Ha egy szóban kellene összefoglalni, milyen volt a vietnami származású francia rendezőnő, Caroline Guiela Nguyen és társulata Saigon című előadása, csakis ez lehetne: szép. Alice Duchange elegáns díszlete egy vietnami étterem nagyon is realista mása, amelyet a jellegzetes spotlámpák, neonfények, izzófüzérek és persze az utcáról (a színpad mélyéről) beszűrődő „természetes” fények emelnek el a rögvalótól. A Saigon ugyanis egy költői történelmi időutazás, amelynek étterme egyszerre ad otthont egy 1956-os – lám, nemcsak nekünk történelmi évszám ez – vietnami és francia vendéglőnek. De ugyanígy szinte csak a fények – és persze a színészek – játékának köszönhetően vált ugyanez a kulissza egy 1996-os párizsi és saigoni étteremmé.

Röviden: a három és fél órás előadás során gyakorlatilag ugyanaz a látvány tárul a nézők szeme elé. Amolyan posztmodern csehovi mozdulatlanságban játszódott le fél évszázad történelmi vihara. A Saigon című darab ugyanis azokról az emberekről szól, akik amiatt kényszerültek elhagyni a szeretett Vietnamot, mert a franciák kivonultak az indokínai gyarmatokról. Az előadás legnagyobb erőssége az, hogy az idehaza is olyan jól ismert sérelmi történelemszemlélet helyett mindkét féllel – a gyarmatosító francia katonákkal és az addig elnyomott vietnamiakkal – szemben is képes irgalomra. Ettől több művészi vádiratnál a Saigon. Nem a politikai igazságszolgáltatás vezeti, hanem annak megfejtése, mihez kezdenek a Vietnamhoz szocializált franciák és vietnamiak Párizsban. Képes-e az ember teljes életre úgy, hogy elszakítják gyökereitől, létezik-e kettős identitás, hogyan tudunk szembenézni az előítéletekkel – akár a sajátjainkkal.

Mindezt Caroline Guiela Nguyen és különös – Les Hommes approximatifs, azaz Hozzávetőleg emberek – nevű társulata rendkívül természetes játékkal, néhány sanzonnal, némi humorral és rengeteg melankóliával adták elő. A kevert nemzetiségű társulat idős, vietnami származású tagjai tényleg természetesnek vehették a díszletet, hiszen 1956 után megérkezve Franciaországba egészen nyugdíjazásukig ők is éttermet működtettek. Ahogy az előadást követő közönségtalálkozón fogalmaztak: számukra a Saigon családi kaland volt. A színészek között nemcsak amatőr szereplők voltak, hiszen például az egyik francia művész az a Dan Artus színész-rendező, aki 2014-ben maga is részt vett a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán tartott nemzetközi színészműhelyen. De a magasfokú színházi megoldások mellett az előadás egyik legfőbb erénye mégiscsak a száműzött vietnami emberek szerepeltetése. A Việt Kiều-k azok a vietnamiak, akiket a francia gyarmatosítókkal való összejátszással vádoltak meg – esetünkben az volt a bűnük, hogy saigoni éttermükben kiszolgáltak franciákat is –, és akik emiatt egészen a kilencvenes évekig nem térhettek vissza szülőföldjükre.

Amint az a közönségtalálkozó moderátorának, Rideg Zsófia dramaturgnak a szavaiból kiderült, a társulat vezetője, az előadás rendezője, Caroline Guiela Nguyen az elmúlt héten leánygyermeknek adott életet, ezért nem lehetett jelen Pesten. Így csak feltételezhetjük, hogy nagy hatással volt rá a 2000-es évek távol-keleti filmrendezőinek művészete. Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva vagy Ang Lee Étel, ital, férfi, nő című alkotásainak hangulatához, drámai építkezéséhez, vizuális megjelenítéséhez lehetne rokonítani a Saigon világát. De ahogy e két filmes, úgy Caroline Guiela Nguyen története sem elsősorban az egzotikumával hatott. A közönségtalálkozón majd’ minden megszólalás és kérdés arra vonatkozott, hogy e vietnami történet milyen általános kérdéseket fogalmaz meg. Mindenki az általánost kereste az egyediben. Így tett Kozma András dramaturg is, aki saját – orosz – édesanyjának történetét elevenítette fel, és azt, hogy ő, a fiú mihez kezdett a nyelvi-kulturális kétlakisággal. Majd elmesélte Törőcsik Mari esetét, akiről idehaza közismert, hogy bár nem akart örökbe fogadni gyermeket, a Stern magazin címlapján meglátott egy képet egy vietnami kisfiúról, akinek megölték a családját, s akkor elhatározta, hogy felkeresi. Ebből az odafordulásból lett aztán mégiscsak örökbefogadás: az azóta felnőtté vált Son az előadás szereplőihez hasonlóan visszatért Vietnamba.

Az előadás toleranciát, testvériséget és egymás iránti nyitottságot hirdető üzenetét emelte ki az este végén Vidnyánszky Attila is, aki azzal köszönte meg a vietnami–francia vendégjátékot, hogy szerinte a Saigon nemes hangvétele miatt méltó utolsó felvonássá vált a MITEM-en. Bár a színházi találkozó ma ér véget a stockholmi Dramaten Egy nyári éj Svédországban és a pesti Nemzeti Az ember tragédiája című előadásaival, a Saigon mégis búcsú volt. Búcsú a MITEM-en részt vevő külföldi társulatok számára a Nemzeti Színház nagyszínpadától. Legalábbis egy évre…

L.Gy.

(2019. május 5.)