Korokon átívelő előadással kezdődött el a 9. MITEM programja. A színház dionüszoszi gyökereit kutató görög mester, Theodórosz Terzopulosz a 19. századi norvég klasszikus darab, a Nóra (Babaház) adaptációjával mutatkozott be a budapesti közönségnek, zajos sikerrel. Izgalmas, lényegre törő megközelítését láthattuk Ibsen művének.

Az egyszerűség diadala

Akik a korábbi színházi találkozókon látták már Theodórosz Terzopulosz valamelyik rendezését, jól tudhatják, hogy a görög színházi alkotó valami egészen csontig lecsupaszított vázat mutat fel a nézőnek. Az emberi viszonyok alapjait mutatja meg, mindig a lényeget keresve, a legbelsőbb mozgatórugókat. Most is ez történt: Nóra transzformációját különleges, minimalista térben, a darab három legfontosabb szereplőjére fókuszálva láthattuk. A sakktáblaszerű, fehér-fekete forgóajtókból ki-kilépő szereplők belső küzdelmeit mindenféle sallangtól vagy körítéstől mentesen kaptuk, a dráma elemi erejével szembesítve a közönséget. Terzopulosz az előadás utáni közönségtalálkozón arról beszélt, az átalakulást, az átlényegülést kereste Nóra alakjában, aki értelmezésében a fogyasztói társadalom része, foglya egy olyan kapcsolatnak, amelyben a férjével együtt mazochisztikus játékot játszanak. Az az átalakulás, amin keresztülmegy, nem pusztán a megszabadulás története, hanem magáé a színházé és az életé is, amennyiben ezeknek is a folyamatos változás a lényege. „A mozdulatlan élet maga a halál.” – fogalmazott a görög mester, aki szerint a színház és általában a művészet manapság éppen azért lehet megmentő, mert ezt az álalakulást hozza el számunkra.

Párhuzamok és szimbólumok

A közönségtalálkozó részeként bemutatták Theodórosz Terzopulosz 2015-ben publikált kötetét, a Dionüszosz visszatérését is, amely részletesen bemutatja a mester több évtizeden át csiszolt sajátos módszerét. Ez a metódus – ahogy Terzopulosz mesélte – abból indult ki, hogy első rendezésében, a Bakkhánsnőkben megpróbálta megfejteni a tragédia lényegét. Dionüszosz, aki az alapja a tragédiának, nagyon sok rétegben értelmezhető – mondta a görög rendező. „Ő a gyökere mindennek, hiszen a színháznak is ő az istene. Ő táplálja a pátoszt, az őrületet, a gyászt, a szerelmet, a halált. Mindent, amit a színház magában foglal. Megszámlálhatatlanok a dionüszoszi rétegek.” – fogalmazott Terzopulosz.

Az idő az alapja mindennek – tette hozzá, mondván, amikor elkezdte kutatni a színház gyökereit, úgy érezte, kitágult az idő. Ezzel indult el egy olyan belső kaland, aminek segítségével elkezdte megérteni a tragédiát, annak lényegét. Aztán ez adott alapot ahhoz is, hogy miután színre vitte az összes klasszikus görög tragédiát, a modern darabokat is megrendezze. „Hiszem, hogy a tradíciók nélkül nem létezik jövő.” – emelte ki a mester.

Ha ebből a gondolatból indulunk ki, valóban nem véletlen az, hogy a tragédia maszkját küldte el Epidauroszból a 10. Színházi Olimpia megnyitójára Theodórosz Terzopulosz. Ahogyan Vidnyánszky Attila is utalt rá a megnyitón, nekünk, magyaroknak zsigeri érzékünk van a tragédiához, a most 200 éve született Madách Imre, a fesztivál névadója is mindjárt magáét az emberét írta meg főművében. Ez a kapcsolódás éppolyan gyönyörű és szimbolikus, mint az, hogy az említett maszkot ifjabb Simet László artista az emberi küzdőképesség határait feszegetve, óriási kockázatot vállalva hozta át a Duna fölött.

A színész a veszély határán egyensúlyoz – fogalmazott Terzopulosz, s ez a lét és az őrület határán való balanszírozás valóban hasonló a kötéltáncoséhoz. Annak rendkívüli teljesítményéhez, amely ugyanolyan katarzist tud okozni, mint amikor „telibe talál” minket a színház. Nóra fekete, fodros jelmeze az előadás végén lassan csúszik le a színpad szélén, mintha csak a hernyóbőrét vedlené, hogy végre pillangóvá válhasson. A folyamatos pokolból (infernum continuum – mondják többször az előadásban) vajon van-e képességünk csodára (miracle) váltani? Ha igen, talán az időt is uralni tudjuk...

Ungvári Judit

(2023. április 17.)