12. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

1989 után a román kultúrának első és feltartóztathatatlan vitalitással feltörő megnyilvánulása Silviu Purcărete színháza volt. Vitalitásról írok, de igazságra gondolok, mert e két fogalom egymásból következő tartalmára utalok. Silviu Purcărete előadásai – a román színházi életben először – nem az illúziót vagy a hipotéziseket, nem az ítélkezést vagy az üres transzcendencia hamis összefüggéseit celebrálják, még kevésbé a szórakoztatást és a „politikai” szándékot állítják előtérbe, hanem magát a világot mutatják fel – kibékíthetetlen ellentmondásaival együtt. Vitathatatlanul. Minden előítélettől és elvárástól megszabadulva. Színháza semmiképpen sem rossz szándékú, ellenséges, igazságtalan. Hanem tiszta, tehát nyers, könyörtelen, ünnepélyes, kíméletlen.

Purcărete egy szabad művész, aki nem szeret egyetlen intézményhez tartozni, sem hosszúra nyúló kapcsolatokat ápolni. A véletlenszerű találkozások vonzásában ide-oda jár a világ színpadai között, mindig készen arra, hogy feltüzeljen egy társulatot, és hogy a legkülönfélébb körülmények között is beteljesítse küldetését. Íme, egy rendező, aki nem fél a mozgástól, kész a sosem látott társulatokkal való találkozásra, de akit mindig elkísér hűséges munkatársainak csapata. Elválaszthatatlanok. Helmuth Stürmer vagy Dragos Buhagiar, a szcenográfusok és Vasile Sirli, a zeneszerző ott vannak mellette, mert Purcărete támaszkodik erre az idő érlelte magra, hogy a közös ihlettől áthatva adják át magukat az egymást követő előadásoknak, Szentpétervártól Szebenig, Moszkvától Portóig vagy Ljubjlanáig. Purcărete egy szabad művész, de nincs egyedül.

A Színházi Olimpia idején Magyarország ad otthont a híres ISTA/NG (Nemzetközi Színházantropológiai Iskola / Új Generáció) műhelyének. A kurzusokat Eugenio Barba vezetésével a különböző színházi, kulturális hagyományokból érkező mesterek tartják,  bemutatva az általuk gyakorolt előadásformákat, azok kreatív erejét. A résztvevőknek lehetőségük lesz mindezt testközelben megtapasztalni, és egy - a mesterekkel közösen létrehozandó - előadásban alkalmazni is.

Vidnyánszky Attila már beregszászi társulatával részt vett 2001-ben a Moszkvában rendezett harmadik Színházi Olimpián. Minek köszönhető, hogy csaknem két évtized elmúltával Magyarország nyerhette el a 2023-as Színházi Olimpia rendezési jogát? A MITEM-nek, mely a Nemzeti Színházat bekapcsolta a nemzetközi színházi élet vérkeringésébe?

1976-ban Tadashi Suzuki és a Waseda Shogekijo színházi társulat (mostani nevén a Togai Suzuki Társulat, a SCOT) Tokióból a Toyama prefektúrában lévő Togába (a Nanto városához tartozó Toga faluba) költözött. Több mint negyven év telt el azóta. Eredetileg az eldugott hegyi faluban fennmaradt, hagyományos gassho-zukuri (szó szerinti fordításban „imára kulcsolt kéz”) stílusú, nyeregtetős, zsúpfedeles vidéki házak inspirálták Suzukit és társulatát arra, hogy Toga Sanbo néven színjátszó teret alakítsanak ki ezekben az épületekben, és ez mostanra nemzetközi előadóművészeti központtá nőtte ki magát.

Egy átlagnéző számára az Olimpia fogalma leginkább a versengéssel, a sporttal kapcsolódik össze. A Színházi Olimpia szellemisége mennyiben kapcsolódik ehhez, illetve az ókori görög tradíciókhoz, hiszen a Színházi Olimpia is Görögországból indult Theodoros Terzopoulos rendező kezdeményezésére?

Hogy egy színházi alkotó esetében mennyire fontos a munkáival való személyes találkozás, felesleges lenne hosszan bizonygatni. A színház élő művészet, épp ezért elbeszélés, elemzés, kritika, fénykép, de még video- és hangfelvétel sem képes kellően visszaadni egy-egy színpadi történés fényeit, akusztikáját, élő szervezetét, néha szagokkal elegyes illatát, transzcendes burkát, aurájának rétegeit, rezgéseit.

Szuzuki Tadasi életművét Magyarországon sajnos kevéssé ismerjük, előadásai közül egy sem jutott el hozzánk, szakmai körökben sem tudnak túl sokat a munkásságáról. Ám ha minden igaz, 2023-ban, a Budapesten tartandó Színházi Olimpia keretében remény van rá, hogy végre a magyar közönség is élőben találkozhat e kivételes alkotó produkcióival, művészetével.

Suzuki már a legelső tréningről folytatott nyilvános diskurzusok alkalmával a japán kunren szót használta módszerének gyakorlataival kapcsolatban, amely kifejezést angolul discipline-nek fordították. A diszciplína egyszerre jelent fegyelmezettséget és tudományágat, amely azt sugallja, hogy egy átgondolt, rendszerezett eszközkészletről beszélhetünk, amelynek határozott gondolati háttere van. Suzuki fontosnak tartja, hogy ne a gyakorlatok [undo, excercise], valamint a fizikai edzés [taiso, phyisical conditioning] kifejezésekkel írja le tevékenységét, amely nomenklatúrát a módszer 2012-es kodifikálása után is követ.

A színész feladatát Suzuki nem a hétköznapi valóság újraélésében, újraalkotásában látja, hanem az ennek alapján létrejövő, fikciót felhasználó extremitásban. A színész eszerint olyan mentális térbe lép be a színházi munka során, amelyben kívül kell helyezkednie hétköznapi önmagán, át kell alakulnia, a karakterek természetének legnagyobb szélsőségeit kell ábrázolnia. „Suzuki azt gondolja, hogy a színésznek valami olyan rendkívülit kell csinálnia a színpadon, amire nem mindenki képes.”