A 2023-ban Budapesten megrendezendő Nemzetközi Színházi Olimpia a globális színházi fesztiválok között a legfiatalabb, de megtalálta saját profilját azzal, hogy visszatért a modern kori olimpiák eredeti eszményéhez, és a résztvevők versengésénél előbbre tartja a kulturális találkozást. Létezhet-e korszerűbb gondolat ennél az ideológiai elkülönülés és az engesztelhetetlen kultúrharc korában?

Ha csak az eszmét vesszük alapul, a Nemzetközi Színházi Olimpia olimpiább az olimpiánál. Ugyanis már az ókori megmérettetések sem a részvételről, hanem egyértelműen a versengésről szóltak. Nemcsak a sport, hanem a szellemi teljesítmények területén is a rivalizálás érvényesült. Az ókori sportolók – a hellén világ legjobbjai – Olümpiában mérték össze tudásukat, Athénben pedig a Dionüszosz ünnepen a drámaírók is versenyeztek, és az aranykorból, a Kr. e. 5. századból ismerjük a „bajnokok” nevét is: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész. A modern kori olimpiákról az 1948-as londoni ötkarikás játékok után kikoptak a művészeti – irodalmi, építészeti, szobrászati, festészeti, zenei – versenyek. Ezeket ma a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem is ismeri el. Az 1995-ben először megrendezett Nemzetközi Színházi Olimpia pedig – az ötkarikás játékokkal ellentétben – a modern kori olimpiák sokszor hangoztatott, de valójában csak retorikai fordulatként létező eszméjét valósítják meg. A Pierre de Coubertin bárónak tulajdonított mondás – nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos – ugyanis már elhangzásakor sem volt teljesen komolyan vehető.

A szállóige valójában az 1908-as londoni olimpián megfogalmazott vigasztaló beszédből kelt szárnyra. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság francia alapítója, Coubertin ugyanis a kedélyek csillapításának érdekében fejtette ki: „Múlt vasárnap a pennsylvaniai érsek örömteli megállapítást tett: az olimpia fontossága kevésbé abban rejlik, hogy győzzünk, mintsem abban, hogy a részesei legyünk. A fontos az életben nem a győzelem, hanem a harc. A lényeg nem az, hogy legyőztek minket, hanem az, hogy harcoltunk.” 

Nemes cél, ami sosem vált valóra. De az eszme érdemes a megfontolásra. 

A dél-koreai Jae Kyoung Kim éppen ennek a korszerűségét és létjogosultságát elemzi 2016-ban megjelent a Nemzetközi Színházi Olimpia: Az olimpia művészeti és kultúrközi ereje című könyvében. Az egyesült államokbeli Georgia Egyetem PhD-hallgatója és a szöuli Chung-ang Egyetem oktatója a sokszínű részvételiség fontosságát hangsúlyozza. A globalizáció következtében a nyugati nézők számtalan „nemzetközi művészt” és társulatot foglalkoztatnak, illetve látnak vendégül. A gyorsétteremlánc után „McSzínházként” fordítható jelenség miatt háttérbe szorulnak a nemzeti sajátosságok és a nagy személyiségek. Ezért határozza meg Jae Kyoung Kim a Nemzetközi Színházi Olimpiát szerzői-rendezői és avantgárd fesztiválként, és ezért véli úgy, hogy a klasszikus, korábban kizárólagos tekintéllyel rendelkező hatalmas színházi fesztiválok – Avignon, Edinburgh vagy Bogotá – sokat vesztettek jelentőségükből. Részben ez az oka annak, hogy létrejöttek az off-fesztiválok, mint amilyen az edinburgh-i Fringe is, amelyek teret adnak olyan művészi kezdeményezéseknek, amelyek a nagy rendezvények hivatalos programjában már nem kapnak helyet. Mindez a dél-koreai egyetemi oktató szerint a Nemzetközi Színházi Olimpia alapítóinak személyiségéből fakad. Az olimpia 1994-es alapításakor a világszínház meghatározó rendezői éppen arra figyelhettek fel, hogy a hagyományos versengés kiszorítja a szabad művészi kezdeményezéseket.

