A szavak mágusa, az idén januárban elhunyt Valère Novarina tiszteletére könyvbemutatót is rendeztek a MITEM szervezői, két este pedig a francia szerző, képzőművész és rendező utolsó előadását, a Gondolatalakok című produkciót is láthatta a közönség a találkozón. Az előadás nemcsak különleges ízelítőt adott egy egészen egyedülálló alkotó világából, hanem kissé össze is foglalta azt.

Mindenképpen nagyszerű dolog, hogy lelkes közvetítőknek köszönhetően a magyar színházi kultúrába is „beférkőzött” Valère Novarina különleges univerzuma, annál is inkább, mert a francia alkotó egészen speciális, mondhatni intim kapcsolatot ápolt a magyar kultúrával. Édesanyjának volt egy ifjúkori magyar szerelme, akinek köszönhetően ő megismert magyarul egy neki írt dalt, néhány számnevet és tudta a Miatyánkot is magyarul, legalábbis így idézi fel Novarina egy írásában ezt a furcsa kapcsolódást. Ez azonban a fiú nézőpontjából is meghatározónak bizonyult: „Magyarország számomra egy titkos második hazává vált, és az idegen nyelvek között a magyar nyelv érintett meg azonnal és legmélyebben, akárcsak egy érthetetlen anyanyelv.” – írja a magyar fordításban is megjelent gyönyörű esszéjében, amihez szintén hozzá lehetett jutni azon a könyvbemutatón, ahol munkatársa, Adélaïde Pralon, valamint munkáinak fordítói: Rideg Zsófia és Sepsi Enikő emlékezett a szerzőre. Valère Novarina egyébként is nyelvi fókusszal alkotott, így talán annak a ténynek, hogy „érthetetlen anyanyelvévé” tüntette ki a magyart, valóban van jelentősége. Sajnos, azonban csak a kétezres évektől bukkant fel a magyar színházi életben, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban 2009-ben mutatták be Képzeletbeli operett című darabját, majd Mészáros Tibor előadásában láthattuk az Imígyen szóla Louis de Funès című egyszemélyes játékát, illetve több ízben a MITEM-en is megfordult. Legújabb kötete most Ismeretlen tett, avagy a hiányzó felvonás címmel jelent meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a L’Harmattan kiadó gondozásában és Sepsi Enikő fordításában. A könyvbemutatón részleteket is hallottunk az írásokból, Berettyán Nándor, Ráckevei Anna, Varga József és Rácz József előadásában.

„Nagyon tisztelem a valóságot, de soha nem hittem benne” – jelentette ki Valère Novarina 2023-as utolsó könyvében. A Gondolatalakok, amit most a budapesti közönség is láthatott, ennek tökéletes példája volt. Novarina színháza az avantgárd hagyományra alapoz, de valóban egy nagyon sajátos univerzumot épít, amely egyszerre tartalmaz dadaista dekonstrukciót, nyelvfilozófiát, kortárs képzőművészeti reflexiókat, zenei struktúrát, a térre és a színészetre vonatkozó elmélyült elmélkedést, érzékletes humort stb. Lenyűgözően tud elegyíteni teljesen széttartó dolgokat, ahogyan Sepsi Enikő egy korábbi előadása kapcsán megjegyezte a megemlékezésen, mesterien ötvözi a szent és a profán témákat is, egyszerre használja a francia szakrális hagyományt és a középkori vásári komédiát. A Gondolatalakokban mintha mindennek a sokféleségnek a sűrítményét kapnánk meg, középpontban persze a szóval. A szó a test fénye – írja egy helyütt Novarina, s talán ebben az előadásban már kapiskáljuk, mit is jelenthet ez az ő olvasatában. 22 rendkívül sűrű jelenetben kapjuk meg a nyelv teremtő erejének ugyanakkor játékosságának csodáját.

Briliáns szóáradatáról Fabienne Darge, a Le Monde kritikusa azt írja az előadás kapcsán, Novarina immár több mint hatvan éve úgy mozgatja minden irányban a nyelv elemi részecskéit, mint egy őrült botanikus, aki nyüzsgő dzsungelt teremt, fajokat és alfajokat keresztezve és újra hibridizálva, hogy egyedi példányokat hozzon létre. Rendkívül találó megfogalmazás. Unikális világot alkot a szavakból, fordítóit (Rideg Zsófiát és Sepsi Enikőt) semmiképpen sem irigyelhetjük, akiknek mindezt magyar nyelven kell megközelítőleg visszaadni, s éppen ezért nagy kalapemelés jár nekik, mert a kötetekben és a most látott előadásban is sikerült visszaadni ezt az elképesztően gazdag és sokrétegű nyelvi univerzumot. Az pedig szintén fantasztikus teljesítmény, ahogyan a francia színészek teljes lényükkel értik, mozgatják, áramoltatják ezt a „részecskehalmazt”, hogy végül bennünk, nézőkben létélménnyé váljanak a teremtő szavak.

Ungvári Judit

(2026. április 20.)