Athén, Belgrád, Buenos Aires, Budapest – a sokféle Nemzeti Színház

Négy nemzeti színházi modell megismerésére volt lehetősége a szerda délutáni kerekasztal-beszélgetés hallgatóságának: Görögországból az Iliász rendezője, Sztatisz Livatinosz (Athéni Nemzeti Színház, művészeti igazgató), Belgrádból Zejko Hubač (Belgrádi Nemzeti Színház, művészeti igazgató), Buenos Airesból Jorge Telerman (a Buenos Airesi Egyesült Színházak Főigazgatója), és a vendéglátó házigazda Vidnyánszky Attila (Budapesti Nemzeti Színház, igazgató) beszélgettek Verebes Ernő, a Nemzeti Színház fődramaturgja vezetésével.

Milyen módon letéteményese a mindenkori Nemzeti Színház a nemzeti kulturális kincs megőrzésének? Érdekes volt megismerni az öndefinícókat. Mást jelent a sokszínűség Argentínában, ahol „mindenki idegen”, azaz jött valahonnan, mást Szerbiában, ahol egy kis nemzet küzd önmaga meghatározásával, mást Görögországban, ahol a migráció kérdése napjainkban soha nem látott súllyal jelenik meg, és megint mást a magyar Nemzeti Színház 1837-től kezdődő újra meg újra küzdelmes történetében. Egyfajta közös nevező lehet a színház szerepének tisztázása. Van-e joguk a művészeknek, rendezőknek saját viszonyrendszerükből kiindulva határozott állásfoglalásra, vagy csak kérdések felvetésére korlátozódik a szerepük? Hogyan lehet nyitottnak maradni, megteremteni a kísérletezés légkörét, azaz életben tartani a színházat?

Őszinteség az életben és a művészetben

Egyike a legnehezebb vállalásoknak. Lorca kísérletet tett a kérdés körbejárására A közönség című művében, amiről még ő maga is azt állította, hogy „nincs olyan társulat, és nincs olyan közönség, amely eljátszaná, illetve végignézné". Az élő ellenpélda a madridi Teatro de La Abadía és a Katalán Nemzeti Színház koprodukciója volt Alex Rigola rendező merész és invenciózus olvasatában a Gobbi Hilda Színpadon, szerda délután öt órától.

Lorca e darabjában nyíltan beszél szexualitásról, művészetről. Hősei szembeállítják az őszinte színházat a hazuggal. Ebben a rendezésében a szembesítés Alex Rigola szándéka is. A darab központi gondolata az ember önmagához és a művészethez való őszintesége. Saját magától is ezt  kérdezi, mostanában egyre keményebben, vajon a könnyű megoldásokat keresi-e, és ezzel a közönség kegyeire pályázik, vagy vállalja a kutatást, mélyre ás - még azzal a kockázattal is, hogy amit a felszínre hoz, azzal a szembenézés előre megjósolhatatlan következményekkel jár(hat). A színházban ugyanis a lényegi kérdésekkel való szembesülés helyett túl sokszor csak kinevetjük vagy elsiratjuk problémáinkat, kevésszer állunk tükörként a publikum elé. Pedig a színháznak nem kellene kényelmesnek lennie  - mondta az előadás utáni  közönségtalálkozón a rendező.

Szakrális színház Jindo szigetéről

Este nyolc órától egy koreai temetési sámánszertartást láthatott a közönség a nagyszínpadon. Zavarbaejtő egy az európai kultúrától merőben különböző liturgikus cselekménysort „színházra csupaszítva” nézni.

A szimbólumok fölfejtésében kívánt segíteni Arwad Esber bevezetője, és az előadáshoz mellékelt nyomtatott szinopszis. Hasonló élményekért ezer kilométereket szoktunk utazni. Most a Jindo közösségéből húszan, női sámánok, énekesek, táncosok, népzenészek keltek útra. Április 10-én a párizsi Világ Kultúráinak Háza - Maison des Cultures du Monde – adott otthont először e különleges produkciónak, onnan érkezett hozzánk, a kulturális nyitottság jegyében szerveződött színházi találkozóra.

Kereszty Ágnes

(2016. április 14.)