A görög Teodórosz Therzopulosz, az amerikai Robert Wilson, az angol Tony Harrison, a spanyol Núria Espert és a japán Tadashi Suzuki, illetve az azóta eltávozott orosz Jurij Ljubimov, a német Heiner Müller és a brazil Antunes Filho az 1990-es évek elején pályája csúcsán vagy már túl a zeniten az avantgárd színház kiváló rendezői, színházcsinálói voltak, akik esztétikai-ideológiai különbözőségük ellenére közös nevezőre találtak az olimpiai eszmében. Jae Kyoung Kim tanulmánya még annak a reménynek is szán egy fejezetet, hogy ez az eszme visszahathat a sportolók olimpiájára is. Ha erre aligha van is remény, biztató viszont, hogy a sportipar visszásságai – doppingbotrányok, erőszak, terrorizmus, politikai bojkott – sem ütik fel a fejüket a Nemzetközi Színházi Olimpiákon. Sőt, Teodórosz Therzopulosz, az athéni Attis Színház alapítója éppen a vendéglátó országokra gyakorolt jó hatást emeli ki: „Annak ellenére, hogy a színházi olimpiának Kína, Oroszország és Törökország adott otthont – olyan országok, ahol a művészi kifejezés szabadsága viszonylag korlátozott –, nem volt cenzúra, eltekintve a meztelenség tilalmától Kínában.” 

Kérdés persze, hogy a felfokozott kultúrharc korában megmarad-e a Színházi Olimpia a béke szigetének: vajon az olimpiai eszme tisztelete legyőzi-e az ideológiai felindultságot?

Ez a demokratikus elv magára a szervezésre is kiterjed. A nagy színházi fesztiválokkal ellentétben a Nemzetközi Színházi Olimpiának nincs állandó szervezőbizottsága és központja, az egyes vendéglátó országok is számtalan társintézménynek adnak lehetőséget a külföldi társulatok befogadására. Talán éppen ez a szokatlan szervezés és nem a nyugati kultúra hagyományos fellegvárainak szerepvállalása az oka annak, hogy a Nemzetközi Színházi Olimpia kiterjedése és jelentősége ellenére még nem sorakozott fel az angolszász sajtóban a többi fesztivál mellé. A New York Times a legutóbbi, az orosz Szentpétervár és a japán Toga által közösen rendezett esemény után például így csodálkozott rá erre: „Több mint húsz ország több mint száz produkciót küldött, köztük a legnépszerűbb rendezők nagyszabású műveit. Akkor miért hallottak olyan kevesen az eseményről? (…) A huszonkét országból érkező száznégy produkcióval (ebből hetvennyolc oroszországi) az idei a leghosszabb és legkiterjedtebb fesztivál a kezdetek óta. Nagyszabású produkciókat mutat be Katie Mitchell, Milo Rau, Heiner Goebbels és Tadashi Suzuki, aki a fesztivál tógai részét is rendezte. (…) Az idei fesztivál mérete figyelemre méltó, de annak ellenére, hogy a szervezet nemzetközi bizottságának tagja Robert Wilson amerikai rendező, Georges Lavaudant francia színházcsináló és Tony Harrison brit drámaíró, a nyugati színházi világból feltűnően kevesen hallottak a színházi olimpiáról.” 

Az amerikai lap szerzője, Roslyn Sulcas szerint „talán azért, mert a fesztivál eddig olyan országokban (többek között Kínában, Görögországban, Japánban, Dél-Koreában és Törökországban) zajlott, amelyek nem számítanak nemzetközi színházi központnak. Az olyan nagy fesztiválokkal ellentétben, mint Avignon vagy Edinburgh, a Színházi Olimpia nem évente ismétlődő esemény, és nincs állandó igazgatója vagy kommunikációs stábja, amely egyértelmű identitást adhatna. Ehelyett az eseményt minden alkalommal egy új művészeti vezető határozza meg”. 

