Madách Imre kétszázadik születésnapja kapcsán az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet – saját gyűjteményeinek felvételeiből, dokumentumaiból és fényképeiből — tizenöt monitoron kínál összeállítást. Formaként pedig Mira János Jászai-díjas díszlettervező látványterve ad színházi keretet – mint önálló installáció – a Nemzeti Színház első emeleti előcsarnokában. A cikkben Bodolay Géza megnyitó beszédét olvashatják.

            Fejből, a zárójelek után: – olvasom….

((  Hölgyek és Urak,

kedves megnyitóbarát Kollégák és néző Hallgatók, hallgató Nézők!

Írtam magunknak egy megnyitó Levelet, mert amit mondani fogok, esetleg túl sok félreértésre adhat alkalmat, – és szeretném, ha pontosan visszaidézhető lenne, – ahogy például a drámáink szövegei – a könyveinkből.

Nem szabadon beszélek, ahogy általában szoktam, – kérem, bocsássák meg. — Ha sikerül megfelelő tempóban olvasnom, akkor 11 perc lesz. – Hosszú – de hát: Eredj borbélyhoz a szakálladdal – tanácsolta Hamlet a tanácsos úrnak… ))

Itt állunk a csupa nagy betűvel írott MADÁCH nevének tövében,

és mint a repülő/téren kiírva mellé a helyszínek.

Mikor 23 esztendeje magam is rendezhettem e remekművet a karlsruhe-i Európai Kulturális Fesztivál fölszólítása nyomán – semmiképp sem gondolhattam, hogy így jutok vissza az új Nemzetibe, – mondhatni:

Beszélhetni – – a 2000-ben már két éve elhagyott régi Nemzeti Színpada után, – és éppen a 200 éves Madách ürügyén.

Akkor annak az európai  kultúrfesztiválnak az volt a jelszava: „A múltunk a jövőnk, avagy a Jövőnk a Múltunk?” — Ennek a feladványnak nem tudtam a Tragédián kívül más megfelelő magyar színpadi textust találni.

„Nagyon sok van még, mit te nem tudsz, és nem is fogsz tudni” – mondja Lucifer Ádámnak.

És valóban.

Semmit nem tudtunk akkor, 23 éve az egyik legalapvetőbb összefüggésről:

Madách Imre magányos, a páholyoktól távoli, független, különféle meghatározó társaságokhoz legföljebb áttételeken keresztül kapcsolódó voltáról.

Ő viszont, mintha tudta volna, hogy mi hol tartunk majd az Ő kétszáz éves korában, a 21. falanszterizált században…  A londonpolgári korszakunk újabb fejezete szépen tapasztalható napjainkban.

Hogy Madách csak jós volt és zseni, – vagy valahonnan voltak valódi tudásai/tudomásai, –álmodta-e, avagy netán Valakik már a 19. században tájékoztatták arról, hogy mi a menetrend – EZT sem fogjuk már megtudhatni. – – –

Valahol itt tartottam a levél-szónoklat írásában, mikor utolért a hír, amit az itt állók egy része nyilván hallott már, de tán vannak, akiket most ér el: készülődnek a 15 perces városok. – Mi légyen az? – Már tüntettek ellene – például Oxfordban, de pár év múlva két létező ország is bevezeti, Európa déli részein… Amióta szinte mindenki kezében ott van a tájékoztató-felderítő-önfeljelentő készülék: keressenek rá: – 15 perces városok. Pro és kontra: a madáchi falanszter első sejtjei immár nem félőrült birodalomépítők látomása, hanem épülő Valóság: a mindenre ráülni vágyó platóni Állam mindannyiunkat megelőz az önmegvalósítás hisztérikus lázában.

Soha nem gondoltam, hogy színházi előadásainkhoz, vagy az ilyen képzőművészeti akciókhoz szépen okadatolt szándéknyilatkozatokat kellene mellékelni, vagy faggató kérdésre esetleg bevallani bármit.

A “ –Mit akart ezzel a művész?” kérdésnél nincsen – – – egyszerűbb. – Arany János híres oldaljegyzete pontos: “Gondolta a fene”.

Arany János bizonyosan értett/érzett valami alapvetőt Madách írásának olvastán. Gondoljunk bele: Mi kell ahhoz, hogy egy Arany János formátumú, elismertsége csúcsához közeledő művész komoly energiákkal álljon neki egy kortárs alkotás tökéletesítőnek gondolt – mindenképp segítő-javító szándékú – átírásának.

Ilyet akkor tesz meg egy Arany, ha érzi: gyémánt került elő.

Utóbb hosszú évtizedekig a magyar színház az égvilágon semmit nem tudott kezdeni a remekmű szövegével a színpadi/színházi megvalósítás terein.

A Nemzeti egykori nagy igazgatója: Paulay Ede 1883 szeptemberében vállalta először a tettet. Ennek tehát 140 éves évfordulója van – kellő figyelemmel folyamatosan kerek avagy éppen mondva csinált évfordulók veszik körül tetteinket, életünket és halálunkat. Az ősbemutató 125. évfordulójára például szép hosszú elemző tanulmány született.

