Minden idők leghatalmasabb Tragédia-adaptációja jött létre Vidnyánszky Attila rendezésében Budapesten, a Hajógyári-sziget csarnokában. A hazaiakkal együtt 12 ország több mint 200 színművész-növendéke vett részt a gigantikus produkcióban, amely a mintegy hétórás időtartamával szinte szakrális jellegű beavatást jelentett a nagy magyar drámaíró világába. A Madách Projekt ötletgazdája ezzel egy egészen különleges színházi emlékművet állított az írónak.

Az egészen elképesztő méretű vállalkozásban a résztvevő színiakadémiák hallgatói a Madách-mű egy-egy színét valósították meg saját elképzeléseik alapján, és ebből állt össze Vidnyánszky Attila tökéletesen értő és gondos vezetésével ez a hatalmas folyam, amelynek – bátran mondható – minden pillanata tartogatott felfedeznivalót az elszánt nézőknek, akik végigülték a hétórás előadást. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthető, hogy nemcsak a legnagyobb, de a legizgalmasabb Tragédia-feldolgozást láthattuk a hajógyári csarnok homokdombjából kinőni. Annak ellenére, hogy a különböző színek teljesen eklektikus feldolgozásmódot képviseltek, valamilyen varázslatos erő folytán, mégis az egész „együttleges szellemben” élt, s cselekedett. 

A Paradicsomon kívüli keretszíneket magyarul hallhatta a közönség a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a kaposvári Rippl-Rónai Művészeti Intézet hallgatóinak előadásában, a mennyekben pedig a varsói filmiskola (Warsaw Film School) növendékei működtek közre. A magyarul szóló felvezető rész jó ötletnek bizonyult, így azok a nézők is otthonosan elhelyezkedhettek a jól ismert madáchi sorok között, akiknek talán szokatlanul hatottak később a bábeli nyelveken megszólaló színek. Az is kitűnő ötlet volt, hogy, ahol lehetett, ott az egyes történelmi színeket összekapcsolták a földrajzi-kulturális értelemben oda kötődő színiakadémiákkal, tehát az egyiptomi színt Egyiptomból, a görögöt Görögországból érkezett hallgatók állították színpadra a hazájukban, és így tovább, persze nem minden esetben lehetett ezt követni, így kerültek a Prágai színbe például a románok, illetve Az űrbe a grúz fiatalok. Mindenesetre ez a kompatibilitási megközelítés számukra is talán könnyebben megfoghatónak bizonyult, és – mint ahogy láttunk példát erre is – kicsit talán önvizsgálatra, szembesülésre is késztette a résztvevőket a saját kultúrájukkal, történelmükkel.

A „külföldi” színek sorában rögtön erős kezdés volt az egyiptomiaké (Academy of Arts, Higher Institute of Dramatic Arts, Giza), akik, megérezve a Madách-sorok verses jellegét, egyenesen egy, a saját zenei világukból táplálkozó, modern etno-world-musicalt állítottak színpadra. Gyakorlatilag végig zenés produkcióval rukkoltak elő, melyből a magyar néző refrénként hallhatta kicsengeni a „milliók egy miatt”-szólamát. Itt gondolhatta először a néző azt, hogy ilyet se láttunk még, és minden valószínűség szerint soha többé nem is fogunk. Ezután következett egy homlokegyenest teljesen másféle produktum: a görögök (Athens Conservatoire Drama School) félig szöveges, félig mozgásszínházi kompozíciója, amelyben a népdalénekléssel még a magyaroknak is igyekeztek kedvezni, igaz, a nyelv nekik is nehéznek bizonyult. Ők voltak azok viszont, akik nagyszerű kortárs gesztussal reflektáltak a saját kultúrájukra és a mai világ anomáliáira is: egy szabadversnek nevezhető szövegben beszéltek arról, hogy mennyire nehéz ma ezzel a többezer éves örökséggel, a hőseikkel mit kezdeni, miközben vannak népek, amelyek éppen ebbe, a görög demokráciára alapozott Európába vágynak. A görög szín ennek mentén egy egészen konkrét mai utalással, a migránshajó nemrég bekövetkezett tragédiájával zárult. Személyes kedvencem volt a következő két szín, a nagyon erős drámai érzékről tanúskodó olaszok (Centro Teatro Attivo, Milánó) Rómája, illetve a törökök (Istanbul Aydin University) által megelevenített Konstantinápoly. Mindkettő rendkívül erőteljes hatású látványvilágot, kortárs zenei értelmezéseket, feszesen felépített drámát, eredeti megoldásokat hozott. Különösen szép volt a Római színben a halálábrázolás a fekete lepelbe burkolt szereplő mozgásával, mint ahogy emlékezetesek maradnak számomra a törökök, mondhatni, totális színházában megjelenő bábok, illetve a „török Ádám” záródala. Felüdítően és a szó legjobb értelmében teátrális Prágai színt kaptunk a románoktól (I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egytetem, Bukarest), akik egészen szokatlan, merész értelmezéseikkel tűntek ki, és nemcsak ebben, hanem a későbbi, beach-partyba áttett Eszkimó színben is. Kicsit konzervatív-kosztümös tablóval jöttek a franciák (EICAR, The International Film and Television School, Párizs), és egy ehhez képest másfajta képet, a fogyasztói társadalom, a konzumvilág kritikáját is megfogalmazó (tescós szatyor, bevásárlókocsi, a királyi család maszkjainak bulvár-eleme) Londoni színt mutattak fel az angolok (Liverpool Institute for Performing Arts). Az űrben játszó etap (York University, Toronto és Állami Sota Rusztaveli Színház- és Filmművészeti Egytetem, Tbiliszi) kiugró teljesítményét nyújtották a grúzok, akik gyakorlatilag egy gyönyörűen megfogalmazott, önálló kortárstánc-produkcióként is értelmezhető fantáziát koreografáltak ennek a színnek a gondolatvilágára.

