„Nagyon vártam, hogy találkozhassak vele ismét … A színház munkatársai és társulata döbbenten fogadta tavaly a hírt, miszerint Eimuntas Nekrošius egy nappal a hatvanhatodik születésnapja előtt elhunyt” – kezdte a délutáni filmvetítéssel egybekötött pódiumbeszélgetést Kozma András dramaturg, melyet a világhírű litván rendező tiszteletére rendeztek tegnap a Kaszás Attila Teremben. A beszélgetés az esti nagyszínpadi előadás, a Saulius Šaltenis regényéből színpadra adaptált Kurafiak című dráma előtt kiváló alkalmat adott arra, hogy a MITEM közönsége méltó módon vegyen búcsút a tavaly novemberben elhunyt Nekrošiustól.

A Kurafiak sajátos búcsúelőadás a rendezőtől, hiszen ahogyan a pályája végére érő művész hazatalált, a darab is erről a témáról, a litván identitás kereséséről – és felmutatásáról – szól. A Kurafiak a 18. századba vezette vissza a nézőket, az ún. Kis-Litvánia mitikus, babonás, biblikus világának bemutatásán keresztül egy kis nép túlélési receptjét ismerhettük meg. A Klaipeda Drámai Színház esti előadása előtt szakmai programon nem annyira a litván önmeghatározásról, sokkal inkább Eimuntas Nekrošius művészi kisugárzásáról beszélgettek a résztvevők.

A Meno Fortas (Művészet Erődje) társulat alapítója és vezetője több előadásávai is szerepelt már a Nemzeti Színház színpadán, ilyen volt 2017-ben Az éhezőművész és az Ivanov, neve – ahogy Kozma fogalmazott – megkerülhetetlen a színházszeretők és művészszínház-kedvelők számára. Ezt követően a Távlatokat nyitni című dokumentumfilm forgatókönyvírója, rendezője, Audronis Liuga szólt pár szót. Hangsúlyozta, hogy filmje bár dokumentumfilmként van aposztrofálva, mégsem tekinthető annak – a kilencven perces alkotás „csupán” a mesterről alkotott személyes véleményének lenyomata, tisztelgés a húszéves barátságuk előtt, s arra tesz kísérletet, hogy Nekrošius művészetét és az embert az alkotó folyamaton keresztül mutassa meg a nézőknek. Mint megtudtuk, a film 2013 és 2015 között készült az olaszországi Vicenzában, a Teatro Olimpico és a vilniuszi Meno Fortas Színházban, a Boris Godunov próbafolyamata alatt. „1998-ban dolgoztunk először együtt, két évig voltam az általa alapított társulat nemzetközi szerepléseinek koordinátora, részt vettem a Macbeth, a Fiúk cinkkoporsóban, valamint a Boris Godunov színpadra állításánál, utóbbinak Nekrošius egy komoly szívrohamból felépülve kezdett neki. A MITEM-en látható Kurafiak az utolsó litvániai rendezése” – mondta Liuga.

A filmvetítést követően Audronis Liuga és Kozma a mester európai kultúrában betöltött szerepéről beszélgettek (a rendezvény fényét emelte jelenlétével a hallgatóság soraiban ülő Oskaras Koršunovas, a vilniusi Városi Színház rendezője és Rasa Kairiene, Litvánia magyarországi nagykövet asszonya). Szó esett többek között a rendező metaforarendszeréről, s arról, hogy munkáiban előszeretettel használt természeti anyagokat (földet, hamut, vizet, tüzet). Megtudhattuk, hogy Nekrosius tizennyolc éves koráig tanyán élt földműves családjával. Csak ezt követően nyílt ki számára a világ, amikor is jelentkezett a Vilniusi Állami Konzervatóriumba, majd felvételt nyert a moszkvai Állami Színházművészeti Főiskola rendező szakára (ebben az időszakban alakult ki sajátos, metaforikus színházi nyelvezete). A tanyasi lét lehetett a magyarázat Nekrošius hallgatag természetére: „Kissé befelé forduló volt, nehezen fejezte ki magát a próbák alatt is, így a színészeinek eleinte komoly fejtörést okozott szándékainak dekódolása. Nem a beszéd volt az ő igazi terepe, hanem az ösztönösség. Igen, Nekrošius ösztönből dolgozott, és mindig száz százalékosan akart teljesíteni, éjszakákon át dolgozta ki mozzanatról mozzanatra a színdarabokat. A hite hajtotta, ami összekapcsolódott valami roppant erőteljes kötelességérzettel” – mondta Liuga.

A rendező munkásságát számos díjjal ismerték el, ő azonban ezektől sosem vált elbizakodottá, mindvégig szerény maradt. Szerinte – és ez a filmben is elhangzik – csak a kemény munka mentheti meg az embert önmaga démonaitól és a mélypontoktól. „Folyton azt mondogatta, hogy ő tulajdonképpen mindig ugyanazt a darabot rendezi, csak más szavakkal” – árulta el Liuga, s hozzátette, hogy Nekrošius a színházat fához hasonlította, amely levelet válthatott, rügyezhetett, virágba is borulhatott, de a lényeg mindig ugyanonnan indult: a fából. „Azon művészek egyike volt, aki szeretettel, odaadással és becsülettel nevelgette a fáját. Nem ragaszkodott különösebben az élethez, de nem is akarta elengedni. Sajnos úgy alakult, hogy a mester már nem lehet közöttünk, de fontos, hogy minél többen lássák a színdarabjait, mert ily módon élénken fog tovább élni az emlékezetünkben” – zárta a megemlékezést a filmrendező.

J. Á.–L. Gy.

(2019. április 27.)