A Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója, Hevesi Sándor a Tragédia bemutatójával ünnepelte Madách születésének századik évfordulóját 1923 januárjában. A centenáriumi év kiemelkedő eseménye volt az előadás, amely az új direktor fő törekvését is szolgálta: a magyar drámairodalom legfontosabb művei „megújhodva, s a legteljesebb színészi és színpadi fegyverzetben kerüljenek színpadra”. És ahogy az lenni szokott: voltak az új Tragédiának méltatói, de voltak, akik a mű szellemének meghamísításával vádolták a rendezőt.

A kultuszminisztérium a Madách Imre születésének (1823. január 20.) századik évfordulójára tervezett irodalmi és tudományos megemlékezéseket – a Petőfi-centenáriummal való egybeesés miatt – 1923 őszére halasztotta. A színházak, zömében a nagyobb vidéki kőszínházak és az elcsatolt területeken játszó magyar társulatok azonban Madách születésének napján – ekkor még úgy tudták, hogy január 21-én – tisztelegtek az író előtt, Az ember tragédiájának előadásával. 

A budapesti Nemzeti Színház csak másnapra tűzte ki díszelőadását. A centenáriumi előadáson a közélet, valamint az író- és művészvilág kiválóságai mellett jelen volt Horthy Miklós kormányzó a családjával, József királyi herceg és gróf Klebelsberg Kunó közoktatási miniszter is. Az ünnepi estén a Tragédia az 1883-as ősbemutató után 372. alkalommal, teljesen új szcenírozásban került színpadra. A színrevitelt a napi- és hetilapok már az évadtervek ismertetésekor beharangozták. „A Nemzeti Színház jövő évi szezonjának érdekessége lesz […] Madách Imre századik évfordulója, melynek alkalmából Az ember tragédiáját Hevesi Sándor rendezésében egészen új szcenikai berendezéssel adják elő, s ezzel a Paulay Ede-féle rendezés a kultúrtörténeti emlékek sorába kerül.” (Magyarország, 1922. július 18.)

Az elrugaszkodási pont

A cikk Az ember tragédiája 1883. szeptember 21-én tartott ősbemutatójára utalt, melyet a Nemzeti Színház igazgatója, Paulay Ede rendezésében láthatott a közönség. A könyvdrámának tartott madáchi művet Paulay sikerre vitte a színpadon. Bár voltak évek, amikor lanyhult az érdeklődés a darab iránt, a rendezés időtállónak bizonyult, hiszen további negyven éven keresztül nagyobb változtatások nélkül öröklődtek a Nemzeti Színház rendezőjének elgondolásai a magyar színpadokon.

Vállalkozása azért válhatott sikeressé, mert amellett, hogy Madách művét teljesen átdolgozta a színpad számára, figyelembe vette a közönség egyre növekvő igényét a látványosságok iránt. A mű cselekményéből Ádám alakjára helyezett nagyobb hangsúlyt: az önnön sorsát kezébe vevő első emberre, aki az újabb és újabb eszméktől lelkesülten, majd kiábrándulva halad végig az emberiség történelmén. Paulay a költemény körülbelül négyezer sorából csak 2560-at tartott meg. Elhagyta a második prágai és az űrben játszódó színt, illetve átalakította a londoni szín belső jeleneteinek sorrendjét. A színpadról felhangzó madáchi sorok mellett a közönséget leginkább az előadás látványvilága bűvölte el. A megszokott típusdíszletek helyett történeti hűségre törekvő, látványos, egyedi díszletek keretezték az egyes színeket. A nagyszámú statisztériával benépesített színpadon a Tragédia eleven történelmi tablók sorozatában jelent meg, melynek hatását tovább fokozták az új villanyvilágítás hol elsötétülő, hol kivilágosodó fényei. Az előadás látványának kidolgozásában a meiningeni udvari színház történeti realista stílusú vendégelőadásai és a bécsi Burgtheater látványos produkciói inspirálták Paulayt, noha elképzeléseit a Nemzeti Színház korlátozott anyagi lehetőségei miatt csak részben tudta megvalósítani. 

A Nemzeti Színházban Paulay változatától Tóth Imre 1905-ös előadása tért el először. Rendezésében visszaállította a Tragédia képeinek sorrendjét, amelyekhez Kéméndy Jenő készített új díszleteket. Németh Antal Az ember tragédiája a színpadon című 1933-ban kiadott kötetében úgy vélekedett, hogy mindezek ellenére „a húzások és az egész beállítás lényege ugyanaz maradt”. 

Életet lehelni belé

Hevesi Sándor ebbe a megkövült színházi hagyományba már 1908-ban megpróbált életet lehelni. A Népszínház–Vígoperában színre került Tragédiájában azonban mégsem tudott lényegesen eltérni az addigi beállítástól, mivel a Paulay-féle szövegkönyvhöz készült díszletekkel kellett dolgoznia. 