Hát, így született meg ez az egészen elképesztő, multinacionális, multikulturális, nagyon kortárs és nagyon fiatalos, sokrétegű értelmezése Az ember tragédiájának, amelynek talán hátránya lehet, hogy csak egyszer valósulhatott meg, ugyanakkor azt is mondhatjuk, éppen ez adja az unikális voltát. Mint ahogy az életünk bizonyos fordulói is csak egyszer történnek meg velünk, olyan volt ez is: beavató szertartás, amellyel elmerültünk Madách művének varázslatában. Végére hagytam, de nagyon fontos tényező: Vidnyánszky Attila sziszifuszi erőfeszítéssel teremtett egységet ebben az eklektikus világban. Persze, előkerültek a Tragédia-rendezéseiből már megszokott kellékei: a homok, a föld motívuma, az Úr fényét adó lámpa, vagy a hatalmas koponya és csont-kollekció. Ugyanakkor óriási az a teljesítmény, ahogyan ezt a kétszáz diákot mozgatni tudta, a rendezői eszköztárára szintén jellemző szimultaneitással. Ami viszont abszolút feltűnő volt, hogy ezek a fiatalok (minden résztvevő statisztált a többi színben és a tömegjelenetekben) tökéletesen értették, mit csinálnak, és ez jóval több volt, mint egyszerű tömegmozgatás. Végig figurákban maradva (pl. a Luciferek folyamatos kísérőjátékai), a fókuszon kívül is átélve a történetet. Gyönyörű példája volt ennek a Falanszter teljes jelenetsora, vagy ahogyan a lengyel angyalok London láttán külön drámát játszanak arról, hogyan fordulnak el ettől az ember által tönkretett világtól. Elképesztő átlényegülést és játékosságot hozott ki ezekből a fiatalokból a rendező, ami nem kis bravúr ennyi szereplő esetében.

Egy biztos: tényleg egyedülálló kulturális missziónak mondható a Madách-mű ilyetén színpadi adaptációja. Nemcsak azért, mert hónapokon keresztül ízlelgették a különböző nyelveken ezek a fiatalok Madách sorait, s felfedezhették azokban az örökérvényű igazságokat – bár ez sem elhanyagolható szempont. Van ennek egy nagyon is kézzelfogható, gyakorlati haszna, mégpedig az, hogy már csak a nagy számok törvénye szerint is bizonyos: ha ebből a most látott kétszáz színinövendékből csak 10 fog valaha rendezni későbbi pályáján ebben a néhány országban, legalább a felének megfordul majd a fejében, hogy színpadra állítsa ezt a művet. És ha csak pár előadás is születik Egyiptomtól Varsón át Torontóig Az ember tragédiája nyomán, már elmondhatjuk, ennél jobban nem lehetett volna felhívni a figyelmet a magyar drámairodalom eme briliáns mesterművére. Márpedig ezek a mondatok – lengyelül, arabul, törökül, görögül, olaszul, franciául, románul vagy angolul éppen olyan átütő igazságokkal szólnak az emberi létezés alapkérdéseiről, ahogy a mi kis, nehezen elsajátítható nyelvünkön.  

Ungvári Judit 

(2023. június 25.)