Sajátos időutazást tehetett a néző a belgrádi előadás segítségével Molière korába. A képzelt beteget, a francia szerző utolsó darabját a magyar-szerb kulturális évad részeként láthatta Belgrádi Nemzeti Színház társulatától a MITEM közönsége. Ez az interpretáció igyekezett az író korszakát is megidézni, hol több, hol kevesebb sikerrel.

Izgalmas és újszerű megközelítésben vitte színre Nikola Zavišić rendező A képzelt beteg előadását, hiszen párhuzamba hozta a nagy francia szerző korával, életével is. Első körben azzal, hogy az eredeti műfajának megfelelően, comédie-ballet-ként rendezte meg, vagyis visszahelyezte a műbe a más előadásokban többnyire kihagyott táncbetéteket. Emellett megidézte 1673. február 17-ét, pontosan azt az előadást, amikor az Argant játszó színész-író valós haláltusáját vívta az előadás közben. Az ötlettel persze már mások is eljátszottak, de a belgrádiak előadása képes volt új színekkel gazdagítani ezt a furcsa időutazást. Dacára annak, hogy a feliratozás nem mindig működött tökéletesen, a nézők megérthették a koncepciót, hogy a rendező megpróbált reflektálni magának a színháznak a múlandó természetére is, hiszen mindössze a „kották”, vagyis a darabok maradtak fenn ezekből az időkből, és nem is igazán tudjuk megbecsülni, milyen lehetett a játék természete Molière korában, legfeljebb sejtéseink lehetnek róla. A szerb rendező mindenesetre bevállalta, hogy nemcsak a vígjátékot mutatja meg, ami tiszteletre méltó bátorság, de vannak buktatói is.

A komédiát ellenpontozó, egyébként dokumentumokra támaszkodó Molière-közjátékok sok helyütt megakasztották az előadás menetét és kissé elterelték a figyelmet magáról az eredeti műről. Az viszont érdekesnek bizonyult, hogy mindez olyan groteszk színezetet adott az egésznek, amilyet valószínűleg még nem láthattunk ennek a darabnak az esetében. Az egész előadás kissé komorra, amolyan „dark” stilisztikájúra sikerült, s ezt hangsúlyozta a színpadkép nyomasztó színezete is, amely bár sok aranyozást tartalmazott (a Napkirály pompáját megidézve), de mégis volt valami alapvető sötétsége, persze ezt az érzetet a döntően fekete tónusú jelmezek is felerősítették. A színpadi látvány (díszlet: Jelena Radović, jelmez: Suna Kažić) mindazonáltal az előadás erősségei között tartható számon, izgalmas volt a tükrökkel való játék, színházi próbát, vagy még inkább balett-termet idézett fel sok helyütt a kép, ami kellő mértékben támasztotta meg a markáns rendezői koncepciót. Tetszetős volt a mozgás (koreográfia: Tamara Pjević, Jakša Filipovac), néhol egészen elképesztő fizikai színházi teljesítményeket láthattunk. Összességében az előadáson nagyon meglátszott, hogy a szerb rendező fénytervezőként is működik és bábos képzettsége is van: a fényekkel való játék, illetve a stilizált, erőteljes mozgáshasználat, a hangsúlyos látványközpontúság mindenesetre erre utal.

Remek társulata van a Belgrádi Nemzeti Színháznak, sokrétű tehetségű színészekkel. A főszerepben látható Ivan Bosiljčić ügyesen hozta a darabbéli képzelt beteg és a szerző „kettősét”, a Molière-nél gyakran fellelhető mindentudó és mindent irányító szolgáló, Toinette szerepében Anastasija Mandić remekelt, és kiemelkedő játék-, illetve mozgáskultúráról tett bizonyságot a Béline-t alakító Sonja Kolačarić, valamint figyelemre méltó volt a Purgó urat játszó Danilo Lončarević is. Egészen feltűnően egységes volt a belgrádi társulat színészeinek színpadi kultúrája, ami a már említett felirat-akadozás nehézségein is könnyedén átsegítette a nézőket. Erőteljes, színvonalas színészi teljesítmények jellemezték az előadást, amely, ha nem is hatott revelatív erővel, de számos mozzanatát megőrizhetik a nézők.

Ungvári Judit

(2026. május 4.)