Ilyen művészeti vezető volt például a hajdanában Magyarországon is rendező és nagy sikereket arató Jurij Ljubimov, a legendás Taganka igazgatója. Az alapítók közül még Therzopulosz és Suzuki is állt már az esemény élén. A művészeti vezető személyét az alapítókból és a korábbi olimpiák vezetőiből álló bizottság tagjai hagyják jóvá. A 2023-as magyarországi események művészeti vezetője Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója lesz.

A két oroszországi olimpia jó példa arra, micsoda léptékről van szó – mérsékelt nemzetközi figyelem mellett.

– Előadások, események százait ölelte fel a program Szentpéterváron – mondta a 2019-es olimpiáról Kozma András, a Nemzeti Színház dramaturgja, aki a 2001-es moszkvai olimpia egyik szervezője volt a legendás orosz rendező, Anatolij Vasziljev munkatársaként. – A pétervári programba több nemzetközi hírű orosz fesztivált is beemeltek, így a Baltic House-t, a Csehov Fesztivált, a NET-et (New European Theater) és az orosz nemzeti színházi fesztivált, az Arany Maszkot. Míg a 2001-es moszkvai Olimpián a főváros adott otthont több száz előadásnak, workshopnak, kiállításnak, szakmai rendezvénynek – magyarázza Kozma András –, addig a 2019-es egész Oroszországot felölelte: távol-keleti nagyvárosokban is turnéztak külföldi előadások, a föderáció nemzeti színházai pedig Péterváron vendégszerepeltek.

Az olimpiák legújabb kori történetének visszatérő kritikája nemcsak a tiltott teljesítménynövelő szerek körüli áldatlan állapot, hanem a négyévenkénti versengés pénzügyi hatásai miatt erősödött fel. A Nemzetközi Színházi Olimpia természetesen össze sem hasonlítható a sportolimpiával, ez a szempont mégsem elhanyagolható.

Az eddigi színházi olimpiák költségvetései nagyon különbözőek voltak az eltérő léptékek miatt. Az első, Delphiben rendezett fesztiválon csupán kilenc előadás szerepelt hét országból, mintegy két hét alatt. Az 1999-es japán színházi olimpiára, ami két hónapig tartott, már negyvenkét előadás érkezett húsz országból, míg a 2001-es nagyszabású moszkvai fesztivál harminckét ország kilencvenhét produkcióját hívta meg két és fél hónap alatt. A 2018-as indiai olimpia még ezen is túltett, ekkor harmincöt országból mintegy 465 előadást mutattak be. Az olyan nagy országokkal, mint Kína, Oroszország vagy India nem tudunk versenyezni, de Magyarország képes például a 2010-es szöuli vagy a 2016-os wrocławi eseményt meghaladó összeget szánni a rendezésre, így az eddigi fesztiválokhoz viszonyítva a 6,8 milliárdos összeg középmezőnyt jelent. Ezek az összegek ráadásul nem hagynak maguk után üres és kihasználhatatlan, épített infrastruktúrát, nem egyetlen város, hanem rengeteg színházi központ fogadja a vendégeket, így a Nemzetközi Színházi Olimpia után nem lehet kedélyborzoló fotósorozatot készíteni a kongó stadionokról, a rozsdaövezetté váló olimpiai falvakról. Az infrastrukturális fejlesztések inkább az adott ország színházainak felújításából áll. Az olimpia új beruházást nem igényel, de alkalmat adhat régen elmaradt fejlesztésekre.

A Nemzetközi Színházi Olimpia tehát nem a kultúripar és a politika felvonulási terepe, hanem egymás megismerésének a lehetőségét nyújtja.

Lukácsy György

(2022. január 28.)