Két, bizonyos szempontból azt lehet mondani, hogy végletes előadást kaptunk a török-magyar kulturális évad részeként a MITEM-re érkezett produkcióktól. Az ankarai Államanya egy történelmi tematikájú, a múltat aprólékosan és korhűen feldolgozó mű, míg az isztambuli Háború és béke egy rendkívül izgalmas, korszerű-kortárs adaptációja Tolsztoj klasszikusának. Mindkettőnek vannak értékei.

A múltfeldolgozás nagyon fontos, és az identitás szempontjából meghatározó része a nemzeti színházi tematikának, ennek része volt a budapesti Nemzeti Színház István király című produkciója is – hogy ne menjünk messzire. Az, hogy honnan jöttünk, milyen értékeket vallunk magunkénak, milyen mértékben vagyunk képesek befogadni az újat, nyitottnak lenni mások iránt, minden közösséget definiál. A hagyományos értékrend összeegyeztetése az újjal – ez mutatja meg egy közösség (nép) túlélési erejét és képességeit. Ez adja meg a fejlődési lehetőségét is, ha úgy tetszik, ez a valódi progresszió. István királyunknak például sikerült – elég sok nehézség árán – alapot teremteni a jövőhöz, ehhez azonban a múlttal is egyezkednie kellett (ld. Sík Sándor darabjában Boldogasszony-Mária). A most látott török Államanya hasonló korszakról és nehézségekről tudósít minket a török államalapítás idejéből.

I. Oszmán, a későbbi birodalom alapító-névadója az 1200-as évek legvégén formál sok rétegből és etnikumból álló népességből „országot”, ez lesz a későbbi nagybirodalom alapja. A magyar államalapításhoz némiképp hasonló a helyzet, a vegyes etnikumból népet kell egyesíteni, ha meg akarnak maradni valahol az erős keresztény Bizánc és a pusztító mongol hordák között. Türkök, örmények, görögök, s ki tudja még hányféle nációból jön létre tehát valamiféle egységes török államszerveződés, de ez nem megy másként, csak erős vezetővel az élen. A 20. századi történelmi regényíró, Kemal Tahir műve ezt a helyzetet mutatja meg, az Államanya előadása pedig e regény alapján dolgozza fel a témát, több-kevesebb sikerrel

Ayşe Emel Mesçi rendezése rendkívül szép kivitelezésben, gyönyörű kosztümökkel, autentikus zenei kísérettel, szép látványvilággal tárja elénk a regény meglehetősen szövevényes történetét. A magyar nézőnek fel kell kötnie az alsóneműt, ha követni akarja, ki kicsoda, és miféle bonyolult érdekek-motivációk mentén cselekszik, de nagy vonalakban azért követhető. A hiányérzet leginkább ott támad az emberben, hogy maga a játékmód avíttas, a színpadi beállítások túlságosan statikusak, kevéssé érezhető a mai értelmezés igénye. Ugyanakkor vannak szép pillanatok: a harci jelenetek, vonulások stilizálása például nagyon szépen mutat, a zene használata is remek (utóbb kiderül az is: azeri illetőségű a zenekar). Esztétikai értelemben azonban nem érezhető az útkeresés (amire sok nagyon szép példát láttunk már a MITEM-eken). Kár, mert így megmarad múzeumi darabnak, és nem tud elementáris színházi hatást elérni.

A másik „véglet” az isztambuliak Háború és békéje viszont egy nagyon is „européer” előadás. És nemcsak a téma, hanem az esztétikája okán is. Szinte biztos vagyok abban, hogy egy mai fiatalnak pozitív impulzusokat ad a mű megértéséhez Alekszandar Popovszki rendezése, amely egy pörgő ritmusú, dinamikus, kellően „beavató”, humoros, néhol szinte commedia dell’ arte-elemekkel tarkított, az érzelmességet megfelelően adagoló produkciót hoz létre. Ügyes „húzás” az előadás elején az, ahogy bemutatja a szereplőket, egyúttal (a színpadról való kiszólások révén) megismerjük mindenkinek a nézőpontját. Ezt nagyon korszerű megoldásnak érzem. Utána elindul egy furcsa, a szereplőket kollektívan mozgató, a játékot, helyszíneket, helyzeteket illetően sok helyen stilizáló építkezés, amely a második felvonásra sajátos stílussá forr össze: mesterien közelítve-távolítva a nézőt a tartalomhoz-tartalomtól. Popovszki ebből kreál katarzist, olyan, mintha Brechtet egyesítené a vásári komédiák világával, délszaki temperamentummal körítve. Mindezt a hömpölygő nagy orosz regényből kibontva – bravúros rendezés. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a színészek is nagyszerűek, egészen remek egyéni alakításokkal találkozhatunk. Andrej szerepében İlker Sami Kiliç, Pierre Bezuhovként Nevzat Sinan Taştan látható, nagyon erős kettőst alkotnak, annak ellenére, hogy Pierre szerepében nem a regényben megírt, tehát megszokott mackós karakter jelenik meg, hanem az entellektüel egy másik formája. Szintén erős alakítás a Natasát játszó İpek Uğuz játéka, aki az egyik felvonásról a másikra „nő föl” a szemünk előtt. De a „kisebb” szerepekben is nagy drámai erővel hozzák a figurákat a színészek, ilyen a narrátor szerepét is betöltő Ayşegül İşsever (Anna Pavlovna Scherer) vagy Doğan Altinel (Kutuzov), de másokat is említhetnénk. Erős társulat.

Érdekes gondolatban összevetni a tavaly látott belgrádi Háború és békével, amely egy teljesen másféle feldolgozást hozott ki Tolsztoj művéből, bár bizonyos párhuzamokat akár vonhatunk is. A leginkább az a feltűnő párhuzam, hogy mindkét produkció „kiszólt” a közönséghez, mintha ma már nehezebb lenne másképpen beszippantó színházat csinálni. Az is hasonló ugyanakkor, hogy az érzelmesség sokkal erősebben hat az intellektuális „bombázás” szomszédságában. Ami viszont különböző, a belgrádiak líraibb és minimalizáltabb, a történetre jobban fókuszáló, az isztambuliak ellenben sokkal játékosabb, a szöveg finomságaira és gazdagságára jobban építő előadást hoztak ebből a műből. Mindkettőt magas színvonalon láthattuk. 

Ungvári Judit

(2024. április 25.)