Amikor az 1922–1923-as évad elején Hevesit kinevezték a Nemzeti Színház élére, már 1922. augusztus 22-én elmondott igazgatói programjában hangsúlyozta, hogy klasszikus drámáinkat újra elevenné kell tenni a jelen számára. „Hogy a régi magyar irodalomnak minden színpadi értéke a Nemzeti Színház játékrendjére kerüljön, s ott lehetőleg meg is maradjon, […] ennek föltételei vannak, amelyeknek eleget kell tennünk, ha a műsornak ezt az eleven láncát meg akarjuk alkotni. Az első az, hogy a magyar drámairodalom standard művei (amilyenek pl. Az ember tragédiája, Bánk bán, Liliomfi stb.) időszakonként teljesen megújhodva, s a legteljesebb színészi és színpadi fegyverzetben kerüljenek színpadra.” 

A Nemzeti Színház a magyar drámák sorát Az ember tragédiájának előadásával nyitotta meg. Hevesinek végre lehetősége nyílt, hogy a több évtized alatt kiérlelt értelmezését a színházi gyakorlatban is megvalósítsa. Rendezése teljesen eltért a Paulay-féle hagyománytól, új dramaturgiai és szcenikai elképzeléseket érvényesített. Törekvéséről így írt később: „Madách Imre a Nemzeti Színházban nem kegyeletes emlék, nem dicső múlt, nem nagyszerű hagyomány, hanem eleven élet, forró jelen, lüktető valóság.”

Új felfogás

Hevesi olvasatában Madách műve az Istentől elhajló és a hozzá visszatérő ember hatalmas küzdelmét mutatja be. Az emberi lélek birtoklásáért folyó harc Lucifer és az Úr szembenállásával kezdődik a mennyekben, majd Ádám lelkében bontakozik ki. Lucifer sugallatára Ádám végigálmodja a történelmet, amelyből csak itt-ott ébred fel pár pillanatra. Ez az elgondolás jelentősen megváltoztatta a történelmi színek karakterét. Az archeológiai pontossággal festett történelmi tablók helyett szimbolikus, látomásszerű képek váltották egymást az egyiptomi színtől az eszkimóig, melyekben Ádám történelmi maszk nélkül szerepelt.

Kéméndy Jenő, az állami színházak szcenikai főfelügyelője ifj. Oláh Gusztáv díszlettervezőt ajánlotta Hevesinek. Oláh fiatal, pályakezdő tervezőként nemcsak friss, invenciózus látásmóddal bírt, de jól ismerte a modern művészeti stílusirányzatokat. Így az előadáshoz készített díszlettervei tökéletesen igazodtak Hevesi értelmezéséhez. 

A keretszínekben Oláh a Paulay-előadás gazdag, zsúfolt látványvilágához képest szerényebb, egyszerűbb formákkal élt. A képek egy-egy részlete, az alakok kompozíciója, a felhasznált színek együttese különböző festészeti stílusokat idézhetett fel a nézőkben. A mennyekben játszódó színben az Úr nem jelent meg, csak fényes aranypalástjának egy csücske látszott, a színpad előterében álltak a főangyalok, hátrébb az „angyalok, színes, redőzött ingekben, harsonával a kezükben, mint Fra Angelico képén”. A Paradicsom képe Dürer-metszetekre emlékeztetett, középen a Tudás fájával, amely két ágba hajlott szét, alatta az első emberpárral. Az előadás iránti várakozást fokozta, hogy ezeket a részleteket már a bemutató hetén megismerhette a közönség a Színházi Élet 1923. évi negyedik számában megjelent szövegkönyvből. 

Az álomszíneket Oláh egy állandó, mindig a színen lévő keretbe állította: a színpad elülső részén a paradicsomi díszlet félkörívben kivágott függönye ereszkedett le. Az álmodás mozzanata így mindvégig a néző tekintetének „útjába került”. A cselekmény helyszínét a történelmi színekben egyszerű, stilizált formákból álló képek jelezték, melyeknek hatását tovább fokozták a szimbolikus kifejezőerővel bíró színösszeállítások. Az előadásban így Egyiptomot a sárga és kék szín uralta, Athént a fehér, Rómát a fehér, a bíbor és az arany együttese, Bizáncot a kék és az arany; a francia forradalom fekete és vörös színekben égett, a londoni vásár tarkaságát pedig a falanszter alumíniumszürkéje ellenpontozta. 

