Alsósztregován, ahol Madách született és a főmű is készült, nem volt ünnepség. A trianoni határon kívül eső területen a Tragédia előadását sem nézték jó szemmel az új államok hatóságai. Az országos ünnepségek retorikájában a „Küzdj és bízva bízzál” politikai hangsúlyt is kapott, a Nyugattól a Kelet népéig a teljes magyar irodalom méltatta a száz éve született költőt. Körkép 1923-ból.

Ismerős ismeretlen?

Száz éve, 1923 januárjában kezdődtek országszerte és az elcsatolt területeken a Madách Imre születésének centenáriumát ünneplő események. A trianoni kort jellemző módon éppen a költő szülőhelyén nem volt hivatalos megemlékezés. A Tragédia íróját mindenki ismerte, de életét, életművét csak kevesen. A 200 éve, 1823. január 20-án született Madách Imrét köszöntő összeállításunk az irodalmi és a színházi kultuszteremtés száz évvel ezelőtti momentumait idézi meg. Praznovszky Mihály irodalomtörténész az országos ünnepségekről, Huber Beáta a Tragédia 1923 januári új előadásról - ez történt 100 éve.

Nem volt előzmény nélküli a Madách Imre századik születésnapját követő országos ünnepség. Korábban Jókait ünnepelték így 1894-ben ötvenedik, majd Mikszáthot 1910-ben négy évtizedes írói jubileumán. 1922-ben pedig már megkezdődtek az 1823. január 1-én (vagy még szilveszter éjjelén) született Petőfi évfordulójának eseményei (amelyek számban persze megelőzték a szintén januári születésű Madáchét, de az ő ünneplése is messze meghaladta egy átlagos irodalmi ünnep gyakorlatát). Sok mindenben hasonlítottak ezek az irodalmi kultuszesemények, de egy, s nem is lényegtelen különbség volt, amely hatásában mindenhol megmutatkozott: Madách szülőhelye, Alsósztregova ekkor már a trianoni döntések következtében a magyar határokon kívülre, idegen országba, Csehszlovákiába került. Ez a tény mindenképpen befolyásolta az ünnepek gesztusait, a szónoklatok retorikai fordulatait, s a résztvevők felfokozott érzelmi állapotát.

Reprezentatív módon

Továbbra sem lehetett viszont azt mondani, hogy széles tömegek ismerték volna Madách életét, életművét, még ha mindig a legnagyobb mű állt is az ünnepek középpontjában: Az ember tragédiája. (Újdonságként sok helyen szavaltak addig nem ismert Madách-verseket, amelyeket itt-ott meg is zenésítettek.) De az igazság mégis az, hogy addigra, az 1883-as ősbemutató óta eltelt négy évtizedben Nagy-Magyarország minden jelentős városában bemutatták a színházak, színi társulatok a Tragédiát, s így remélni lehetett, mégsem egy ismeretlen művet s annak szerzőjét ünnepelte az ország.

Ennek megfelelően hamar kialakultak az ünnepségek formái: emlékezés beszédekkel minden szinten és minden mennyiségben (tudósok, tanárok, költők, egyesületek, társaságok, iskolák, irodalmi közösségek stb.), emléktábla-avatás, hangversenyek, könyvkiadások, színházi bemutatók (részletek főleg műkedvelők jóvoltából a Tragédiából), folyóiratok közleményei stb. 

Mondhatjuk, a hivatalos Magyarország is reprezentatív módon vette ki részét az ünneplésből. A nemzetgyűlésben Scitovszky János házelnököt a képviselők és a karzaton lévők állva hallgatták: „Áldozzunk az évforduló alkalmából mi is kegyelettel halhatatlan emlékének, mely ma időszerűbben, mint valaha, szólaltatja meg az ő szavaival kétségek között gyötrődő nemzetünk számára is az égi buzdítást: Küzdj és bízva bízzál.”

A főváros korábban már elhatározta, hogy az évforduló napjára felzászlózzák a középületeket, az iskolákban Madách-ünnepeket tartanak s a színházakat is felkérik, méltó módon emlékezzenek meg Madáchról. A közgyűlésen a főpolgármester, Sipőcz Gyula meleg szavakkal emlékezett meg Madách Imréről. A Magyar Tudományos Akadémia ülésén Berzeviczy Albert jeles történetíró, az Akadémia elnöke (nem mellesleg az Magyar Olimpia Bizottság első elnöke) mondott megemlékezést, ezt Négyessy László irodalomtörténész előadása követte. A Kisfaludy Társaság emlékezésén jelen volt Horthy Miklós kormányzó is, itt Voinovich Géza, a Madách Imre és Az ember tragédiája című kötet (1914) szerzője tartott nagy ívű emlékbeszédet, a Petőfi Társaság ünnepi összejövetelén pedig Császár Elemér irodalomtörténész beszélt a költőről.

