A MITEM utolsó napján a Grotowski nyomain tovább kutakodó Workcenter harminc évét mutatta be Thomas Richards a Kaszás Attila Teremben délután 14:30-tól. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozót két novella-adaptáció zárta. 17 órától Andrej Platonov: Fro című művét a frissen végzett és társulattá szerveződő Rizsakov-osztály adta elő a Gobbi Hilda Színpadon, este nyolctól pedig Franz Kafka utolsó novelláját, Az éhezőművész címűt mutatta be Eimuntas Nekrošius rendezésében a Vilniusból érkezett Meno Fortas Színház.

Thomas Richards a MITEM során munkatársaival tartott egy ötnapos tréninget, bemutatta a két regény inspirálta Az egérlyuk: párbeszéd Dosztojevszkijjel című előadását, majd az utolsó nap az érdeklődők elé tárta a hozzájuk vezető művészi út állomásait - találkozását Grotowskival 1984-ben, a közös munkát, és a mester 1999-ben bekövetkező halála utáni időszak további útkeresését.

Leglényegesebb kérdése a Workcenter munkájának előadásokban való megfogalmazása volt. Mennyire színház az, amit csinálnak, mennyiben lehet érdekes kívülálló néző számára? Mi úgy érzékeltük, hogy az előadók, az afro-karibi dalok éneklése révén olyan energiákkal kerülnek kapcsolatba, amik láthatóan intenzíven hatnak rájuk, de ez a hatás a szemlélő  számára korántsem élhető át azonos hőfokkal. Rítus vagy színház? Működik-e színház-szerűen egy rítusból fakadó eseménysor megtekintése? Ezekre a kérdésekre keresik folyamatosan a választ az olaszországi Pontederában, ahol Grotowski, még halála előtt, Thomas Richardsot és Mario Biaginit tette meg szellemi öröksége kizárólagos gondozóinak.

Az útkeresés állomásait korábbi filmfelvételeken keresztül ismerhették meg az érdeklődők, amiket mindig magyarázat és a kérdések megválaszolása követett. Köztük az egyiken, egy 1989-ből származó felvételen maga Grotowski elemezte az ősi énekekkel való munka módszertanát, hogy az első lépésektől (dallam, ritmus és szöveg megtanulása) hogyan juthatunk el a dallam mögötti rejtett nyelvig.

Mindig öröm, ha egy nagyformátumú rendező egyúttal remek pedagógus is. Viktor Rizsakov első színészosztályával többször találkozhattunk a MITEM-en. Mostanra a Moszkvai Művész Színház (MHAT) diákjai végeztek és a dákok közül öt lány és nyolc fiú úgy döntött, társulatként léteznek tovább. Nevük is szorosan kapcsolódik tanárukhoz: „Július-együttes” (ez amúgy a MHAT 9. Stúdiója). Július volt a címe annak az előadásnak, amit Ivan Viripajev írt és Viktor Rizsakov rendezett még a pályájuk kezdetén, és egyfajta szellemi-alkotói manifesztumként tekintenek rá.

A Mejerhold Kortárs Művészeti Központ keretein belül működő és a szélesebb közönség körében is nagy népszerűségnek örvendő legfiatalabb oroszországi színtársulat repertoáron tartja korábbi vizsgaelőadásait is, melyekkel több nemzetközi fesztiválon is sikereket arattak. Ilyen továbbélő előadás a Fro is, amelyet Mihail Rahlin rendezett Andrej Platonov azonos című elbeszéléséből.

Az előadás egy törékeny, álmodozó lány története, aki az 1920-as évek új, gyökeresen átalakuló orosz világában keresi a boldogságot, a szerelem beteljesülését. A színdarab előjátékából kiderült, hogy a történet a Tartalékos Kalauzok Műkedvelő Színtársulatának előadásában lesz látható - ezel a gesztussal minden további idézőjelbe került, amit a fiatalok játékmodora, a korabeli filmbejátszások, vagy a korabeli stílusban a társulat színészeivel leforgatott filmbetétek is erősítettek. Kifogyhatatlan ötletparádé, remek alakítások, sok humor és mély irónia jellemezte a darabot.

Az előadás utáni közönségtalálkozón Kozma András faggatta a rendezőt és a társulat tagjait a próbafolyamatról és a szokatlan színházi formáról. Mihail Rahlin elmondta, hogy etűdöket, vázlatokat, ötleteket hoztak a színészek, és ezekből válogattak úgy, hogy az előadás végül is a műkedvelő színtársulat jó értelemben vett idiotizmusából nőtt ki. A választott stílus finoman ellenpontozta Platonov pátoszos nyelvét. 

A világhírű Eimuntas Nekrošius rendezése, a litván Meno Fortas (a Művészet Erődje) Színház fesztiválzáró előadása a művészet mibenlétét kutatta. Franz Kafka utolsó novellája nehéz, filozófikus mű. Az éhezőművész, mielőtt belehal művészetébe, elárulja: azért nem evett semmit, mert nem talált olyan ételt, ami ízlett volna neki. Az utolsó mondat felől tehát minden átértelmeződik.

Nekrošius rendezésében a ketrecben ülő férfi helyett egy szabadon sétáló nő játszotta a főszerepet. Három férfi partnere (remek figurák) közül ketten végzett színészek, a harmadik a színház kellékese – tudtuk meg az előadást követő közönségtalálkozón.

Viktorija Kuodytė, az előadás főszereplője elmondta, hogy sok improvizáció, még több elemző beszélgetés és nevetés előzte meg az előadás létrejöttét. A többiek arról számoltak be, hogy a rendező minden nap szolgált valami meglepetéssel. Legfontosabb törekvése az volt, hogy a színpadon mindig valami konkrét dolog történjen, mivel a szöveg nagyon filozófikus.

Nekrošius olyan autonóm művész, aki senkire sem hasonlít. Néha még önmagára sem – méltatta őt Vidnyánszky Attila az emlékérem átadásakor. Mivel véget ért az utolsó előadás is, pár szóval kifejezte köszönetét a közönségnek és Nemzeti Színház munkatársainak is. Külön megköszönte a nagy érdeklődést, hiszen a fesztivál majdnem mindegyik előadása telt házzal ment, ami fontos visszaigazolás a közönség részéről. Végezetül pedig mindenkit meghívott a jövő évi fesztiválra, az V. MITEM-re, ami a tervek szerint 2018. április 16-án kezdődik. 

Kereszty Ágnes

(2017. május 1.)