Az új előadásban a korábbi sokszínű, hangadókkal tarkított tömeg helyére azonos jelmezbe bújtatott, egységes tömbként fellépő tömeg került, amely víziószerű megjelenésével, ritmikus, stilizált mozgásával úgy hatott, „mint a lidércnyomás. Athénben gyáva, de erőszakos csőcselék. Bizáncban rettegő, alattomos, sunyi tömeg, Párizsban vérszomjas fenevad, de mindig egységes, összefoglalt, szinte egy személy, amely […] Lucifer leghívebb társa és segítője” – értelmezte munkáját Hevesi Sándor a Nemzeti Újság 1923. január 21-ei számában megjelent írásában. A tömeg megjelenítéséhez hasonlóan az egymáshoz közel álló eszméket képviselő szereplőket Hevesi egy színésszel játszatta el. Így a különböző korok és történelmi álarcok mögötti archetipikus vonásokat is hangsúlyozni tudta. A bemutatón Pethes Imre személyesítette meg a felszabadított rabszolgát, a görög demagógot, a bizánci eretneket, Saint Justöt, a Dantonnál is türelmetlenebb forradalmárt, illetve a falanszterbeli kegyetlen aggastyánt. 

A Színházi Élet 1923. évi 4. számának címlapján Paulay Erzsi és Ódry Árpád, a második képen Hetyei Aranka és Bakó László, a harmadikon Gyenes László

Hevesi a három főszerepet több színészre osztotta. Ádámot Ódry Árpád és Bakó László játszották; március 5-től Kiss Ferenc csatlakozott hozzájuk. Éva szerepében Paulay Erzsi, Hettyei Aranka és Cs. Aczél Ilona váltották egymást. Lucifert kezdetben még az a Gyenes László alakította, aki már a négy évtizeddel előtti (!) ősbemutatón is ebben a szerepben lépett fel, amit halála után Pethes Imre, majd Pethes halála után Kürti József, Nagy Adorján és Sugár Károly vettek át. A centenáriumi előadáson az epizódszerepek egy részét is a Nemzeti Színház oszlopos tagjai vállalták. P. Márkus Emília megrázó erővel játszotta Hippia alakját, Bajor Gizi Miltiadész fiának szerepében gyermeki bájt vitt a színpadra, Mihályfi Károly pedig Péter apostol-alakításával ért el nagy hatást. 

Ennek a remek színészgárdának a sokféleségéből adódó problémára hívta fel a figyelmet éles szemmel a Nemzeti Újság kritikusa: „…mégis az ártott némiképp az előadás összhangjának, hogy az egyes szereplők játékát nem lehetett egységes stílusba olvasztani. Egyenként a szereplők – a legkisebb szerepek is a színház egy-egy elsőrangú tagjának kezében voltak – mind kitűnőt adtak, de stílusban nem tudtak egymáshoz simulni, s a naturalisztikus előadás verte a stilizált játékot, a modern realisztikus színpadi beszéd pedig a darabhoz és stilizáltságához ezúttal jobban illő pathetikus deklamációt. Ádám szerepét Ódry játszotta nagy intelligenciával, sok erővel, nemes egyszerűséggel, de talán túlságba víve olykor a modern társalgási darabokban divatos, gyorsan pergő beszédet. Paulay Erzsi Éva szerepében úgy külső megjelenésének szépségével, mint játékának finom stilizáltságával, s beszédének melegen zengő páthoszával is legközelebb volt ahhoz az elképzeléshez, amely a darab új rendezését ihlette. Lucifert Gyenes játszotta, nagyszerű magyar beszéde, az a valóban lucidus felfogás, amellyel a fény bukott angyalát játszotta, most sem maradhatott hatástalan, de egész egyénisége túl reális elevenségű volt a stilizált környezetben.”

A bemutatót kísérő kritikák többsége azokat a gondolatokat visszhangozta, melyeket Hevesi a Színházi Élet 1923. januárjában, az évfordulóra kiadott Madách-albumában megjelent, Az Ember tragédiája egykor és most című írásában közölt. Azok, akik dicsérték az előadást, az újítás minden részletét üdvözölték, akik elmarasztalták, a mű szellemének meghamísításaként értékelték a modern köntösben előadott Tragédiát.

Hevesi nem sokáig maradt meg ennél a változatnál, 1926-ban misztériumjátékként értelmezte a darabot. A Nemzeti Újságban 1923. január 21-én olvasható gondolatait nemcsak ő maga, hanem a jövő is igazolta. „Ilyen műnek nincsen soha végleges előadása, s a mostani repríz sem lehet az. Ez csak kezdet, elindulás egy új interpretálás és ábrázolás felé, amelynek idő kell, hogy teljesen kiérlelődjék. Madách költeménye bibliája a Nemzeti Színháznak, amelyet örökké forgat, amelyből mindig tanul, s amelyet sohasem fog teljesen kitanulni.” 

Huber Beáta

színháztörténész

| fotók, illusztrációk: OSZK, OSZMI, Arcanum,  Nemzeti Színház

(2023. február 10.)