Tudunk-e kapcsolódni az antik világszemlélethez? Milyen olvasatai lehetnek a görög tragédiának manapság? Mit adhat nekünk az, ha visszanyúlunk az európai kultúra gyökereihez? Ezek a kérdések is felvetődtek a MITEM első napjain, amelyek így vagy úgy a görög kultúra alapvetéseihez kötődtek.

A Nemzeti Színház két előadását mutatta be a Theodórosz Terzopulosz rendezésében, emellett a görög mester olaszországi előadása, illetve tanítványa, Szavvasz Sztrumposz athéni produkciója, és egy igen gondolatébresztő kerekasztal-beszélgetés is szerepelt a programban. Ezek közül jelen krónikában a Bakkhánsnők és az Ókori görög mítoszok, tragédiák kortárs átiratban című kerekasztal-beszélgetéshez kapcsolódok néhány gondolattal. Folytatjuk még az energiamezők feltérképezését.

A több szálon összefonódó előadások és az ezekhez kapcsolódó inspiratív beszélgetések valóban elgondolkodtatták a színház iránt fogékony nézőt. A Bakkhánsnőket két éve mutatta be a Nemzeti Színház, az akkor még a budapesti közönség számára talán szokatlan formanyelv furcsamód valahogy mégis azonnal beszippantotta a nézőket. Aztán egyre több részlet derült ki Terzopulosz különleges módszeréről, s mind a színházcsinálók, mind a színházkedvelők megérezhették, a „techné” nem pusztán üres metódus, hanem filozófia is egyben. Szoktuk mondani, hogy a stílus maga az ember, hát, valahogy így… Terzopulosz Mester érdekes, légzéstechnikán alapuló, évtizedeken át csiszolt, számtalan gyakorlatból álló rendkívül átfogó módszere valahol nagyon mélyen a görög antikvitás felfogásában gyökerezik, erről is beszélt a Dionüszoszt alakító Bordás Roland az előadás utáni közönségtalálkozón. Azt mondta, a rendezővel többször is beszélgettek a próbafolyamat során az apollóni és dionüszoszi megfogalmazásról, annak a végleteiről, s erre a dichotómiára épül lényegében az előadás is. „Az apollóni felfogásban vagy láttatásban tudatosan működünk, rendje és módja van mindennek, itt ezt a racionalizálást ki kellett kapcsolni és teljesen máshová kapcsoltunk be, egészen másfajta energiák jöttek elő. Nevezhetjük zsigeri létnek vagy ösztönszerűségnek.” – mondta a színész. Az ellenpontot, Pentheuszt játszó Herczegh Péter hozzátette: arról is sokszor beszélgettek, hogy igazából az ész és az ösztön egyensúlyban működik igazán jól.

Ezekre a gondolatokra is rímelt az a beszélgetés, amelyen Ókori görög mítoszok, tragédiák kortárs átiratban címmel beszélgetett a témáról Szavvasz Sztrumposz Theodórosz Terzopulosz tanítványa és munkatársa, Végh Attila, József Attila-díjas költő, filozófus és Simon Attila, az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének egyetemi tanára. A beszélgetés moderátora Szász Zsolt, a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Izgalmas kérdések kerültek terítékre, például az egyén és közösség a görög drámákban szereplő kar kapcsán, de beszélgettek a már említett tudatosság-ösztönösség kérdéseiről is. Simon Attila megemlítette, hogy Nietzsche volt az, aki a XIX. század végén rávilágított, már a legszemélyesebbnek tartott műfaj, a költészet sem kimondottan az egyénhez, az individuumhoz kötődik. A líra a görögöknél a közösségiből ered, és valami ősi emberit fejez ki – mondta az irodalomtörténész. Aztán beszélt arról is, a mának szólóan milyen aktuális kérdéseket olvashatunk ki az antik klasszikusokból. Terzopulosz gondolataihoz illeszkedően azt boncolgatta, manapság egyre inkább olyan élet felé terelődünk, amelyet a racionalitás irányít, elsősorban a gazdasági racionalitás, de a tudomány is, mindennek a pontos kimérése, szabályozása, akárcsak a Bakkhánsnőkben szereplő Pentheusz esetében. Dionüszosz ezzel szemben képvisel egyfajta vadságot, szervezetlenséget, uralhatatlanságot, azokat az energiákat, amelyek korlátok közé nem szoríthatók. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a dionüszoszi felfogás szemben áll azzal a ma igen aktuális elvárással, ami felé hajt minket a „racionális” vagy „neoliberális” rezsim, hogy minél többet teljesítsünk, dolgozzunk, hajszoljuk a tárgyi javak megszerzését. Nagyon komoly üzenete lehet ebben a világban az ezzel szemben álló dionüszoszi világképnek.

Szavvasz Sztrumposz ugyancsak a dionüszoszi aspektusról, a dionüszoszi extatikus élményről beszélt, amelyhez szerinte az ókoriak esetében alapvetően hozzátartozott a keresés, főként a transzcendens keresése. Ennek az alapvető élménynek az elérésére hoztak létre egy költői helyet, ahol ezt a transzcendentális, lenyűgöző energiát meg tudták élni. A közösségi, ha úgy tetszik, politikai dimenzióhoz hozzátette, a darabokból is az érzékelhető, hogy az embereknek személyesen, befelé és a város felé is végig kell gondolniuk a cselekedeteiket, és ebben a kétirányú folyamatban a független egyén nem értelmezhető.

Végh Attila rávilágított arra, nagyon nehéz a mai helyzetben megértenünk ezt a problematikát, amikor a görög isteneket is már csak metaforikusan tudjuk elképzelni. Dionüszosz szellemi mélységéről is nehéz beszélni éppen ezért, mert ebben a mélységben a rációnak már valóban nincs túl sok szerepe. A mai világunk pedig éppen ezeket a zabolátlan belső erőket igyekszik elfojtani. „De én optimista vagyok ilyen szempontból, tehát szerintem mindig lesz egy gettó, amelyben ott lesz majd néhány szellemi lény, akik majd lehet, hogy az erdőkbe kell, hogy kiköltözzenek, mert már tiltani fogják a szellemi működést, de lesznek páran ebben a dionüszikus körben.”

Ungvári Judit

Folytatjuk

(2024. április 11.)