A kaotikus alagútban mögöttem 22 megvalósított műre utal ezúttal a Múzeumunk. Ezek mind Madách ürügyén és kegyelméből jöttek létre. Az egykori (részben máris néhai) alkotók minden tudásukat és tehetségüket beleadták. A fölvételek ennek persze csak halvány lenyomatai lehetnek. – Nem tudok elképzelni rendezőt, aki Madách Tragédiájának félgőzzel áll neki. Bizonyosan arról is meg van győződve az alagút összes résztvevője, hogy az ő alkotása érvényesebb a többinél. Valójában nincs legjobb és legrosszabb: “Gondolkodás teszi azzá” – mondja Hamlet – Arany fordításában.

Kölcsey Ferenc a Himnusz évében megírta a Vanitatum vanitast is, azaz a “Hiúságok hiúságát”. (1823 áprilisában fejezte be, – Petőfivel és Madách-csal ez a Szöveg is éppen 200 esztendős tehát): “Vársz hírt s halhatatlanságot? – Illat az, mely tölt virágot, és a rózsát, ha elhull, még egy perccel éli túl. – Ne gondolj hát e világgal, bölcs az, mindent ki megvet…” – –

Nem vagyunk bölcsek: – Madách-csal a kezünkben keressük/kutatjuk/vágyjuk  továbbra is az igazat, az igazságot itt, a Duna partján.

A Falanszter elején azt mondja Ádám: “Egyet bánok csak: a haza fogalmát, /megállott volna az tán, úgy hiszem, / Ez új rend közt is.”

– Madách-csal együtt én is így hiszem, még akkor is, ha e vallomás nagyon 19. századi. Mostanában római költőket olvasok. – A Szerelemről és a Közéletről már Ők is mindent tudtak. – Madách és az egész 19. század még eredetiben, latinul olvasta őket. – – –

Most pedig idézni fogom az ezredfordulós kecskeméti Tragédia-előadásunkból az egyetlen úgynevezett vendégszöveget. – (Azóta már ez a „vendég”/mellé szövegesdi szinte minden színházi Litera-Túrát elöntött.)

Akkor, 2000-ben tehát – Lucifer látván a Párizst álmodó, nehezen ébredő, a kor szavával: „mámoros” azaz másnapos Ádámot – egy sváb dalra fakadt. A Közönség kímélése céljából ezt most nem énekelem, csak a szövegét mondom:

„1848-ban kitörött az háború,

Kossuth Lajos, Ferencz Jóska összevesztek cudarul.

Én is ott volt, mégse megholt,

ez aztán az valami.

Én is ott volt, mégse megholt,

ez aztán az valami.”

A rákövetkező dermedt csendet, a Pedellus-Bábjátékos óvatosan bizonytalan tapsa oldotta, illetve feszítette tovább.

Előtte rövid képsor utalt az ’56-osok újratemetésére: 1989-ben, – a Hősök terén.

Nem tudom, hány rendező kollégánk volt ott akkor jelen azoknál a ravataloknál a zsúfolt téren — rajtam kívül — az élők/halottak közül.

Néhány „időben” észbe kapó, és így korábbi rendezői rendszerét átváltó kolléga – talán.

Most 2023-ban viszont egészen a gyerekkoromtól kezdve sokan itt vagyunk a mögöttem fölállított Madách-alagútban.

Legalább annyian hiányoznak. – Mi, mint Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet mindenesetre a birtokunkban lévő – és fontos kiegészítésekre váró – teljes gyűjteményt fölvonultattuk…

Szeretettel kérem, fogadják ezt a kiállítást annak, ami: képzőművészeti installációnak: Mira János díszlettervező művész barátom szcenikai Műalkotásának.

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményében a teljes felvételek is kutathatók a budai Krisztina körúton.

Ha valaki mindet szeretné végignézni, az 22-szer 3 óra (mondjuk: szünettel) – tehát 66 óra, azaz kilenc nyolcórás munkanap alatt kényelmesen véghezvihető.

Köszönöm Dr. Gajdó Tamásnak és Hadi Barbarának, hogy ezt – mint egy almát, felezve bár, de törve nem – megtették: végignézték és kiválasztották. És köszönöm Tóth Juditnak, hogy összevágta, valamint Dr. Szabó Attilának, hogy társunk volt az ügyben.

Nem volna szép, ha kiállított Műalkotásunkat tovább magyaráznám, bár még hosszú (tan)órákig tudnám, mint mondjuk Kepler teszi a második prágai színben, az érdeklődő Tanítványnak, mikor bevallja: nem hogy Ő maga, de: Senki nem tud semmit.

Köszönöm megtisztelő jelenlétüket, Mulassanak jól –

– “Tragédiának nézed? Nézd legott Komédiának, s múlattatni fog… “ – ígéri Fényhozóként Madách – Bizáncban.

„Nem adhatok mást csak mi lényegem. / Dicsér eléggé e hitvány sereg, / És illik is, hogy ők dicsérjenek… Te szülted őket… satöbbi…”  – S a többi: – –

– Egyben bízva bízhatunk : – Madách Imre túlél mindannyiunkat.

                               Kelt: Budán, az Úr 2023. évében, április elsején és Húsvétkor.

B.

(2023. április 17.)