Szívbemarkoló táncelőadással vendégszerepelt a kassai balett a MITEM programjában. Bizonnyal a holokauszt 80. évfordulója adott apropót ahhoz, hogy feldolgozzák a világhírűvé vált naplót és Anne Frank rövidke életének történetét. Ondrej Šoth rendezése megrázó, felkavaró és felemelő is egyszerre.  

Nem tartanak a kihívásoktól a kassai balettosok. A társulat 2023 őszén a MITEM+ programjában is irodalmi feldolgozással vendégszerepelt, a Hamletből készült táncjáték is rendkívül magas színvonalú feldolgozás volt, amit óriási közönségsikerrel mutattak be. Most újabb „lehetetlen küldetésre” vállalkoztak. Anne Frank naplója, ha lehet, még sokkal nehezebb falat. A színre vitelét nehezíti a maga téma, a borzalmakat csak kivételes ízléssel és esztétikai érzékkel megáldott alkotók tudják megfelelően ábrázolni, de a műfaj sem teszi könnyűvé, hiszen egy napló szöveg nélküli színpadi adaptációja tényleg szinte kivitelezhetetlen. Az előadás koreográfiáját, dramaturgiai munkáját és zenedramaturgiáját is jegyző Ondrej Šoth rendezése éppen ezért is lenyűgöző. Egyszerűen, tisztán fogalmaz és nagyon finoman egyensúlyoz a színpadi hatások között. Ahol kell, játékos, ahol kell drámai, és ha szükséges, szépen emeli el a történetet.

A kassai előadás alkotói nem mondtak le teljesen a szövegről, a fontosabb pontokon elhangzanak a naplót író leányka mondatai, amelyek attól, hogy csak a néhány leglényegesebb gondolatra redukálódnak, még erősebbé válnak. A címszereplőt alakító Vlada Sevcsenko ráadásul – táncos létére – természetesen és szépen mondja a szöveget, alakítása színészi teljesítményben is kifogástalan, tökéletesen hihetővé teszi a 15-16 éves lány belső világát. A társulat többi tagja is összehangoltan „működik” az előadásban, látszik, hogy sokat dolgoztak már együtt, rendkívül jól érzik egymás mozgását. A színpadkép egyszerű, de jól funkcionáló és hatásos (díszlettervező: Jaroslav és Miroslav Daubravovci, jelmeztervező: Ľudmila Várossová), a nézők két oldalra ültetése is jó megoldás, így mintegy körbeveszik a teret, középre fókuszálva. A tér közepén álló fémtranszparens, amely a bujkálók életterét jelenti, nagyon sokféleképpen használható, a lábazat folytonos megkurtításával, s az egyre szűkebbé váló hellyel az alkotók ügyesen mutatják meg azt, milyen nyomasztó érzést okozhatott ez a helyzet, a bujkálás, pláne éveken keresztül. Ebből a fémépítményből alakulnak majd ki az előadás végére a haláltábor „kellékei” is. 

Fontos és megrázó előadás született meg Kassán, igazából értékelni sem könnyű az embernek, hiszen az, hogy szép, ebben az esetben nagyon is visszásan hangzik. Pedig esztétikai értelemben egy nagyon szép előadást láthattunk, finoman kimunkált mozdulatsorokkal, remek alakításokkal, átgondolt hatásmechanizmussal. Sehol nem érezni disszonanciát, nem erőlteti ki a nézőkből az együttérzést, és mégis meghatódunk a végére. Legfőképpen azért, mert – bármilyen furcsa is ezt mondani, de – az előadás összképe valahogy az élet szépségét hirdeti, s ez legfőképpen annak köszönhető, hogy nagyon jól válogatták össze az alkotók a naplóbejegyzéseket, illetve azt próbálták megmutatni, mennyire erős személyiség volt ez a kislány, akinek ez a kegyetlen sors jutott. „Az emlékezet életet ád; s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz.” – írja Kölcsey Ferenc. Az emlékezés ebben az esetben azért is nagyon fontos, hogy ne múljanak el nyomtalanul ezek az emberek, akik annyi vággyal, reménnyel, szépséggel, sokszínű tervvel a fejükben tűntek el a történelem poklában. Emlékezzünk a halálra, hogy értelme legyen az életnek. És ne ismételjük többé – erre taníthat minket egy ilyen alkotás. Talán még van remény…

Ungvári Judit

(2024. április 27.)