12. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

Nemcsak Szophoklész alkalmas arra, hogy az általa elmesélt történetet „kortalanítsák” a színházi alkotók, a másik, korban mintegy ezer esztendővel fiatalabb géniusz, Shakespeare is méltó párja az antik szerzőnek a modernségben. A MITEM második napján két, egymással összefüggő kísérőprogramon is szembesülhetett ezzel a színházkedvelő.

Az összművészet motoszkált kulcsszóként a fejemben mindjárt az első napon, amire még az is nagyszerűen rímel, hogy a találkozó ideje alatt két kiállítás látható a Nemzeti Színház közönség-tereiben... Arról, hogy mi is lehet ennek a szónak a valódi tartalma, nagyszerűen tanúskodott az idei MITEM első előadása, Robert Wilson Oidipusza, és igazán hitelesen beszélt az előadás egyik kitűnő színésze, a görög Lydia Koniordou.

Egy csodálatos előadás élményével lettek gazdagabbak, akik a MITEM-en látták az Ön által rendezett megrendítő Oidipuszt. Ennek fényében különösen szomorú, amiről írnom kell Önnek – fogalmaz Vidnyánszky Attila Robert Wilson nyílt levelére.

Tegnap kaptuk a hírt, hogy orvosai tanácsára, egészségügyi okokból Robert Wilson nem tud eljönni Budapestre. A magyar színházi szakmának meghirdetett nyílt próbákat a tervezett időpontokban Ann Christin Rommen vezetésével megtartjuk.

Ön a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar színésznője, aki szinte minden jelentős rendezővel dolgozott, és azon ritka művészek közé tartozik, akiknek lehetősége volt a világ leghíresebb alkotóival is közvetlen kapcsolatba kerülnie. Talán az orosz színházművészettel jött létre a legintenzívebb, legmélyebb kapcsolata. Hogyan alakult ki ez a különleges kötődés?

Mi a színház? Mi az élet? Erre a határvonalra állítja, illetve ezen csúsztatja-lépteti ide-oda Vasziljev a színészt, aki aztán lába nyomával kijelöli, illetve eltapossa e vonalat. Mindez persze csak utólagos elmélkedés, a színpadon mindig konkrét helyzet van. A színész nem elméletet játszik, hanem egyszerűen létezik egy helyzetben. A színházi előadások nagy részében ez a létezés csak imitálás, ő úgy csinál, mintha, és mi, nézők is úgy csinálunk, mintha… sőt ezt várjuk el. A nagybácsi álmában más történik.

Dosztojevszkij regényei – eltérően a 19. századi nyugat-európai modelltől – nem karrier-regények. Az író nem azt mutatja be, mint Standhal vagy Balzac (pl. a Vörös és fekete Julian Soreljének vagy a Goriot apó Rastignac-jának történetében), hogy a romantikus, álmodozó fiatalemberek hogyan válnak józan, számító karrieristává. E különbség magyarázata Oroszország történelmi megkésettségében rejlik.

A Godot-ra várva előadásában egy Tom Waits-től kölcsönzött szaxofon-melódia ismétlődik, hangsúlyozva Samuel Beckett darabjának körkörös jellegét. A lejtős színpadon, „a szakadék szélén és a szemétdomb közepén” az emberiség hanyatló történelme. A játék két felvonása, azaz két napja során a párosok révén tanúi lehetünk „az emberi természet minden elképzelhető megnyilvánulásának”.

Akad még néhány helyszín, mely csendes vagy üres: a nagybetűs színház maga, mely semmi mást nem kíván a nézőtől, csak azt, hogy jelen legyen benne, hogy megmerítkezzen szent és tökéletes terében, az emberi alkotás igazi csúcsteljesítményében, s hogy fejet hajtson Melpomené és Thália ezredéves művészete előtt. A XVI. század végén Andrea Palladio ilyennek álmodta a vicenzai Teatro Olympicót, mesterien alkotva meg a teret egy régi börtön ősi falai között.

Az első hang a bizakodásé. Két év aggodalom, pótcselekvés és útkeresés után a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM ismét az lehet, aminek eredetileg is szántuk: társulatok és nézők szabad találkozója, egymás megismerésének, a másik kultúra legszebb arcának megpillantása. Nem fesztivál, nem verseny, hanem találkozás. Ez az egyszerű, de talán most jobban értékelt társas alkalom engedi átélnünk, micsoda ünnep is a színház.