Észak-Afrika számunkra egzotikus, ám mindenképpen sokszínű kultúrájába kalauzolta el a MITEM nézőit A homok hangja című algériai előadás. A Théâtre Sindjab/Sindjab Theatre Company produkciójában a sivatagi népek számára oly fontos, esővel, vízzel kapcsolatos rítusok elevenednek meg, színpadi formába átdolgozva. 

A társulat az elmúlt években már látható volt a MITEM programjában, szintén Omar Fetmouche rendezésében érkezett Budapestre a Bravó a művésznek című produkció, amelyben a rendező részben saját életélményeit dolgozta fel. Ezúttal mélyebbre merészkedett: térségéhez, hazájához kötődő rítusokat dolgozott bele az előadásba. A gondolat fogantatásához – ahogy a rendező elmesélte – van köze Budapestnek, hiszen a 2021-ben itt elkezdődött, színházról szóló párbeszéd inspirálta az alkotót arra, hogy megfogalmazza régiójának színházi üzenetét. A közönségtalálkozón Omar Fetmouche elmondta azt is, hogy annak idején, az 1920-as években jelent meg Algériában az a fajta színház, amit Európában is jól ismerünk, azonban ez szerinte idegen volt attól a kultúrától, amit Algériában megélnek. Azt emelte ki ezzel kapcsolatban, hogy Algéria belső vidékén, a Szahara térségében már 30 ezer éves kőbe vésett rajzokat is találtak, amelyek táncmozdulatokat örökítettek meg. Ezek a sziklarajzok is bizonyítják, hogy nagyon ősi kultúrája, sok ősi rítusa van ennek a régiónak, amihez forrásként hozzá lehet nyúlni – fogalmazott Omar Fetmouche. Így indult el az erről a produkcióról való gondolkodás. Meg akarta mutatni, hogy Észak-Afrikának igenis van színházi kultúrája, amely, még ha más is, mint az európai, igenis mély és ősi kultúraként értelmezhető. 

Ezt a gondolatot lényegében az előadásba is belefogalmazta az alkotó, mindamellett, hogy felmutatni igyekezett egy-egy cseppet abból a gazdag hagyományvilágból, amely Algériában (és kicsit tágabb környezetében is) a vízzel kapcsolatos rítusokhoz kötődik. Az előadás első felében egy mitikus történetet láthattunk, a berber mitológiában létező eső- és vízistenről, Anzarról, akit visszautasít egy kiszemelt lány, és ezért aszállyal bünteti az embereket. A víz minden élő forrása, és különösen fontos elem a szaharai népeknél, ezért ezeknek a rítusoknek is kiemelt jelentőségük van – emelte ki az előadás kapcsán a rendező. A második részben a tuaregek törzsi harcát, illetve a Sebiba (Sebeïba) nevű rítust jelenítették meg, utóbbinak érdekessége, hogy egyfajta művészi párbajt jelent, a törzsi harcnak egy elvont változata, amely Fetmouche elmondása szerint száz éve változatlanul ugyanabban a formában van jelen Algéria déli vidékén. A leírások alapján ennek az eredete igen ősi időkbe nyúlhat vissza, úgy tartják, hogy amikor Mózes győzött a fáraóval szemben, akkor békélt meg a Tassili n'Ajjer két törzse, és innen ered maga a szokás, amit a délkelet-algériai Djanet tartományban évente megtartanak. A kör alakú térben végzett szertartás igen költőinek mondható, hiszen része az is, hogy énekben, táncban, öltözékben mérik össze erejüket a résztvevők, és így, a fegyvereket letéve, a művészetekben versenyeznek egymással, akárcsak az ókori görög olimpiák idején. Ez a tíz napig tartó ceremónia egyúttal a békét is hirdeti – ahogy erre az előadás alkotói is felhívták a figyelmet. Érdekesség, hogy a rítus 2014 óta szerepel az UNESCO szellemi örökségvédelmi listáján. Megtudhattuk azt is az előadás közreműködőitől, hogy Djanet neve a ’Paradicsom’ arab elnevezéséből származik, illetve bepillantást kaphattunk Algéria igen gazdag multikulturális világába. Maguk az előadók is többféle etnikumot és nyelvet képviseltek, a tuaregek, a kabil és a berber népcsoportok egy-egy tagja is jelen volt a játszók között, és megismerkedhettünk a tamazight nyelvváltozataival is.

Tanulságosnak volt mondható ez az előadás abból a szempontból is, hogy (bár színpadtechnikai értelemben nem bizonyult tökéletesnek ez a produkció) immár sokadjára igazolódik be a MITEM-en, mennyire érvényes tud lenni, ha a kortárs alkotók a saját kultúrájukban merítkeznek meg. Ez az algériai előadás is, azt mindenképpen bebizonyította, hogy érdemes visszanyúlni a hagyományokhoz, értelmezni és megmutatni azokat a mai nemzedékeknek, vagy azoknak, akik ezeket kevéssé ismerik. És ez nem feltétlenül csak ismeretterjesztő célzatú lehet, hanem akár hasonló mechanizmusokra, hasonló mintázatokra is rádöbbentheti a közönséget, éljen bár Budapesten, Ázsiában, vagy bárhol a világon. Izgalmas akció volt, ahogy magát a közönséget is bevonták az esőcsináló rítusba, ezáltal is kicsit közelítve hozzánk ezt a számunkra egzotikusnak tűnő világot. Mindenesetre nagyon szimpatikus és dicséretes törekvése a Sindjab társulatának, hogy nem valamiféle „posztkoloniális traumától” vezérelt, a korábbi gyarmatosító kultúrát utánzó vagy épp túlszárnyalni igyekvő „modernséget” akar megteremteni, hanem bátran markol bele a saját, nagyon is izgalmas észak-afrikai világába, és abból építkezve akarja létrehozni a maga modernségét. Reméljük, ezen az úton mennek tovább, és az újabb produktumokat mi is láthatjuk majd.

(2023. június 19.)