VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

A nemzetközi színházi találkozó programjának legmeghatóbb pillanatai minden bizonnyal ezen a napon érték a közönséget, a MITEM 5. napját ugyanis a Törőcsik Marira való emlékezésnek szentelték a szervezők. Nem véletlenül volt ez az időzítés, hiszen szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját, Az ember tragédiája 1883-as ősbemutatójára emlékezve. Törőcsik Mari személyében a magyar színház- és filmművészet egészen kivételes egyénisége előtt rótták le tiszteletüket a színházi élet legkülönbözőbb képviselői.

A szó legnemesebb értelmében komédiás kedvű előadást láthatott a MITEM 4. napjának közönsége a portugál São João Nemzeti Színház produkciójában. Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját hozta el a találkozóra társulat, Tompa Gábor rendezésében. Az ír szerző legtöbbször játszott művét a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetője is többször színre vitte már pályafutása során, legelőször éppen ír színészekkel, Belfastban. A portugál verzió igazán játékosra és élettelire sikerült.

Léteznek-e még „megszelídítések” a kapcsolatainkban? Tette föl a kérdést a MITEM harmadik napjának programja, amely hazai erőkkel folytatódott. Szabó Magda Az ajtó című művének új adaptációját a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójában állította színpadra Szabó K. István. A nyári gyulai bemutatót követően most került kőszínházba a darab, a budapesti premier a MITEM „előzenekara” volt, szeptember 16-án.

Nemcsak Szophoklész alkalmas arra, hogy az általa elmesélt történetet „kortalanítsák” a színházi alkotók, a másik, korban mintegy ezer esztendővel fiatalabb géniusz, Shakespeare is méltó párja az antik szerzőnek a modernségben. A MITEM második napján két, egymással összefüggő kísérőprogramon is szembesülhetett ezzel a színházkedvelő.

Az összművészet motoszkált kulcsszóként a fejemben mindjárt az első napon, amire még az is nagyszerűen rímel, hogy a találkozó ideje alatt két kiállítás látható a Nemzeti Színház közönség-tereiben... Arról, hogy mi is lehet ennek a szónak a valódi tartalma, nagyszerűen tanúskodott az idei MITEM első előadása, Robert Wilson Oidipusza, és igazán hitelesen beszélt az előadás egyik kitűnő színésze, a görög Lydia Koniordou.

Egy csodálatos előadás élményével lettek gazdagabbak, akik a MITEM-en látták az Ön által rendezett megrendítő Oidipuszt. Ennek fényében különösen szomorú, amiről írnom kell Önnek – fogalmaz Vidnyánszky Attila Robert Wilson nyílt levelére.

Tegnap kaptuk a hírt, hogy orvosai tanácsára, egészségügyi okokból Robert Wilson nem tud eljönni Budapestre. A magyar színházi szakmának meghirdetett nyílt próbákat a tervezett időpontokban Ann Christin Rommen vezetésével megtartjuk.

Ön a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar színésznője, aki szinte minden jelentős rendezővel dolgozott, és azon ritka művészek közé tartozik, akiknek lehetősége volt a világ leghíresebb alkotóival is közvetlen kapcsolatba kerülnie. Talán az orosz színházművészettel jött létre a legintenzívebb, legmélyebb kapcsolata. Hogyan alakult ki ez a különleges kötődés?

Mi a színház? Mi az élet? Erre a határvonalra állítja, illetve ezen csúsztatja-lépteti ide-oda Vasziljev a színészt, aki aztán lába nyomával kijelöli, illetve eltapossa e vonalat. Mindez persze csak utólagos elmélkedés, a színpadon mindig konkrét helyzet van. A színész nem elméletet játszik, hanem egyszerűen létezik egy helyzetben. A színházi előadások nagy részében ez a létezés csak imitálás, ő úgy csinál, mintha, és mi, nézők is úgy csinálunk, mintha… sőt ezt várjuk el. A nagybácsi álmában más történik.

Dosztojevszkij regényei – eltérően a 19. századi nyugat-európai modelltől – nem karrier-regények. Az író nem azt mutatja be, mint Standhal vagy Balzac (pl. a Vörös és fekete Julian Soreljének vagy a Goriot apó Rastignac-jának történetében), hogy a romantikus, álmodozó fiatalemberek hogyan válnak józan, számító karrieristává. E különbség magyarázata Oroszország történelmi megkésettségében rejlik.