Katartikus előadással szerepelt a Belgrádi Nemzeti Színház a MITEM-en. Tolsztoj Háború és béke című gigantikus művéből készült adaptációjuk zajos tetszésnyilvánítást és állótapsot is kiváltva mutatkozott be a találkozó programjában. Rá kellett ébrednünk, az író gondolatai aktuálisabbak, mint valaha, persze ez korántsem meglepő, hiszen az emberi lét alapkérdéseit teszi föl.

Érzések, tapasztalások, zűrzavaros idők, átláthatatlan körülmények, fájdalmak és eufóriák között zajlik az, amit röviden életnek nevezünk. Aminek folytonosan az értelmét keressük. Tolsztoj hatalmas regényfolyama erről a végeláthatatlan keresésről szól, ahogyan azt Fedor Šili, a mű adaptációját készítő dramaturg is megfogalmazta: „a regény főszereplői állandó keresésben vannak, keresik Istent, szerelmet, dicsőséget, boldogságot, az élet értelmét... Pierre Bezuhov csodálkozik: Mi az életünk célja?  Miért vagyunk ezen a világon?  Mit kell az embereknek és az emberiségnek felépíteni és létrehozni az életükkel?”  A belgrádi színpadi változat lényeglátóan és lényegre törően dramatizál, annak ellenére, hogy a dramaturg munkája gyakorlatilag sziszifuszinak volt mondható. Mint az előadás utáni közönségtalálkozón kiderült, az első olvasatban még 370 oldalas szövegkönyv mérséklődött végül 70 oldalasra. Abszolút erényeként érzem az előadásnak, hogy az olvasmányélményből szinte hiánytalanul csengenek vissza a gondolatok. Nagyon nehéz dolog egy regényt színpadra tenni, óhatatlanul sérüléseket lehet érzékelni, vagy a történet, vagy a figurák és motivációik, vagy a történet hátteréül szolgáló tabló vonatkozásában. Bravúrosnak érzem, ahogy a belgrádi produkció megtartja a fő cselekményszálat, a történetmesélést és az azon keresztül érvényesülő filozófiát, és „lemond” a tablóról, amit rendkívül ügyes, szépen komponált, elemelő, színházzá szublimálódó megoldásokkal helyettesít. „Ennek a műnek, akárcsak magának az életnek, nincs kezdete, nincs vége.  Ez maga az élet a maga örök mozgásában.” – idézi Romain Rolland szavait a dramaturg az előadás ismertetőjében. Ezt a hömpölygést karakteres, lényegi vonásokkal kiemelve rajzolja fel nekünk a Belgrádi Nemzeti Színház produkciója.

Roppant nehéz lenne megfogalmazni, milyen stílusban is szólal meg ez az előadás. Lehetne beszélni benne mikrorealista részletekről, elidegenítő gesztusokról, vagy éppen a szép és egyszerű színpadi szimbolikáról. Mindez azonban nem is érdekes számomra. Ami viszont igen, hogy a színpadon használt megoldások mindegyike érzelmeket és gondolatokat megmozgató, vibráló eleggyé olvad össze. Ugyanúgy szívszorító tud lenni Andrej Bolkonszkij és Natasa Rosztova érzelemdús egymásra találása a bálon, mint Pierre Bezuhov átütő kiszólása-kérdése a közönség felé, nyújtsa föl a kezét, aki hisz abban, hogy lesz valaha béke, vagy, mint ahogy dermesztően katartikus a Napóleon megérkezése előtti utolsó moszkvai körtánc (haláltánc?). Boris Liješević rendezése lenyűgöző. A nagy történelmi tablót, vagyis a háborús jeleneteket, ahogy már említettem, egyszerűen szép színpadi megoldásokkal „ússza meg”, de egyáltalán nem hiányzik a nézőnek vért látni ahhoz, átérezze a háború poklát. Itt kapnak szerepet a szépen koreografált mozgásszínházi képek (koreográfus: Mirko Knežević), nagyon hatásos például Andrej és Napóleon „tánca”, amely bármilyen tömegjelenetnél sokkal kifejezőbben mutatja meg az austerlitzi ütközetet. A másik kiemelendő erény a rendező pontos, mértéktartó színészvezetése és az ennek nyomán megnyilvánuló színészi erő, amit az előadás felvonultat. Rendkívül átélt és impulzív, ugyanakkor játékossággal is teli szerepformálásokat láthatunk, kitűnő színészektől. Danilo Lončarević Andrej szerepében éppen olyan, amilyennek ezt a figurát olvasva elképzeli az ember, visszafogott és fegyelmezett, mégis szenvedéllyel teli. Teodora Dragićević ugyanígy, rendkívüli drámai erővel és amplitúdóval hozza Natasát. A Pierre-t játszó Hadži Nenad Maričić karakteres, idealista, csupaszív alakot teremt. De a legkisebb szerepekben is mélyen megértett és átélt figurákat kapunk, csak kiragadott példaként említem Miodrag Krivokapić idősebb Bolkonszkij-, vagy Nina Nešković Szonja-alakítását. Irigylésre méltó társulata van a Belgrádi Nemzeti Színháznak.

A rendező megfogalmazásában Tolsztoj háborgó történelemtengert mutat meg. „Európa nyugtalan tengere – most viharosabb, mint valaha a közelmúlt történelmében. Mi történik? A világ úgy változik, mint a 19. század elején, amikor Napóleon új világrendet hozott Európában, és közös hazáról beszélt – a határok nélküli Európáról. Halottak millióit hagyta maga után, akik nem voltak hajlandók elfogadni az ő fajta szabadságát.” – írta Boris Liješević. Nem kell ahhoz semmiféle direkt utalásokat beleszőni az előadásba, hogy meglássuk, ma is így, ma is ebben élünk. Szerencsére nem is élnek ilyen utalásokkal az alkotók. Időtlen gondolatokat igyekeznek átadni nekünk, akik mindannyian a viharos tenger hullámain próbálunk túlélni, szeretni, gondolkodni Istenről, jóról, örökkévalóságról, múlandóságról, és játszani ezt az élet nevű játékot...

Ungvári Judit

(2023. április 25.)