Ritkán ugyan, de előfordul, hogy premierek is helyet kapnak a MITEM programjában, idén ilyen volt a Feledi János rendezésében bemutatkozott horvát nyelvű koprodukció, a Kanáripaprikás. Az izgalmas kulturális találkozásból egy igazán kedves és életteli előadás született.

Abból a szempontból is különleges volt ez az előadás, hogy Feledi János, a Feledi Project kortárs táncművészeti együttes vezetője most először rendezett prózai produkciót, ráadásul egyből nehezített pályán, egy horvát nyelvűvel kezdte. Az talán nem meglepő, hogy eljutott ide, hiszen az utóbbi években társulatával számos irodalmi adaptációt vitt táncszínpadra, Csehov Sirályától Molnár Ferenc Liliomán keresztül a Pilinszky-versek inspirálta Szálkákig. Persze egészen mást jelent, amikor a koreográfus próbára teszi magát a nem mozgásra épülő színházi alkotófolyamatban. Mint a közönségtalálkozón később kiderült, a konkrét darabötletet az Asterion Project alapítója Čarna Kršul horvát színésznő hozta, aki már több munkában is együttműködött Feledi Jánossal, és szeretett volna egy közös prózai előadást létrehozni vele együtt. A horvát származású színésznőről annyit érdemes megemlíteni, hogy remekül tud magyarul és már mintegy két évtizede él Budapesten, az általa alapított formáció pedig főként angol nyelvű előadásokat hozott létre, de alapvetően multikulturális természetű. Ebben az előadásban a színésznő partnere az egyébként szabadkai születésű magyar színész Karácsonyi Zoltán, így végül is egy igazán érdekes kulturális és nyelvi találkozásnak lehettünk tanúi ebben a produkcióban, ahol adott egy magyar anyanyelvű, horvátul is beszélő délvidéki, egy Magyarországon élő horvát anyanyelvű színész, és egy alapvetően a tánc „nyelvén” beszélő koreográfus-rendező, aki ezúttal prózát tesz színpadra. Mindehhez még csapjuk hozzá, hogy a darab írója pedig egy jelentős szerb dráma- és forgatókönyvíró.

Ebből a különös találkozásból egy igazán bájos és nagyon emberi produktum született meg, kicsit talán hasonló ahhoz, amire a MITEM-nézők korábbról emlékezhetnek: Emma Dante olasz rendező A csalogányok tangója című előadásban egy olyan párkapcsolati drámát mutatott meg, amelyben egy párját éppen elvesztő idős ember az időben visszafelé haladva éli át a közös történetük pillanatait egészen a megismerkedésig. Itt pedig éppen az inverzét láthatjuk: egy házasodni készülő pár játssza el előre azt, milyen is lesz-lehet majd a közös jövő, álmokkal, nehézségekkel, buktatókkal, kiábrándulással, boldog és boldogtalan pillanatokkal. Játszanak, mindvégig egyszerre komolyan és mosolyogva, nehéz, könnyes pillanatokkal és felhőtlen felelőtlenséggel, bejárva az élet, közös életük nagy skáláját. A szerző darabja életszerűen, de a nézőt nem leterhelve mutatja meg a férfi-nő kapcsolat fény- és árnyoldalait, s bár tipizálja a jellegzetes problémákat, mégsem felszínesen játszatja a figurákat. Szórakoztatóan beszél a mindennapokról, a mindenki számára fontos párkapcsolati útról, utakról, lehetőségekről.

A két színész remekül teremti meg ezeket a férfi- és női alakokat, ügyesen működnek a parányi, intimre hangolt térben, ahol a figurák több évtizedes életének a legszükségesebb kellékei jelzik az eseményeket. Jól ábrázolják az elköteleződés pillanata előtti „férfislamposságot” és a nő álmodozó „megfelelően öltözöttségét”, előbbit kockás ing és papucs, utóbbit rózsaszín tüllszoknyás ruha erősíti. Ötletes apróságok színesítik a játékot, ilyenek például a gyerekeket imitáló, himbálózó plüssök, a kalitka, a kanárit „megszemélyesítő” tükörrel. Feledi Jánosból apró pillanatokra azért előtör a koreográfus: több helyzetet is hatásos mozgáselemekkel köt össze, de nem viszi túlzásba. Összességében egy nagyon emberközeli előadást láthatunk, s reméljük, valóra válnak az alkotói tervek, hogy esetleg magyarul is játsszák majd a darabot.

Ungvári Judit

(2026. május 5.)