Tragikus történet gyönyörű elbeszélésben. Ismét meghódította a budapesti közönség szívét a baskírok előadása. A társulat ősszel már szerepelt a Nemzeti Színházban a MITEM+ vendégeként, akkor egy kazah kortárs szerző művével, ám ezúttal saját népük meséjét hozták el, a színház névadójának művét, ami valójában egy baskír Rómeó és Júlia-történetként is felfogható. 

Ha már a múltfeldolgozásról esett szó a korábbi előadások kapcsán, rögtön fontos megjegyezni, hogy a baskír produkció a lehető legszínvonalasabban mutatta meg, hogyan kell(ene) hozzányúlni a hagyományainkban, a múltunkban lappangó történetekhez. Ajrat Abusahmanov rendezése szemre egyszerű, ugyanakkor alapos munka eredménye, nem tesz mást, minthogy szervesíti a történet által felkínált pontokon azt a múltat, azokat a szokásokat, amelyek oda illenek, s ebből, illetve a népi dalok és táncok segítségével alkot költői mesét a színpadon. Olyan, mintha egy népballadát néznénk a maga csodaszép elemeltségével, lírai és drámai erejével. Mestermunka. Utóbb megtudjuk azt is a közönségtalálkozón, hogy ezt az előadást már tíz éve töretlenül játsszák, fontos díjakat kapott meg az orosz színházi szcénában, nyilvánvalóan nem véletlenül.  

A baskír irodalom atyjának és egyben a tatár irodalom kiemelkedő képviselőjének is tartott szerző akkor jelent meg az irodalomban, amikor a cári Oroszország elkezdte a kis népek kultúrájának megfojtását, ezzel kellett dacolnia tehát a saját világából merített történetekkel. (Mondjuk, a szovjet időkben ugyanezt a „programot” kiválóan folytatta az akkori hatalom is.) Az eredeti címén Fekete arcok története 1927 -ben jelent meg először Kazanyban, tatár nyelven, a történet a 19. század 90-es éveiben játszódik és az akkori tatár-baskír valóságot ábrázolja megrázó erővel. A főszereplő egy nagyon szép lány, Galima és szerelme Zakir, aki a saría törvényeinek áldozatává válik. Paráznasággal vádolják meg őket, a fiú elmenekül, a lány pedig a megszégyenítéstől és a kiközösítéstől megőrül és beleesik a jeges folyóba, ahol megfullad. A Fekete arcok (Kara Juzljar) történetéből a szerző drámát is írt, amelyet először a Baskír Drámai Színházban mutattak be, 1938-ban. Azóta többször is feldolgozták, 1965-ben balettet készített belőle Hasim Musztajev koreográfus, 1980-ban a Baskír Bábszínház Galima címen egy bábelőadást mutatott be Vlagyimir Stein rendezésében, sőt, 1981-ben B. G. Muljukov zeneszerző operát is alkotott belőle, amelyet 1982-ben a Tatár Opera- és Balettszínházban vittek színre.

A most látott változatot éppen tíz éve, 2014-ben mutatták be, és az sem véletlen, hogy öt kategóriában jelölték a legrangosabb orosz színházi díjra, az Arany Maszkra, amit a legjobb jelmeztervező kategóriában Albert Nyesztyerov el is nyert 2016-ban. Aki látta az előadást, biztosan nem lepődik meg ezen, hiszen kiemelkedően szépek és innovatívak a jelmezek, kontúrjukban, összhatásukban követik a népviseletet, ám ha ráfókuszálunk a részletekre, láthatjuk, hogy valójában modern, patchwork-anyagokból állnak össze, amely akár a mai világ töredezettségére is utalhat. Ajrat Abusahmanov (aki részben az átiratot is jegyzi) szintén igyekszik korunk számára is egyértelműen üzenni. A történetet a szovjet időkben nyilvánvalóan vallásellenes felhanggal interpretálták, ám a rendező nyilvánvalóvá teszi, hogy a 21. századra is maradt mondanivaló. Elsősorban a tudatlanságból, irigységből eredő megbélyegzés kerül itt a középpontba, amely bármely emberi közösségben jelen van, manapság sajnos a virtuális közösségeinkben a leginkább tetten érhető. Elég egy jól elhelyezett mondat a megfelelő embernél („láttuk őket együtt”), hogy elindítsa azt a lavinát, amely az őrületbe vezet.  „Ajrat Abusahmanov mindenekelőtt az intolerancia történetét játssza, amely hihetetlenül aktuálissá vált manapság a vallási, a családi és a mindennapi életben. Fájdalommal és kétségbeeséssel, szenvedéllyel és gyengédséggel játszanak.” – írja az előadásról Vlagyimir Szpeskov színházi kritikus. Ezzel maximálisan egyet lehet érteni. 

Az elején a múltfeldolgozást említettem, úgy érzem azonban, hogy ez nemcsak a történet szempontjából, hanem a színházi formanyelv megújítása érdekében is nagyon fontos lehet. Ajrat Abusahmanov azon túl, hogy beleépíti az előadásba a néprajzosok kutatásai alapján azokat az szokásokat, amelyek akár még élnek is a mai baksír vidéken (a közönségtalálkozón legalábbis mondtak ilyet a közreműködők), egységes színházi nyelvet alakít ki az előadásban, amelynek formakészlete sok szempontból a keleti színházból táplálkozik. (Ilyen például, hogy kétoldalt ülve várják a szereplők, hogy belépjenek a játszóhelyre, amelynek központi eleme egy négyszögletű asztal.) De mindemellett nagyon ügyesen balanszírozva hozza harmonikus egységbe a színházi formákat a saját világgal, az autentikus népdalokkal, vagy a modern hatáselemekkel, és ez a legfontosabb. Ennek köszönhetően tud a 19. századi történetből egy megindító, a 21. századi nézőnek is látványos, ugyanakkor szívszorító balladát felmutatni. Egy olyan balladát, amit akár Arany János is írhatott volna.  

Ungvári Judit

(2024. április 26.)