Líra, finomság, melankolikus humor – leginkább ez jellemezte az izraeli társulat Cyrano-előadását, amelyet a tavaly elhunyt litván rendező, Rimas Tuminas állított színpadra. Második alkalommal szerepelt a MITEM programjában a Gesher Színház, az elmúlt évben szintén Rimas Tuminas rendezésében egy Anna Karenina-adaptációt láthatott tőlük a budapesti közönség. Akkor is, most is zajos sikerrel.

A litván alkotó korábban rendszeres vendége volt a találkozónak, a moszkvai Vahtangov Színház művészeti vezetőjeként több remek előadást láthattunk már tőle: Ványa bácsi, Anyegin, Oidipusz király szerepelnek a MITEM listáján. Mindegyik óriási sikert aratott, különösképpen az Anyegin bűvölte el a budapesti közönséget. Az semmiképp sem véletlen, hogy a hasonló fogantatású Cyrano is hatalmas ovációt söpört be. Tuminasnak jól áll a líra… pontosabban állt… szokatlan a múlt idő. Mindenesetre az egész előadásra jellemző volt a kifinomultság, a lírai hangvétel és a pehelykönnyedségű humor, amelyet számtalan egészen meglepő ötlet eredményezett.

Ilyen szokatlan megoldás volt például, hogy rögtön az előadás elején megjelenik Charlie Chaplin és még néhány furcsa kis figura, akik aztán bohókás közjátékaikkal végigkísérik a produkciót, amelyben rajtuk kívül láthatjuk még az Eiffel-torony egyik lábát, magát Eiffelt és még Molière-t is, utóbbi valóban kortársa volt Cyrano de Bergeracnak. Ez a furcsa kavalkád elképesztő hangulatot varázsol körénk, egy mindenkori párizsi miliőt, amelyben a könnyedség és a derű valami elementáris szomorúsággal is párosul. A díszlet igazából nagyon egyszerű, csupán egy-két jelzésszerű tárgyra szorítkozik, ahogy már az Anna Karenina-előadásban is hasonlóan minimalista megoldások voltak, igazából ez a játékot tolja előtérbe. Ami bravúros, ezúttal is meggyőződhetünk róla, mennyire erős társulata van a Gesher Színháznak.

A darab fő figuráit Tuminas mindenféle sztereotípiával szakítva, úgy gondolta át, hogy azok nagyon izgalmas értelmezéseket nyernek. A címszereplő Shlomi Bertonov alakításában nagyon is férfias, sőt, daliás jelenség, egyáltalán nem kelti azt a benyomást a nézőben, hogy ügyetlen vagy bátortalan volna a szerelem dolgában. Roxánnal szembeni megfutamodását sokkal inkább egy belső bizonytalanság okozza, s ilyen értelemben nagyon modern a probléma: vajon elég vagyok-e a másiknak? Rendkívül ügyes húzás, hogy a barokkos orr-cirádát, a monológot ezúttal nem hallgatjuk végig, s maga az orr is csupán jelzéssé redukálódik, a műorrot hol felteszi, hol leveszi Cyrano, mert igazából ez lényegtelen, hiszen a gátak a lelkében vannak. Christian (Avi Azulay) viszont itt egyáltalán nem egy daliás „szépfiú”, hanem pontosan ugyanolyan esendő, mint Cyrano, csak neki a belső bizonytalansága abból fakad, hogy nem ért a széptevéshez, mondhatni nem túl jó a kommunikációs készsége. De ebben az értelmezésben nincs igazán nagy különbség a két vetélytárs férfi között. Inkább csak olyannak lehet őket látni, mint akiknek a hiátusai éppen kiegészítik egymást. Az, hogy Roxán (Yuval Sharf) minden nőre jellemző idealista szerelmét éppen Christianra vetíti, pusztán annak a műve, hogy ez a kézzelfogható látszat. Gyönyörű pillanat, amikor a furcsa háromszög szereplőit háromszögbe állítva láthatjuk a színpadon, és rájövünk, hogy olyanfajta bonyolult érzelmi szimbiózis ez a három figura között, amiben nagyon nehéz eligazodni. Kicsit mintha Dosztojevszkij halhatatlan hármasát, Miskin herceget, Nasztaszja Filipovnát és Rogozsint látnánk viszont.

Az a finomság, ahogy ezen a történeten keresztül Rimas Tuminas megmutatja nekünk, hová vezetnek tévedéseink, egyszerűen utánozhatatlan. Szinte kézen fogja a nézőt, és hol lírai, hol játékos, hol humoros pillanatok sokaságán át vezet minket a valódi, a végső drámáig, amely minden élőnek eljön valamikor. Csak azt kell megtanulnunk, hogy addig igenis érdemes megélni mindent, amit szeretnénk. Legfőképpen a szerelmet. A lélekbe markolót. A színpadról távozó Cyrano még visszanéz, mintha csak azt mondaná: mindig veletek leszek. És ez így is van: a költészet örök.

Ungvári Judit

(2025. május 30.)