Két csillag

A napilapok szinte mindegyike vezércikkben üdvözölte a költőt január 21-én (akkor még ezt tartották a születése napjának és nem 20-át – a szerk.). A bombasztikus kijelentések alapvetően a két csillag – Petőfi és Madách – együttállását, születésének és megjelenésének titokzatosságát emelik ki. Tán a Budapesti Hírlap foglalja össze legjobban ezek stílusát, emelkedettségét és utalását a trianoni helyzetet megélő Magyarországra: „Benne vagyunk még a Petőfi-centenárium édes és dicsőséges mámorában és holnap ránk virrad egy másik üstökösnek, Madách Imre születésének százéves fordulója. Két csillag találkozása, két izzó égitest veti le ránk biztató fényét legsötétebb éjszakánk idején… Mi pedig, a szerencsétlenségek vizein hánykódó bárkánkból békegalambot röpítünk ki párosával, Petőfit és Madáchot, hogy hirdessék nevünket a világnak. Két megtestesülése a magyar géniusz erejének, két üstökös, melynek fénye messze túl kiragyog a mi horizontunkból, s csodálkozásba ejt idegen nemzeteket, akik legnagyobb szellemeik mellé állítják a két magyart: a világ vezérszellemei mellé. És ha el kellene pusztulnunk, nem vesznénk el nyomtalanul, mert íme adtunk a világnak két nevet, a mely örök időkre fenntartja a magyar hitét.”

Szinte minden magyar folyóiratban jelentek meg Madáchról tanulmányok, vagy a Tragédiát elemző dolgozatok. Ezek közül jó néhány mind a mai napig a Madách-filológia fontos írása. Ilyenek többek között Prohászka Ottokár püspök, tudós és politikus tanulmánya a Tragédia pesszimizmusáról (Katolikus Szemle) és Baros Gyula Madách nyomai szépirodalmunkban (Budapesti Szemle) című írása. A Nyugat egy teljes számot szánt Madáchra, benne Babits Mihály, Schöpflin Aladár és Karinthy Frigyes nagy tanulmányaival, a lapban jelent meg Kosztolányi színpadi játéka: Lucifer a katedrán. Az 1923-ban alapított, Tormay Cécile által főszerkesztett „ellen-Nyugat”, a Napkelet című folyóirat egész évben adott közre jelentős írásokat: Pauler Ákos, Moór Gyula, Baros Gyula mellet a kiváló színikritikus, Galamb Sándor követte a színházi eseményeket, többek közt a január 22-i Tragédia-bemutatót a Nemzeti Színházban. 

Tanulmányokkal jelentkeztek jeles Madách-kutatók vagy irodalomtörténészek, mint a már említett Négyessy László és Voinovich Géza, valamint Morvay Ernő és Supka Géza is (aki a máig megrendezett Ünnepi Könyvhét kezdeményezője volt). Megrendítő hír volt, hogy a centenárium évében hunyt el Madách utolsó gyermeke, Jolán.

Tót Fauszt?

