Izgalmas kortárs adaptációt mutatott be Exupéry A kis herceg című művéből a gnieznói lengyel társulat, a darabot ráadásul magyar rendező, Szilágyi Bálint állította színpadra. Az előadás különlegessége az asszociatív látványvilágban és a sajátos értelmezésben mutatkozott meg.

A kis herceg egyáltalán nem gyermekirodalom, bár színpadi adaptációit is többnyire így játsszák, hanem legfőképpen azoknak a felnőtteknek szól, akik elfelejtettek gyerekek lenni, és kicsit azoknak is, akik végleg gyerekek maradtak. Utóbbiaknak akár önigazolásul is szolgálhat, hiszen tisztán rávilágít arra, mennyivel jobb megtartani a gyermeki énünket, szemben a bonyolult és „összepiszkolt” felnőttséggel. Valljuk be, szükség is van erre, mert nagyon kevesen vannak, akik gyermeki tisztasággal nézik a világot, s a világ őket többnyire el is tiporja. A regény, annak ellenére, hogy több generációban már háttérbe szorult (legutóbb főként a Harry Potter-kötetek elsöprő sikere miatt), még mindig a legismertebb olvasmányok közül való, s még 2023-ban is ötödikként szerepelt a valaha volt legolvasottabb könyvek listáján. Nyilván ez is jelzi, hogy mondanivalója kortól, időszaktól, csillagállástól függetlenül meg tudja szólítani az olvasókat. A kis herceg a szeretet lényegéről szól, tisztán és egyszerűen, s ezt nehéz is lenne felülmúlni bármilyen furmányos történetnek.

Szilágyi Bálint színpadi verziójának a legnagyobb erénye, hogy nem ironizál a főtémán, holott manapság már hajlamosak vagyunk az érzelmekkel kapcsolatban mindent idézőjelbe tenni. Nem véletlenül került bele az előadás textúrájába vendégszövegként Peter Handke: Mikor a gyermek gyermek volt – kezdetű versszövege a Berlin felett az égből. A rendező egyfajta felnövéstörténetként vázolja a jól ismert históriát, s bár a mesés elemek mesés elemek maradnak, mégis érzékelhetően a felnőtt férfi nézőpontjából tekintünk a kis herceg kalandokkal teli útjára. Hangsúlyosan központi „elem” a Rózsa, nem véletlen, hogy a narrációt is legtöbbször tőle halljuk, ő meséli el nekünk a történetet. A Rózsa alakja viszont egyáltalán nem gyermeki, megjelenése olyan, mintha csak Toulouse-Lautrec valamely táncos hölgyeménye lépett volna le a plakátról. Éppen ez a hangsúlyozott nőies erotika az, ami leginkább sejteti, hogy itt a fiatal férfi felfedezni vágyásának, kalandvágyának vagyunk tanúi, valamint annak a folyamatnak, ahogy a főhős ráébred az „igazi” jelentőségére. A kerti rózsák és A Rózsa különbözőségére. Persze, ahogy az életben is, a felfedezés vágya nem kizárólag a nőkre korlátozódik, a megismerés különböző etapjai itt is megjelennek, a hatalom, a pénz, a tudomány stb. Ezeken a stációkon is végig kell menni.

Tetszetősek a látványelemek az előadásban, vannak egészen impozáns megoldások, ilyen például a kígyót megjelenítő neonfény-spirál, amely egyben olyan, mint egy science fiction „időkapu”, vagy a Mary Poppins-ra és egy Magritte-festményre egyszerre emlékeztető esernyős kép. Nagyon invenciózusak a jelmezek is, különösen, azok a ruhák, amelyeknek mintáját az eredeti regényből vett rajzok adják (díszlet, jelmez: Márkus Sándor). Az előadás nagyban épít az akusztikára és a zeneiségre, ez megmutatkozik abban is, hogy már a nyitóképben szinte kórusművet hallunk, a szereplők mindegyike a „magányos vagyok” sort énekli egyre erősebben, egészen a kakofóniág torzítva. De abban is, ahogy a Rózsa egy magyar népdalfeldolgozást énekel el, jazz-hangszerelésben.

A közönségtalálkozón a rendező arról beszélt, hogy őt igazából az Exupéry és édesanyja közötti levelezés inspirálta az előadás elkészítésekor, kicsit azt szerette volna megmutatni, hogyan zajlik az elengedés-visszatérés furcsa játéka. A nézőben azonban talán inkább a szerelmi elengedés-visszatérés játéka képződik meg. Különösen, hogy aki ismeri az író életét, az emlékezhet arra, Exupéry pontosan ilyen bonyolult, kicsit „se veled-se nélküled” kapcsolatban volt a slavadori származású, szintén művészlélek Consuelo Suncín nevű feleségével, akiről a kutatók szerint is a Rózsát mintázta. Közösen írt memoárjukat, A rózsa emlékiratait csak haláluk után találták meg a padláson, és 2000-ben publikálták először. Éppen ezért – úgy gondolom – helytálló értelmezés lehet a szerelmi nézőpontból végiggondolt felnövéstörténet is. A gnieznói lengyel színházról a találkozón egyébként kiderült, nem először dolgoznak magyar művészekkel, intenzív kapcsolatokat ápolnak a magyar kultúrával, különösen az írókkal, megfordult már náluk a kortárs magyar irodalom képviselőinek legtöbbje.

Ungvári Judit 

(2025. május 16.)