan problémás mindkét esetben. A história végtelenül egyszerű: a más kultúrából érkező vendégmunkás és a megözvegyült német nő egymásba szeretnek és összeházasodnak, ám a környezetük nem elfogadó hozzáállása nemcsak megnehezíti a boldogulásukat, hanem magát a kapcsolatot is megmérgezi. Nada Kokotović rendezésében egy teljesen minimalista előadást láthattunk, díszlet és kellékek nélkül, pusztán a színészi jelenlétre fókuszálva. Ez a lecsupaszítottság jelentősen kiemelte a színészek munkáját, és nagy hangsúlyt adott a belső, lélektani történéseknek. Hálás megoldásnak tűnt, mert igazán remek színészi alakításokat láthattunk a mindössze négy szereplősre redukált darabban. Kiemelném közülük Doris Plenert játékát, aki elképesztő belső energiákat mozgatott meg az előadás során. A rendező ehhez jónéhány megfelelő helyzetet teremtett, hiszen több olyan néma monológot is láttunk, amelyben a színésznő nem szavakkal, hanem pusztán a mimikájával és a tekintetével mesélt, nagyon is „beszédesen” és átütő erővel. Mellette mind a három másik színész is kitűnően játszott, Nedjo Osman remekül hozta a mindenkori „Alit”, Katharina Waldau és Klaus Nicola Holderbaum pedig nehéz feladatot kapott, hiszen nekik többféle figurát kellett megteremteni, a főszereplő gyerekeit éppúgy, mint a szomszédokat, a boltost, és így tovább. Mindezt, az eszköztelenség okán, kapaszkodók nélkül. Nada Kokotović ezt a szereplőváltást úgy oldotta meg, hogy speciális mozgásokat talált ki a különböző szereplők megkülönböztetésére, persze ez sem véletlen, hiszen a horvát származású alkotó korábban koreográfusként is dolgozott. Az egész előadás a maga minimalista megközelítésével, lélektani mélyfúrásaival tűpontos látleletet adott az elfogadás nehézségeiről, a kirekesztettségről, amely – úgy tűnik – koroktól függetlenül sajátja az embernek.

 

Az előadás közönségtalálkozóján a Gobbi Hilda Színpad előterében. A mikrofon Nada Kokotović rendező kezében.   |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Lényegében ezt erősítették meg az előadás alkotói is a közönségtalálkozón. A rendező elmondta, hogy 1992-ben emigrált Németországba a délszláv háború elől, bár nem kimondottan menekültként került oda, csak nem volt miért maradnia a szülőföldjén. A szintén Jugoszláviából (Macedóniából, Szkopjéből) származó Nedjo Osmannal hozták létre saját színházukat a kilencvenes években. Arról beszéltek, hogy a ’73-as történet napjainkban is aktuális. A színészek és a rendező beszámolója szerint ugyanis bármennyire elfogadónak látszik a német társadalom, valójában a különböző etnikumhoz tartozóknak nem igazán van lehetőségük egymás megismerésére, ami gyakran vezet az előítéletek és a kirekesztődés kialakulásához. Az idegenségtől való félelem problematikája sajnos, örökérvényű, és ugyebár a címbe foglalt gondolatnak igaza van, a félelem megeszi a lelket… 

 

Ungvári Judit

(2023. október 7.)


Oldal tetejére

Baskír Köztársaság, Belgium, Bulgária, Georgia, Görögország, Izrael, Luxemburg, Olaszország, Spanyolország, Szlovákia, Törökország