Nem lehetett nem észrevenni a határokon túlról érkező negatív jelenségeket. Ismertették például, hogy egy pozsonyi lap kisajátította Madáchot, írván: „költeménye szelleme szerint szláv és szoros rokonságban áll Tolsztoj lírai bölcsészetével. Az ember tragédiáját bátran nevezhetjük tót Fausztnak.”  Romániában pedig többször is megakadályozták a Tragédia bemutatóját, Marosvásárhelyen januárban két előadás után tiltották le a továbbiakat: „Madách életműve elé tilalomfáját emelte a kicsinyes kisértetkeresés. Irredenta bélyeget sütöttek rá” – írta a Székely Napló. Kolozsváron még a bemutatóig sem jutottak el. Azzal érvelt a hatalom, hogy a párizsi színben a Marseillaise elhangzása a színpadon túlzott lelkesedést váltana ki a közönségből, s az veszélyes lehet. „A kolozsvári Nemzeti Színház a minap műsorra tűzte Az ember tragédiáját és ezzel az előadással akarta ünnepelni a Madách-centenáriumot. A színház zsúfolásig megtelt, amikor megérkezett az utolsó percben a román siguranza parancsa, amely szerint betiltja a mű előadását.” Nagybecskerekről is érkeztek hasonló hírek, ahol műkedvelők készültek egy Madách-ünnepség keretében előadni a Tragédiát, mivel Jugoszláviában nem engedélyezték a magyar színtársulatok működését. A Felvidéken általában ilyen súlyos gondok nem voltak, noha még egy-két évet várni kellett a teljes mű előadására, de Kassán „a kassai keresztényszocialista párt kultúrosztálya tagjai adták elő az ünnepség keretében a Tragédia 5. és 6. színét.” Losoncon – bár próbálták tiltani – az ünnepség keretében az első és utolsó színt adták elő, míg a párizsi és falanszter színt élőkép formájában mutatták be. A Lévai Kaszinó szervezésében is szokásos szerkezetű megemlékezés volt: énekkar, emlékvers, emlékbeszéd s egy részlet a Tragédiából (itt a római színt adták elő). S elhangzottak Madách-versek is, mint például az Otthon és a Szontagh Pál barátomhoz.

Az évfordulói ünneplések száma és formája valóban jelentős volt. Nem szólva arról, hogy nem tudták le januárral s egy nappal az emlékezést, gyakorlatilag egész évben zajlottak ezek, s az őszi hónapokban újra jelentősen megszaporodott a számuk. Maradandó értéke leginkább az ekkor kiadott Tragédia-köteteknek volt. Tolnai Vilmos jegyzetekkel ellátott kritikai kiadása mindmáig a magyar kutatás egyik alapkönyve, éppúgy, mint az a drámakiadás, amely Alexander Bernát szövegmagyarázataival jelent meg. Az Athenaeum Zichy Mihály már ismert és híres rajzaival ékesített díszes Tragédia-kiadást jelentetett meg Babits Mihály előszavával, de kiadott egy népies, azaz olcsó változatot is. Ebben az évben egy fővárosi árverésen a Madách-mű első, 1862-es kiadása 165 ezer koronáért kelt el.

A szűkebb pátriában 

Jelentős figyelem fordult a szülőföld, Nógrád megemlékezéseire. Az egykori vármegye akkor már Csehszlovákiába eső részén lévő szülőfaluban, Alsósztregován nem volt ünnepség, lévén hogy ez egy teljesen szlovák nyelvű település volt. A szomszédos Losoncon, amely ekkorra a Felvidék egyik meghatározó városa lett, a tiltás ellenére a felvidéki magyarság nevében és meghívásával rendezték az ünnepüket tudományos előadással, alkalmi ódával, zeneszámokkal, Tragédia-jelenetekkel. A losonci ünnepség keretében átrándultak a közeli Alsósztregovára, hogy az „elhagyatott, jelentéktelen Madách sirt” megkoszorúzzák. Bejelentették: Losonc vállalja a düledező sztregovai kripta helyreállítását, s a költő sírjának méltó megjelölését (ez csak 1936-ban történt meg). Ekkor adták ki a felhívást, hogy országszerte alakuljanak Madách-emlékbizottságok, akik tartsanak programokat, s a befolyt pénz a síremlék állítását szolgáló alap kasszájába kerüljön. Záró mondatuk pontosan megfelel annak a hangulatnak és lelkesedésnek, amely az egész éves programokat fogadta: „Felhív minden magyar embert, hogy tehetsége szerint adakozzék, gyűjtsön, buzdítson, lelkesítsen. Az emlékbizottság mozgalmat indít az erdélyi és a délvidéki magyarság körében is, mert Madách Imre az összmagyarság büszkesége és az összmagyarság hálájára méltó. A fölhívás ezekkel a szavakkal fejeződik be: Erősek vagyunk a reményben, hogy a magyarság, bárhol és bármilyen körülmények között is éri kérő szavunk, lelkes odaadással teszi magáévá az eszmét és tudni fogja kötelességét.”

A magyar oldalra eső nógrádi megyeszékhelyen, amely akkor Balassagyarmat volt,  nagyobb ünnepséget tartottak, ahol szintén fontos bejelentés hangzott el: a megye Madáchnak szobrot állít (az egész alakos alkotás 1937-ben valósult meg, Budapesten pedig csak 1973 óta van köztéri szobra a Margitszigeten).

