Műsorarchívum 2023

10. MITEM

A Nagy Dzsut

Mitem impressziók - dramaturg hallgatók írásai

Pálfi Zsófia írása
Színház- és Filmművészeti Egyetem
​Dramaturg szak, III. év

 

A harmincas évek Kazahsztánja és a mai, világszinten is ismerős életmód között húz éles kontrasztot Olzsasz Zsanajdarov kortárs kazah szerző darabja, amelyet a Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színház hozott el Ufából a 10. MITEMre, a Synergy Fesztivál programjába, Ajrat Abusahmanov rendezésében.

 

A Jerbolt játszó színész, Hurmatulla Utyasev mondta a közönségtalálkozón: ,,Biztos észrevették, hogy ez a színdarab nem az éhínségről, hanem a szeretetről szól.”

A darab 1931 ősz végén játszódik Kazahsztánban, ahol folyamatosan szedi áldozatait a dzhut, vagyis az éhezés. Az ő nyelvükön: a faló, amely majdnem behabzsolja néhány év alatt az egész országot. A nemzet tragédiáját egy családtörténeten keresztül ismerjük meg, váltakozva hol a szülők éhezését, hol a mai korban élő unoka moszkvai történetét követve.

 

 

Az előadás elején a házaspár rezignáltan, fájdalommal lép színre, előttük egy felborult bölcső hever: most temették el Temir fiukat, hiába próbálta megmenteni az apa azzal, hogy saját ujjait vágta le élelemként, a kisfiú így is éhen halt. Felesége, Szaule naplóírásra bátorítja férjét, hogy az ne őrüljön bele helyzetükbe. A nő lelki ereje tartja egyben őket, ő vezeti vissza a kritikus pillanatokban Ahmetet az emberség és jóság útjára. A darab rajta keresztül tisztán felmutatja a nyomorban is kitartó szeretetet, hiába a sok temetetlen halott az utcán, a járványok és az embertelen dőzsölés a pártaktivisták házaiban. A legmegrázóbb pillanata a darabnak, mikor Szaule öngyilkos lesz, így saját testét adja oda táplálékul a férjének, hogy megmentse. Ahmet tehetetlenül nézi gyerekei, felesége halálát, naplójának utolsó oldalai csak Szaule nevével vannak tele. De végül délre menekül és túlél, a dzsutról írt naplóját pedig egy nap unokája, Jerbol örökli meg.

Így érkezünk meg a kétszintes dráma másik szálához, amely együtt halad Ahmeték sorsával: Jerbol igyekszik Jelenát, a fiatal újságírónőt rávenni, hogy megírja nagyapja történetét. Kettejük kapcsolata fájdalmasan profán a tisztalelkű házaspáréhoz képest. Ez az elkorcsosult (a színpadon üveg mögé helyezett) világ párbeszédeik stílusában, a férjezett Jelena elcsábításában és bántalmazásában is visszaköszön. Mindez teljesen idegennek és hidegnek ható a nagyszülők szeretetteli képei mellett. A két világ között akkor van váltás, mikor Ahmet magára hagyja Szaulet és munkába megy. Ilyenkor előtűnik a színpad hátsó részében díszesen berendezett kávézó és a moszkvai jelenetek alatt a sötét előtérben maradt Szaule némán, mozdulatlanul is hatással bír erre a világra. Bár egy kiüresedett, kiégett mai valóságot látunk, a darab végére beférkőzik a szeretet a moszkvai zsibongásba is – Jelena megfogadja, hogy soha többé nem csalja meg a férjét, Jerbol pedig érvényt szerez nagyapja művének.

 

 

Míg az egyik képben Ahmet és Szaule küzdenek gyermekük életéért, munkaszerzésért, addig a következőben Jerbol beszámolója az újságírónőnek történelemi keretet ad a nagyszülők életének, így két oldalról is megsejthetjük, mit jelentett a nemzet kétségbeesett küzdelme a dzsut borzalmával szemben. A túlélőket, az addig állattartásból élő pásztorokat a pártvezetés földtörésre kényszerítette, hiába voltak megművelhetetlenek a sztyeppék. Az előadás fókusza leginkább tehát a két világ párbeszédén és ellentétén van, ezt hangsúlyozza a szöveg nyelvi különbsége is: Ahmet és Szaule baskír nyelven, Jerbol és Jelena oroszul beszélnek végig.

Bár a kazahokról szóló előadást a Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színháza mutatta be, számukra sem volt ismeretlen az 1930-as években tomboló éhezés, ahogy az ukrán, ruszin, tatár, üzbég népek számára sem. A közönségtalálkozón megható volt hallani, ahogy a magyar szót használják ránk a nyelvükben. Még elevenebb példa volt a magyar-baskír rokonságra, mikor hallhattuk az egyik népviseletben lévő színészüket kurájon játszani. A somogyi hosszúfurulyához hasonló hangszeren előadott dal nagyon hasonló volt a magyar folklór dallamvilágához. Megdöbbentő volt hallani ezt az évszázadokon és több ezer kilométeren át megőrzött közös néplelket, amit a két nemzet ma is forrásként használ. A közös népzenénken keresztül mintha tényleg egy nyelvet beszélnénk.

 

 

A közönségtalálkozó végén elhangzott egy nézői gondolat az előadás kapcsán, hogy mi egymás testvérnemzetei vagyunk. A humorunk, a nyelvünk, a jelenlétünk is hasonló. Ahogy a sorsunk és a nemzeti tragédiáink is, amiket hordozunk. De talán ők jobbak nálunk. Mert többet szenvedtek.

(2023. október 19.)


Oldal tetejére
Albánia, Belgium, Bulgária, Franciaország, Georgia, Görögország, Izrael, Japán, Kína, Lengyelország, Magyarország, Macedónia, Mexikó, Mongólia, Olaszország, Oroszország Románia, Szlovákia, Szerbia, Törökország