Molnár Kata írása
Színház- és Filmművészeti Egyetem
​Dramaturg szak, II. év

A 10. MITEM  fesztiválon a közönség egy igazi ,,nagyágyútól’’ láthatott előadást: A Comédie-Francaise Tartuffe-je érkezett Magyarországra.

A Nemzeti Színház nemzetközi fesztiváljainak egyik legnagyobb különlegessége, hogy olyan neves színházak előadásait láthatjuk itthon, mint a világon a legrégebb óta működő és Európa legjobb színházai közt emlegetett Comédie-Francaise.

Moliére leghíresebb drámáját, a Tartuffe-öt láthatta a közönség, azonban az általunk ismert darab egy háromfelvonásos verzióját vitték színre. Ez az „ősváltozat“ a megírásának idején nem nyerte el XIV. Lajos tetszését, ezért Moliére átírta, és létrejött a ma ismert ötfelvonásos, immár cenzúrázott forma. Nagyban különbözik ettől a cenzúrázatlan változat: nem szerepel benne Valér és Mariane (bár a lány szövegei néha felbukkannak, Damis szájából hangzanak el), más lett a felvonások sorrendje, a legnagyobb eltérés azonban az, hogy hiányzik a végén a mesebeli jótevőként betoppanó király jelenete, aki mindent helyrehoz és igazságot tesz: Ivo van Hove rendező értelmezésében a történet sötét véget kap.

A díszlet a szemünk láttára változik, épül, bomlik. Az üres színpadképből kialakul egy hosszú, kifutóra emlékeztető emelvény, leereszkednek a homályos fényt árasztó csillárok. Ebben a baljósan sötét atmoszférában szinte világít a fehér küzdőtér a díszlet középpontjában. A rendezői koncepció része volt, hogy minden jelenet úgy valósuljon meg, mintha az „harc a ringben” lenne. Ebben az értelmezési keretben váltják egymást a szituációk, így ennek megfelelően egy folyamatos küzdelmet látunk: a szereplők rendre egymásnak feszülnek a családi nyugalmat felborító Tartuffe megnyilvánulásai miatt.

Az előadás legnagyobb erénye a szereplők közti viszonyok pontos, értő kidolgozásában ragadható meg. Finom, apró szöveghangsúlyokból, gesztusokból rajzolódik ki egy bonyolult, fájdalmasan valóságosnak tetsző családi viszonyrendszer, mindennek a gyújtópontja pedig Tartuffe. Christophe Montenez Tartuffe-je hátborzongató karakter, a nézőtérről is érezni azt a félelmetes bűvkört, amit fizikai jelenlétével maga köré varázsol, és amely rendre bevonzza áldozatait.

 Tartuffe az ujja köré csavarja a teljesen rabjává váló Orgont (Denis Podalydés), vallásról és szentségről prédikál, de közben a családfő feleségét, Elmirát (Marina Hands) szeretné elcsábítani. A Tartuffe-Elmira páros két nagy, szerelmi jelenete adja az előadás gerincét. Állandó játékban vannak, érzékenyen és részeletesen bontakozik ki a viszonyuk. Elmira tényleg beleszeret az álszent, pénzéhes csábítóba? Nem ad egyértelmű választ az előadás, de felsorakoztatja a kétértelmű jeleket, amelyek még összetettebbé teszik ezt a párost. Cléante (Guillaume Gallienne) viszont átlát a betolakodón, és próbálja észérvekkel meggyőzni sógorát. Emlékezetes pillanat a nagymonológja, amelyben kifakad Tartuffe és az álszentség ellen. Kifejezetten filmes jelenet ez, atmoszférateremtő hangeffektusokkal, zenével, mozgással, amelyek rendre kiemelik és aláhúzzák az említett probléma fontosságát.

A formabontó előadás két óra alatt szétfeszíti a szöveg adta kereteket, és ezzel összhangban egy teljesen új véget kínál. Pernelle asszony (Claude Mathieu), aki végül belátta Tartuffe gonoszságát, a nyílt színen lefekszik a fehér „harctérre”, ezzel a gesztussal jelzi,  ő befejezte evilági életét. Keretbe foglalja ez a történetet, hiszen vele együtt a régi, „matriarchális“ berendezkedésű világ is eltűnik. Nincs boldog vég, nincs igazságtétel, nyert a csaló, akinek hatalma immár megkérdőjelezhetetlen. Az előadás egy „kilenc hónappal később” felirat utáni tablóval zárul. A szereplők nagy, boldog családként borulnak össze, de egy végletekig kiforgatott verzióban: Elmira Tartuffe-től vár gyermeket, Damis nővé lett, Orgon szakadt ruhában, hajléktalanként jelenik meg, Dorineból üzletasszony lett… Meghökkentő és zavarba ejtő ez az alig pár másodpercnyi kép, értelmezések tárháza sorakozik fel bennünk, nézőkbben. A negatív hősből boldog családapa lett? Vajon mennyire valódi ez az idill?

Nem kapunk egyértelmű választ a kérdéseinkre, viszont pont ebben ragadható meg az előadás fontossága: ki-ki döntse el maga, milyen az a világ, amelyben él, és milyen lehet az a világ, amelyben élni szeretne.

(2023. október 13.)