13. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

Ha egyedül tudok maradni Sztregován a kastély Oroszlánbarlangjában, mindig megkísérlem a lehetetlent: próbálom elképzelni, kitalálni, átélni, hogy 13 hónapon át hogyan kapta Madách Imre az impulzusokat műve írásához. Mindig előre, mindig felfelé, mindig a kompozíció mágneses terében maradva – mellékútra nem tévedve, egyetlen fattyúhajtás nélkül. 13 hónapon át a motívumok, gondolatok szakadatlan áradásában.

Az ember tragédiája vége felé Ádám, az első ember, találkozik az emberiség túlélőivel – túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, amely már: a kihalás. A szembesítéstől Ádám megretten, és elmenekül. Riadalmát fokozza, hogy a Nő, a földön élő utolsó Éva szerelmet akart tőle, a Férfi meg kerítőként működött. De Ádám idejekorán elmenekült, s az utolsó emberpár egyedül maradt. A függöny lemegy. A Tragédia más színen folytatódik.

A parúzia színháza, jelenti be Silviu Purcărete Az ember tragédiája első próbáján: így összegzi az előttünk álló kísérlet célkitűzését. Egy szegényes társulatot látunk a szokatlanul szűk, épített játéktéren, folytatja a rendező, meztelenek mind, testüket csak egy bézs ballonkabát fedi, itt vannak velünk mindannyian.

1989 után a román kultúrának első és feltartóztathatatlan vitalitással feltörő megnyilvánulása Silviu Purcărete színháza volt. Vitalitásról írok, de igazságra gondolok, mert e két fogalom egymásból következő tartalmára utalok. Silviu Purcărete előadásai – a román színházi életben először – nem az illúziót vagy a hipotéziseket, nem az ítélkezést vagy az üres transzcendencia hamis összefüggéseit celebrálják, még kevésbé a szórakoztatást és a „politikai” szándékot állítják előtérbe, hanem magát a világot mutatják fel – kibékíthetetlen ellentmondásaival együtt. Vitathatatlanul. Minden előítélettől és elvárástól megszabadulva. Színháza semmiképpen sem rossz szándékú, ellenséges, igazságtalan. Hanem tiszta, tehát nyers, könyörtelen, ünnepélyes, kíméletlen.

Purcărete egy szabad művész, aki nem szeret egyetlen intézményhez tartozni, sem hosszúra nyúló kapcsolatokat ápolni. A véletlenszerű találkozások vonzásában ide-oda jár a világ színpadai között, mindig készen arra, hogy feltüzeljen egy társulatot, és hogy a legkülönfélébb körülmények között is beteljesítse küldetését. Íme, egy rendező, aki nem fél a mozgástól, kész a sosem látott társulatokkal való találkozásra, de akit mindig elkísér hűséges munkatársainak csapata. Elválaszthatatlanok. Helmuth Stürmer vagy Dragos Buhagiar, a szcenográfusok és Vasile Sirli, a zeneszerző ott vannak mellette, mert Purcărete támaszkodik erre az idő érlelte magra, hogy a közös ihlettől áthatva adják át magukat az egymást követő előadásoknak, Szentpétervártól Szebenig, Moszkvától Portóig vagy Ljubjlanáig. Purcărete egy szabad művész, de nincs egyedül.

A Színházi Olimpia idején Magyarország ad otthont a híres ISTA/NG (Nemzetközi Színházantropológiai Iskola / Új Generáció) műhelyének. A kurzusokat Eugenio Barba vezetésével a különböző színházi, kulturális hagyományokból érkező mesterek tartják,  bemutatva az általuk gyakorolt előadásformákat, azok kreatív erejét. A résztvevőknek lehetőségük lesz mindezt testközelben megtapasztalni, és egy - a mesterekkel közösen létrehozandó - előadásban alkalmazni is.

Az alapgyakorlatokkal a tréningező a központ kontrollját edzi különböző formagyakorlatokon keresztül. Minél magasabbra vagy minél gyorsabban dolgozik a tréningező a lábával, annál nehezebb lesz a központ kontrollját fenntartania. Suzuki külön kiemeli a légzés fontosságát annak érdekében, hogy a tréningező megfelelőképpen tudja végrehajtani az alábbi gyakorlatokat.

A színész feladatát Suzuki nem a hétköznapi valóság újraélésében, újraalkotásában látja, hanem az ennek alapján létrejövő, fikciót felhasználó extremitásban. A színész eszerint olyan mentális térbe lép be a színházi munka során, amelyben kívül kell helyezkednie hétköznapi önmagán, át kell alakulnia, a karakterek természetének legnagyobb szélsőségeit kell ábrázolnia. „Suzuki azt gondolja, hogy a színésznek valami olyan rendkívülit kell csinálnia a színpadon, amire nem mindenki képes.”

Suzuki már a legelső tréningről folytatott nyilvános diskurzusok alkalmával a japán kunren szót használta módszerének gyakorlataival kapcsolatban, amely kifejezést angolul discipline-nek fordították. A diszciplína egyszerre jelent fegyelmezettséget és tudományágat, amely azt sugallja, hogy egy átgondolt, rendszerezett eszközkészletről beszélhetünk, amelynek határozott gondolati háttere van. Suzuki fontosnak tartja, hogy ne a gyakorlatok [undo, excercise], valamint a fizikai edzés [taiso, phyisical conditioning] kifejezésekkel írja le tevékenységét, amely nomenklatúrát a módszer 2012-es kodifikálása után is követ.

Szuzuki Tadasi életművét Magyarországon sajnos kevéssé ismerjük, előadásai közül egy sem jutott el hozzánk, szakmai körökben sem tudnak túl sokat a munkásságáról. Ám ha minden igaz, 2023-ban, a Budapesten tartandó Színházi Olimpia keretében remény van rá, hogy végre a magyar közönség is élőben találkozhat e kivételes alkotó produkcióival, művészetével.