Talán V. Károly német–római császár volt az első a történelem során, aki büszkén hirdette, hogy „birodalmában sohasem nyugszik le a Nap”. A MITEM kedden mutatta be legnagyobb földrajzi kiterjedését: a portugál João Garcia Miguel Társulat és az Auezov Kazah Állami Drámai Színház nemcsak messziről – egymástól mintegy kilencezer kilométerre –, hanem két teljesen eltérő kultúrkörből érkezett Budapestre.

Ha az ember bárhol a nagyvilágban jegyet vált a Bernarda Alba háza című előadásra, a következőre számít: egy asszony az édesanyjával és öt lányával nyolc éven át készül gyászolni az éppen elhunyt családfőt. Vagyis: hét nő feszül egymásnak egy házba zárva, némi szolgálói és férfiasszisztenciával – de ezek tényleg csak mellékszerepek. João Garcia Miguel rendezése azonban a következőképp nézett ki: három portugál színész (egyikük férfi) és egy angol férfiszínész részben elbeszéli, részben eljátssza az egész darabot. Az előadás ráadásul rendhagyó módon nem Federico Garcia Lorca szövegével kezdődik, hanem egy tízperces monológgal a japán mitológia első antropomorf férfi-nő párjáról, akiknek a történetén keresztül a rendező alvilági utazásra hívja a nézőket. Ezt a nagymonológot a Bernarda Alba háza-produkció miatt a társulathoz szegődő, ír származású angol színész, Sean O’Callaghan adta elő, aki a közönségtalálkozón elmondta: meglehetős szabadságot kapott a rendezőtől a monológ megszerkesztésében.

O’Callaghantől egyébként sem állnak távol a különleges színpadi kihívások. Lépett már fel a híres New Vic színházban, a Royal Shakespeare Companyben, a Howard Barker-társulatban vagy éppen a Shakespeare’s Globe-ban. De ami a Bernarda Alba háza szempontjából fontos: játszott Peter Brook legendás angol rendező Csatamező (Battlefield) című darabjában is. Ez a szanszkrit legendát feldolgozó történet a rövidített változata Brook harminc éve készült, kilencórás Mahabharata című előadásának. (A Csatamezőt 2016-ban bemutatták a budapesti Trafóban is.) O’Callaghan monológja a Bernarda Alba háza elején volt a közönségtalálkozó egyik fő témája, az érdeklődő nézők is leginkább ezt firtatták. João Garcia Miguel szerint Lorca darabja a bezárkózás rémét és következményeit festi fel, ettől igazán aktuális ez a szöveg, de megenged a lélekre vonatkozó áthallásokat is. A japán teremtéstörténet felvázolása lehetővé teszi, hogy a néző a diktatórikus Bernarda Albát az alvilág őreként azonosítsa. Magának a darabnak pedig ad egy túlvilági értelmezési tartományt. Maga az elgondolás merész, de nem idegen az eredeti szövegtől. Ezt az értelmezést a történeti valóság is segíti. A Bernarda Alba háza ugyanis Federico Garcia Lorca utolsó drámája, az andalúz írót a darab születésének évében, 1936-ban ölte meg a spanyol polgárháború során egy falangista kivégzőosztag. Azaz a Bernarda Alba háza volt az a szépirodalmi szöveg, amelyet Lorca az utolsó szó jogán elmondhatott. S így valóban felkínálja magát a metafizikai értelmezésekre. A MITEM nézői a rendezőtől ráadásul azt is megtudhatták, a João Garcia Miguel Társulat egy olyan játszóhelyen adja elő produkcióit Lisszabonban, ami volt már dohányraktár, katonai barakk és szövetgyár – de eredendően szent hely: barokk stílusban épült ferences templom. A Teatro Iberico vendégjátéka különleges színfolt volt az idei fesztiválon.

A hádészi alvilági utazásra hangolt, posztmodern Bernarda Alba háza után egy közép-ázsiai eredetmítosz színpadi feldolgozását láthatta a MITEM közönsége. A nagyszínpadi előadást már hétfőn feljátszotta egy konferencia. A Szász Zsolt dramaturg, a Szcenárium folyóirat felelős szerkesztője által vezetett szakmai beszélgetés azt járta körül, hogyan él a kazak nép tudatában Korkut Atya, aki a helyi hagyomány szerint az összes húros hangszer feltalálója volt, amolyan ember- és istenlét között lebegő alak. Mivel a témáról már eddig is megjelent több izgalmas tanulmány vagy ez az interjú Iran-Gajip drámaíróval, és a Szcenárium következő számában átfogó beszámoló közölnek a konferenciáról, e helyütt nem szükséges részletezni annak minden (szellem)történeti vonatkozását. De egy mozzanat mellett nem mehetünk el szó nélkül. A hétfői Korkut-konferencia díszvendége volt Aisha Mandoki Kongur, a neves magyar nyelvész és turkulógus, Mándoky Kongur István özvegye is, aki az ázsiai emberekre jellemző tapintattal és méltósággal emlékezett meg férjéről és azokról a magyar turkulógusokról, akik kutatásaikkal sokat tettek e tudományterület feltérképezéséért. (Itt olvasható Iran-Gajip emlékverse a magyar tudósról.) Aisha Mandoki Kongur megindító szavait koronázta meg a pódiumbeszélgetésen szintén jelen lévő drámaíró, Iran-Gajip, akit arra indított a két nép testvéri találkozása Budapesten, hogy gondolatait vers formájában is megörökítse. Talán József Attila volt az utolsó költő, aki ilyen ihletetten verselt a Dunáról.

Ebben a hangulatban telt a keddi Korkut legendája-bemutató is. A Jonas Vaitkus litván rendező által színre vitt előadás egyszerű, de jelképes díszlete is azt üzente: az ég és föld között lebegő Korkut áldozata szülte meg a kazak népet. A rendkívül díszes jelmezekben játszó színészek monolit alakítása rangot adott ennek az eredetmítosznak. Az előadás pedig nem ért véget a tapsrenddel. A szerző, a színészek, a színházigazgató, az előadás létrejöttében oroszlánrészt vállaló Babakhumar Khinayat néprajztudós ugyanis éjszakába nyúló közönségtalálkozót tartott a két nép testvériségéről, ami a sokaság ellenére is családias hangulatban telt. Az este végén a kazak színészek két kórusművel köszönték meg Vidnyánszky Attila szavait, aki a kazakok hangvételének megfelelően testvéri üdvözlettel hálálta meg az ázsiaiak vendégjátékát.

L.Gy.

A MITEM csütörtökön egy nemzeti színházi produkcióval, Bertold Brecht A gömbfejűek és a csúcsfejűek, avagy gazdag a gazdaggal társul szívesen című darabjának Zsótér Sándor által rendezett előadásával folytatódik.

(2019. május 2.)