Ekkor működött már a Nógrád Vármegyei Madách Társaság, amely január 20-án „országos Madách ünnepséget” rendezett a klasszikus színhelyen, a Megyeházán, amelyen Négyessy László beszélt, majd a szokásos események következtek: zeneszámok, az ötödik szín előadása, majd Madáchot ábrázoló festmény (Roskovics Ignác 1890-es műve) megkoszorúzása a díszteremben. Másnap pedig a társaság tartott díszközgyűlést, amelyen képviselőikkel megjelentek és állami rangot adtak a programnak többek között a Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium, az MTA, a Kisfaludy Társaság, a katolikus tudós-társaság, a Szent István Akadémia és a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem is.

Bohózat előtt is

Az ünnepségek középpontjában volt a főmű, Az ember tragédiája mint színházi előadás. A színrevitelek közül a legnagyobb figyelem a Nemzeti Színház bemutatóját követte, hiszen az nemcsak egy Tragédia-előadás volt a sok közül, hanem a centenáriumi év legfontosabb művészeti és érzelmi élménye is – Hevesi Sándor, a Nemzeti főrendezője állította színre, aki 1923-tól az igazgatást is átveszi. (A részletekről lásd a Forró jelen, lüktető valóság c. cikkünket a 12. oldalon.)

A fővárosi színházak általában a születésnapon vagy akörül úgy emlékeztek meg Madáchról, hogy az aznapi előadás előtt – legyen az operett, bohózat vagy bármi –, egyféle prológot tartottak, ahol a színház művészei Madách-verseket vagy Madáchot idéző költeményeket mondtak, többnyire Emőd Tamásét. Az emlékversek közül kétségkívül Juhász Gyula már akkor klasszikussá vált sorai emelkednek ki. Szabó Lőrinc Isten című verse, amely a Nyugat Madách-számában jelent meg, messze túllépett az alkalmi költeményeken. (Szabó Lőrinc egyébként a legnagobb példányszámú napilapban, Az Est-ben Jászai Marival is készített egy interjút, aki a Tragédia 1883-as első előadásában Éva volt.) 

Az ország legalább két tucat városában vitték színre a Tragédiát a különböző társulatok, a műkedvelők pedig egyes színek előadására vállalkoztak. Általában gond volt a színpad mérete és az előadás nagysága miatt. Nyíregyházán Heltai Hugó társulatáról így számolt be a helyi lap: „erejük dicséretre méltó odaadásával úgy megoldották az óriási feladatot, amiként csak lehet és munkájuk összhangban van a vidéki színészetre váró kultúrmunka célkitűzésével. Elismeréssel adózunk úgy neki, mint derék társulatának, hogy Madách centenáriuma alkalmával demonstrálta mindazt, amit közönségünk hall, olvas ma a halhatatlan drámaíróról.” Esztergomban Alapi Nándorék előadásáról ezt olvashatták a kortársak: „Almássy Endre Ádám alakításában a paradicsombeli hatalmas férfi embernek tökéletes mását adta, azét a férfiét, aki legyőzi ellenségeit, a fenevadakat, de térdre rogy az Úr intésére.” Pécsett Nádasy Jenő társulata Ódry Árpádot – a Nemzeti új Tragédiájának egyik Ádámját – szerződtette le, és a siker nem is maradt el. A helyi kritikus kiemelte a rendezés átgondoltságát: „Érdekessége volt még a mai estének a tehetséges Danis Jenő újszerű rendezése is, mely általában élénk elismerést váltott ki. Felfogása igen érdekes és jól domborítja ki ennek a mesterműnek szépségeit. Különösen ki kell itt emelnünk a mennyei jelenetnek szép elrendezését és a Kepler-jelenet második részét, melyet itt nálunk így még nem láttunk megjelenítve.”

Végül a korszak egyik legjelentősebb filozófusát, Pauler Ákost idézhetjük minden idők Madách-ünnepi mottójául: „Az ember tragédiájával a messze jövő nemzedékei is fognak tudni társalogni s abból majd mind újabb és újabb gondolatot és ihletet merítenek. Elsősorban mi magyarok, kiknek története minden más népénél tragikusabb s azért valamennyinél jobban meg tudjuk érteni és szeretni Az ember tragédiáját.”

Praznovszky Mihály

irodalomtörténész, 
a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori igazgatója

| fotók, illusztrációk: OSZK, OSZMI, Arcanum,  Nemzeti Színház

(2023. február 10.)