MITEM12 krónika 5.

Meglátni a másikat – Török Nemzeti Színház, Szkopje, Észak-Macedónia: A vakok

Megrendítő és nagyon-nagyon személyes adaptációt láthattunk az idei MITEM-en a kisebbségi színházak mini sorozatának záróakkordjaként: az észak-macedóniai török nyelvű színház Maeterlinck A vakok című drámáját dolgozta át kortárs színpadi művé. Az előadás azonban nemcsak univerzális kérdéseket feszegetett, hanem a Balkán akut problémáit is feltárta a közönség előtt. 

 

Jelenet az előadásból

 

Vajon mit reagálna nálunk egy fiatal lány, ha az ismerkedéskor kiderülne, hogy a szimpatikus fiú, aki tetszik neki, muszlim? Hogyan viszonyulunk azokhoz a családokhoz, amelyekben sokféle etnikum keveredik? Kiközösítenének-e az iskolában a gyerekek egy – mint itt – fura nevű albán fiút? Számos ehhez hasonló kérdéssel szembesülhettünk ezen a valóban mélyen megrendítő előadáson, amely éppen azáltal vált rendkívül tágan értelmezhetővé, hogy nagyon is konkrét személyes történetek kerültek bele. 

 

Maurice Maeterlinck egyik legismertebb darabja, A vakok különös, szimbolikus történet, amelyben tizenkét vak ember bolyong az ismeretlenségben. Nem tudják, pontosan hol vannak, egymást sem ismerik, várják a vezetőjüket, aki egy pap, de hiába. Minden bizonytalan, nem tudnak megfelelően tájékozódni, nincs kapaszkodó, minden ismeretlen, a hangok, a szagok. Vajon van-e kiút? Az eredeti (1890-es) darab filozofikus problémafelvetése jellegzetesen 19. század végi ember elveszettségének lenyomata: lehet, hogy magunkra maradtunk, és isten nélkül bolyongunk ezen a világon? Ezt az egyébként is nyugtalanító kérdéskört fejelte meg a szkopjei török színház azzal, hogy a vakok bolyongását saját történetekkel fűszerezte, s ezeknek az epizódoknak mindegyike az etnikai, vallási elfogadás témájához kapcsolódott – pontosabban az el nem fogadáshoz. Az előadásban szereplő színészek saját életükből, családtörténeteikből merítették azokat a konfliktushelyzeteket, amelyek segítségével megmutatták nekünk azt a rendkívül bonyolult képletet, amely Észak-Macedónia (és a környező országok) identitásproblémáit jellemzi.

 

Jelenet az előadásból

 

Igen lényegbevágóan tették maivá a szkopjei színház művészei a maeterlincki alaphelyzetet. A vakság szimbolikája napjainkban ugyanis éppen az összetettséggel szemben értelmezhető: a kortárs probléma leginkább az, hogy nem annyira egyéni, sokkal inkább társadalmi vakságban szenvedünk. Hiszen mit tudunk egymásról? Arról a másikról, aki mindig szövevényes, sokszor generációkra visszanyúló traumák és konfliktusok következményeit, frusztrációit hordozza. Szinte csak a sztereotípiákat látunk a másikból, ja, hogy török és muszlim, akkor veszélyes, Németországban született, hát übermensch, albán, az olyan fura, más… De képesek vagyunk-e meglátni vajon az embert a sztereotípiák mögött? Ez óriási kérdés, különösen abban a korban, amikor felszínesen tájékozódunk, felületesen ítélkezünk, gyorsfogyasztású történeteket rágnak a szánkba. Az efféle általános kérdéseken túl persze az is elgondolkodtatta az embert, hogy mennyire bonyolult az identitás megélése a balkáni térségben, ahol – és ez tulajdonképpen mindegyik történeten átütött – egyszerre lehetsz szerb, török, albán, macedón s ki tudja még, hányféle gyökérzettel rendelkező, sokszor homlokegyenest más kulturális, vallási stb. hagyománnyal bíró „entitás”. Bár erre vonatkozóan itt, Közép-Kelet-Európában is lehetnek bőven tapasztalataink, „török, tatár, tót, román kavarog e szívben” – ahogy József Attila írta.

 

Az előadás utáni közönségtalálkozón ::  fotók: Eöri Szabó Zsolt

 

Az észak-macedón török színház előadása azonban nemcsak elgondolkodtató, hanem színházi kifejezésmódját illetően is erős volt. A viszonylag egyszerű, a nézőket a színpadi tér köré ültető elhelyezés valahogy résztvevővé is tette a közönséget, persze ezt egy-egy apró gesztussal erősítették is a színészek, például kezünkbe adták a fehér botot. A színpad köré épített nézőtér a közvetlenséget is fokozta, a jelenetek sokszor a nézők között játszódtak, sokkal intenzívebbé téve a befogadást is, nem volt annyira lehetőség „elbújni” a kukkoló pozícióban. Az előadás dinamikája végig feszültségben tartotta az embert, a dramaturgia ügyesen építkezve sodort magával a katartikus pontokig. A még fiatalnak mondható (1990-es születésű) rendező, Qendrim Rijani remek munkát végzett, sallangmentes, pontosan felépített szituációk, egyszerű, hatásos eszközök jól értelmezett szerepformálás jellemezte az előadást, amelynek színészei egytől-egyig kitűnő teljesítményt nyújtottak. Nem véletlenül, hiszen, mint megtudtuk, 75 éve működik a török színház Észak-Macedóniában, és a régió valamennyi jelentős rendezője megfordult már náluk, van mire büszkének lenniük.

 

Ungvári Judit

(2025. május 6.)


Oldal tetejére
Albánia, Belgium, Bulgária, Franciaország, Georgia, Görögország, Izrael, Japán, Kína, Lengyelország, Magyarország, Macedónia, Mexikó, Mongólia, Olaszország, Oroszország Románia, Szlovákia, Szerbia, Törökország