Tökéletes lezárást kapott az idei MITEM programja, amelynek több előadása is a görög klasszikusokhoz kapcsolódott. Alessandro Serra döbbenetes erejű tragédiaértelmezése biztosan hosszú időre nyomot hagy a nézőben, s gondolkodásra késztet. Nem mellékesen: egy világpremier tanúi lehettünk Budapesten.

Sötét és világosság, kontrasztos fények, tömjénfüst, elképesztő hangeffektek, különös, archaikus nyelvű szövegek és éteri énekek adták meg az atmoszféráját ennek a röpke, nem egészen másfél órás víziónak. Alessandro Serra és csapata mintegy kétéves munkával „állította elő” az előadást, kísérletük eredményeként egy precízen kimunkált, ugyanakkor a nézők érzékszerveire elementárisan hatni képes produkció jött létre. Már a bevezető játék beszippantja a nézőt ebbe a különös világba: a szfinx, amely egyébként figyelmeztet minket, hogy ne használjunk mobiltelefont, mert lesújt ránk Apollón, egy – oszlop híján – forgószékre kapaszkodik, s innen indul a történet, a lassan színpadra érkező Oidipuszt és a szfinxet éppen olyan módon láthatjuk, ahogy a különböző görög ábrázolások mutatják. Egyszerű játék, monokróm képsor, de máris be tudja vonni a nézőt, aki innentől gyakorlatilag pisszenés nélkül nézi végig az előadást, leszámítva a humoros villanásokat. Merthogy olyanok is akadtak a produkcióban.

Lehetetlen lenne felsorolni azt a sok-sok apró mozzanatot, amely mélységében mutatta meg a tragédiáról való gondolkodást, de néhány szemléletes példa kiragadható. Az egyik ilyen a stilárisan is lenyűgöző ének és az énekbeszéd. A címben is jelzett ének magának a tragédiának az eredetére is utal, hiszen a „kecskeének” volt az eredő. Ugyanakkor az alkotók ezzel egy határozott formát is teremtettek az előadáshoz, amelynek választott nyelve a grékó dialektus volt, ez az Olaszország déli részén, Calabriában fennmaradt, valamikori ógörög eredetű nyelv, amelyet éppen azért használtak az előadásban, mert hangzásában nagyon hasonlít az ógörögre. A calabriai görögben – ahogy Alessandro Serra elmondta a közönségtalálkozón – a tragédia szó ugyanúgy az éneket is jelenti, s ez segítette hozzá a forma kidolgozásához. A leglátványosabb epizód kétségtelenül Oidipusz felismerése, és az önnön kezével végzett megvakítás volt, amely után kihunyt a fény és hosszú percekig vaksötétségben ült a közönség. Erős, de hatásos rendezői gesztus volt. A vaksötétben aztán egyszer csak megszólalt egy énekesmadár hangja (talán pacsirta), és dimenziót váltottunk, ezután már az idős Oidipusz kereste kétségbeesetten a végső megnyugvás helyét. Az egész produkciót át-átszőtték ezek a felfejtésre váró jelek, amelyek a felszínen nagyon egyszerűeknek látszottak, de minél inkább belegondol az ember, annál több réteget bonthat ki belőlük. Későn érő előadás lesz ez, viszont emlékezni fog rá, aki látta.

Rendkívül erős gesztusokat tesz az előadás a mának szólva is: ennek legszemléletesebb példája Polüneikész megjelenése. A bosszúistenek „bábjátéka” a fiúval, akinek a ruházatából homok minden mozdulatra dőlt ki, miközben segítséget kér a testvérével háborúzni – lehetetlen nem gondolni a szomszédban dúló őrületre. Az olasz rendező ezzel a több görög mű alapján készült alkotással egyúttal tükröt tart napjaink Európájának is – de ez egy varázstükör: egyszerre látjuk benne az időt, az antikvitás idejét éppúgy, mint a miénket, s azt sugallja, itt az ideje elgondolkozni mai „hübriszünkön”: azt hisszük, hogy mindent látunk/tudunk, de képesek vagyunk-e még mélységében és magasságában látni a világot, képesek vagyunk-e még látni/érteni a hősöket? A vakság metaforája, ha úgy tetszik, mindannyiunkra igaz lehet… Hogyan rekonstruálhatjuk a kollektív tudást? – teszi fel a kérdést az Oidipusz kapcsán Alessandro Serra, joggal, hiszen Oidipusz is akkor kezd „látni” amikor megvakul. Vajon mi látunk-e majd úgy, ahogy ő, kínnal, de megtanulva látni. Alessandro Serrát elmondása szerint a sötétség és a fény kontrasztja indította el abban, hogy foglalkozzon ezzel a témával. Azt mondja, az egész történetben az érdekelte, hogy a gyűlöletnek ebben a mai világában, hogyan tudja „beszívni” a fény Oidipuszt. „A tragédiában nem szereplők, hanem hősök vannak, még akkor is, ha bukott hősöket látunk” – fogalmaz Serra, aki arról is beszél, hogy ma romokon élünk, mert a tragédiából csak szavak maradtak hang nélkül, a poliszból idegenek társadalma, a rítusból kihunyt dramaturgia, a mítoszból unalmas kis mese, a hősből pedig jellegtelen szereplő lett. (Szcenárium XII/1.) Alessandro Serra rendkívüli kísérlete arra irányult, hogy megnyisson valamit a belső látásunkban. Oidipusz a záróképben arról beszél, hogy a kínt csak egyvalami képes eltörölni: a szeretet. Az utolsó szó jogán ezzel hagyja el a színpadot. Ki, miben hisz, vizsgálja meg.

Számomra, akinek volt szerencsém végignézni a MITEM előadásainak mindegyikét, a legizgalmasabb ez a „keret” volt. A hős és a sors kérdése az Odüsszeusz varázslatos előadásában az elején, és ugyanennek a kérdésnek jóval szikárabb, komorabb „megvitatása” a nézőkkel a legvégén, a most látott Oidipuszban. Mindkét alkotó ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, és bizony, jól tudnak kérdezni… Lesz min töprengeni a következő fesztiválig.

Ungvári Judit

(2024. április 29.)