Műsorarchívum 2024

11.MITEM - Képes krónika IX.

Hagyomány és modernség – Államanya, Ankarai Állami Színház; Háború és béke, Isztambuli Városi Színház

Két, bizonyos szempontból azt lehet mondani, hogy végletes előadást kaptunk a török-magyar kulturális évad részeként a MITEM-re érkezett produkcióktól. Az ankarai Államanya egy történelmi tematikájú, a múltat aprólékosan és korhűen feldolgozó mű, míg az isztambuli Háború és béke egy rendkívül izgalmas, korszerű-kortárs adaptációja Tolsztoj klasszikusának. Mindkettőnek vannak értékei.

A múltfeldolgozás nagyon fontos, és az identitás szempontjából meghatározó része a nemzeti színházi tematikának, ennek része volt a budapesti Nemzeti Színház István király című produkciója is – hogy ne menjünk messzire. Az, hogy honnan jöttünk, milyen értékeket vallunk magunkénak, milyen mértékben vagyunk képesek befogadni az újat, nyitottnak lenni mások iránt, minden közösséget definiál. A hagyományos értékrend összeegyeztetése az újjal – ez mutatja meg egy közösség (nép) túlélési erejét és képességeit. Ez adja meg a fejlődési lehetőségét is, ha úgy tetszik, ez a valódi progresszió. István királyunknak például sikerült – elég sok nehézség árán – alapot teremteni a jövőhöz, ehhez azonban a múlttal is egyezkednie kellett (ld. Sík Sándor darabjában Boldogasszony-Mária). A most látott török Államanya hasonló korszakról és nehézségekről tudósít minket a török államalapítás idejéből.

 

Jelenet az Államanya című előadásból  ::  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

I. Oszmán, a későbbi birodalom alapító-névadója az 1200-as évek legvégén formál sok rétegből és etnikumból álló népességből „országot”, ez lesz a későbbi nagybirodalom alapja. A magyar államalapításhoz némiképp hasonló a helyzet, a vegyes etnikumból népet kell egyesíteni, ha meg akarnak maradni valahol az erős keresztény Bizánc és a pusztító mongol hordák között. Türkök, örmények, görögök, s ki tudja még hányféle nációból jön létre tehát valamiféle egységes török államszerveződés, de ez nem megy másként, csak erős vezetővel az élen. A 20. századi történelmi regényíró, Kemal Tahir műve ezt a helyzetet mutatja meg, az Államanya előadása pedig e regény alapján dolgozza fel a témát, több-kevesebb sikerrel

Ayşe Emel Mesçi rendezése rendkívül szép kivitelezésben, gyönyörű kosztümökkel, autentikus zenei kísérettel, szép látványvilággal tárja elénk a regény meglehetősen szövevényes történetét. A magyar nézőnek fel kell kötnie az alsóneműt, ha követni akarja, ki kicsoda, és miféle bonyolult érdekek-motivációk mentén cselekszik, de nagy vonalakban azért követhető. A hiányérzet leginkább ott támad az emberben, hogy maga a játékmód avíttas, a színpadi beállítások túlságosan statikusak, kevéssé érezhető a mai értelmezés igénye. Ugyanakkor vannak szép pillanatok: a harci jelenetek, vonulások stilizálása például nagyon szépen mutat, a zene használata is remek (utóbb kiderül az is: azeri illetőségű a zenekar). Esztétikai értelemben azonban nem érezhető az útkeresés (amire sok nagyon szép példát láttunk már a MITEM-eken). Kár, mert így megmarad múzeumi darabnak, és nem tud elementáris színházi hatást elérni.

 

Jelenet a Háború és béke című előadásból  ::  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

A másik „véglet” az isztambuliak Háború és békéje viszont egy nagyon is „européer” előadás. És nemcsak a téma, hanem az esztétikája okán is. Szinte biztos vagyok abban, hogy egy mai fiatalnak pozitív impulzusokat ad a mű megértéséhez Alekszandar Popovszki rendezése, amely egy pörgő ritmusú, dinamikus, kellően „beavató”, humoros, néhol szinte commedia dell’ arte-elemekkel tarkított, az érzelmességet megfelelően adagoló produkciót hoz létre. Ügyes „húzás” az előadás elején az, ahogy bemutatja a szereplőket, egyúttal (a színpadról való kiszólások révén) megismerjük mindenkinek a nézőpontját. Ezt nagyon korszerű megoldásnak érzem. Utána elindul egy furcsa, a szereplőket kollektívan mozgató, a játékot, helyszíneket, helyzeteket illetően sok helyen stilizáló építkezés, amely a második felvonásra sajátos stílussá forr össze: mesterien közelítve-távolítva a nézőt a tartalomhoz-tartalomtól. Popovszki ebből kreál katarzist, olyan, mintha Brechtet egyesítené a vásári komédiák világával, délszaki temperamentummal körítve. Mindezt a hömpölygő nagy orosz regényből kibontva – bravúros rendezés. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a színészek is nagyszerűek, egészen remek egyéni alakításokkal találkozhatunk. Andrej szerepében İlker Sami Kiliç, Pierre Bezuhovként Nevzat Sinan Taştan látható, nagyon erős kettőst alkotnak, annak ellenére, hogy Pierre szerepében nem a regényben megírt, tehát megszokott mackós karakter jelenik meg, hanem az entellektüel egy másik formája. Szintén erős alakítás a Natasát játszó İpek Uğuz játéka, aki az egyik felvonásról a másikra „nő föl” a szemünk előtt. De a „kisebb” szerepekben is nagy drámai erővel hozzák a figurákat a színészek, ilyen a narrátor szerepét is betöltő Ayşegül İşsever (Anna Pavlovna Scherer) vagy Doğan Altinel (Kutuzov), de másokat is említhetnénk. Erős társulat.

Érdekes gondolatban összevetni a tavaly látott belgrádi Háború és békével, amely egy teljesen másféle feldolgozást hozott ki Tolsztoj művéből, bár bizonyos párhuzamokat akár vonhatunk is. A leginkább az a feltűnő párhuzam, hogy mindkét produkció „kiszólt” a közönséghez, mintha ma már nehezebb lenne másképpen beszippantó színházat csinálni. Az is hasonló ugyanakkor, hogy az érzelmesség sokkal erősebben hat az intellektuális „bombázás” szomszédságában. Ami viszont különböző, a belgrádiak líraibb és minimalizáltabb, a történetre jobban fókuszáló, az isztambuliak ellenben sokkal játékosabb, a szöveg finomságaira és gazdagságára jobban építő előadást hoztak ebből a műből. Mindkettőt magas színvonalon láthattuk. 

 

Ungvári Judit

(2024. április 25.)


Oldal tetejére
Albánia, Belgium, Bulgária, Franciaország, Georgia, Görögország, Izrael, Japán, Kína, Lengyelország, Magyarország, Macedónia, Mexikó, Mongólia, Olaszország, Oroszország Románia, Szlovákia, Szerbia, Törökország