Zajos sikerrel és ismét egy újraértelmezett klasszikussal tért vissza a Nemzeti Színház színpadára a Comédie-Française társulata. A nagymúltú francia teátrum ezúttal egy egészen friss előadását, a márciusban bemutatott Berenikét hozta el Budapestre, Guy Cassiers rendezésében. 

Érdekes, hogy most is egy belga rendező olvasatát kapjuk egy nagy francia klasszikus műből, hiszen a 2023-ban látott Tartuffe-öt Ivo van Hove, a mostani Racine-darabot pedig Guy Cassiers állította színpadra, mindketten a nagy nevek közé tartoznak az európai színházi világban. Guy Cassiers most látott rendezése ugyanakkor egészen más megközelítést alkalmaz Racine művével kapcsolatban, mint amilyen honfitársa Molière-értelmezése volt. A Bereniké színpadi univerzuma nem a társadalomkritikára épít, a humán létproblémák sokkal általánosabb szintjét képviseli, a külső és a belső világunk ellentmondásait, vágyak és realitás összeférhetetlenségét, a férfi és nő örök párhuzamosságát, amely talán a végtelenben összefut, ha összefut…

A belga rendező mindezt rendkívül minimalista módon, szinte végletekig lecsupaszított egyszerűséggel tárja elénk. Olyannyira, hogy a két rivális szerelmes férfi figuráját össze is vonja, hiszen Titus és Antiochus szerepét egyaránt Jérémy Lopez játssza. Ez alkalmat teremt arra, hogy igazából ne különüljön el markánsan a két, Bereniké (Suliane Brahim) kegyeiért versengő férfi alakja, s ez az egybemosódás a darab végére teljesen egyértelművé válik, hiszen ott már a színész csupán a kabát le-felvételével jelzi, hogy épp kinek a bőrébe bújik. De nemcsak ez okozza a puritánság érzetét a nézőben. A színpadkép, a színpadi tér egyszerűsége, a „mozgásszegénység”, a színészi szövegmondás bensőségessége, egyszóval sok tényező erősíti ezt az érzetet. S mindez azért történik, hogy leginkább a belső folyamatokra, a szereplők érzéseire és a szövegre fókuszáljunk. Utóbbira azért is érdemes figyelni, mert csodálatos zenéje van Racine verseinek, amely biztosan azoknak is élvezhető, akik nem beszélnek franciául.

Guy Cassiers világához ugyanakkor szervesen hozzátartozik a vizuális eszközök szokatlan használata: itt egy üvegablak kazettáin keresztül sejlenek fel képek, olyanok, amelyek sohasem öltenek konkrét formákat, ám hangulatukban folyamatosan reflektálnak a színpadi történésekre. Nagyon impozáns, szép kép például az esőcseppek szomorú csordogálása az üvegen. A színpad közepén egy kőalakzat, amely a megvilágítástól függően változtatja színét, a drámai csúcsponton az emberi szívre is asszociálhatunk. Egészen elementáris esztétikával szembesül a néző az előadás során. A színészi játékot is viszonylagos eszköztelenségre szorítja a belga rendező, aki úgy varázsolja modernné az alapanyagot, hogy észre sem vesszük, s máris kortárs problémáink köszönnek vissza: egymás megértésének képtelensége, a társadalmi pozíciók és a magánélet konfliktusa vagy a magány.

Erre erősítettek rá a színészek is a közönségtalálkozón. Jérémy Lopez arról beszélt, a szerepösszevonással lehetőségük volt megmutatni a szerelemnek egyfajta új megközelítését, hogy ez a két férfi, mennyire különbözőképpen szereti a nőt, illetve, hogy ő milyen különbözőképpen áll a két férfihoz. „A darabnak a végén szerintem már nincs is szereplő, hanem csak a gondolat van és hang, és ez a gondolat és ez a hang, az elhagyatottság és a bukás hangja és gondolata. Guy Cassiers azt szerette volna, hogyha a darab végén már nem a szereplőkre helyezzük a hangsúlyt, és nem nekik adjuk a figyelmünket, hanem a szövegnek, és szerintem a szereplők teste végül már szinte csak egy szobor, és ez a szobor ad hangot Racine költészetének.” – fogalmazta meg a színész. A Berenikét játszó Suliane Brahim úgy vélte, az általa alakított nőalak nem egy áldozat, hanem egy olyan nő, aki felülemelkedik a saját törékenységén is, és a saját sorsának az alakítójává válik. Ez a gondolat egyébként a darabban is benne van – tette hozzá a színésznő. Megfogalmazta azt is, szerinte ennek a három szereplőnek a szerelmi viszonya egy lehetetlen történet. „Ez a három szereplő szeretne egymással beszélni, de nem sikerül beszélniük egymással, mert mindenki benne van a saját világában, a saját buborékjában, a saját magányában. Bár úgy tűnik, hogy kommunikálnak egymással, mégis magukban vannak. Ezért ez a történet igazából általában szól a férfiakról és a nőkről, arról, hogy mi minden választhat el egy férfit és egy nőt. Például arról, hogy mennyire nem értik meg egymást, hogy megpróbálnak ugyan kommunikálni, de ez mindig lehetetlenségbe fullad.” – mondta a francia színésznő.

A társulatról Eric Ruf rendező fogalmazta meg, hogy „a jelent a múlt mércéjével olvassa”, s erre mindkét tőlük látott klasszikus jó példa lehet. A közönségtalálkozón Baptiste Manier produkciós igazgató elmondta, a Comédie-Française sajátossága az állandó társulat mellett az állandó repertoár is, amelyet gyakorlatilag XIV. Lajos kora óta folyamatosan építenek. A 17. század óta körülbelül 3000 darab került bele ebbe a repertoárba, amely tartalmaz klasszikus ókori görög drámákat, de kortárs darabokat is, franciákat és külföldieket egyaránt. Az alapító, Molière darabjai mellett a 17. század más klasszikus szerzőit is fontosnak tartják játszani, így Racine-t is. Ugyanakkor az esztétikai sokszínűség vezérli a Comédie-Française mindenkori vezetőségét – hangsúlyozta Baptiste Manier, hozzátéve, ezért dolgoznak rendszeresen nemcsak hazai, hanem külföldi rendezőkkel is. Guy Cassiers például nemrég Dosztojevszkijt rendezett náluk. 

Ungvári Judit

(2025. június 14.)