A Mongol Nemzeti Színház az idei MITEM-en 2025. április 24-én és 25-én mutatkozik be Az Ég fia (Тэнгрийн хүү) című előadással, amelyet Naranbaatar Namnan rendezett.^[1] Birtalan Ágnes mongolista, az ELTE BTK Mongol és Belső-ázsiai Tanszékének vezetője azokat a hiteles forrásokkal alátámasztott tudnivalókat adja közre erről az először 2011-ben Ulánbátorban bemutatott darabról^[2], amelyek igen hasznosak lehetnek a most felújított előadás hazai közönsége számára. Véleménye szerint ez a dráma látványos demonstrációja a mongóliai mongolság^[3] identitáskeresésének. Tanulmányában azt járja körül, történelmileg miért jelentős személy a darab főszereplője, a gyakran ázsiai hunoknak is nevezett hsziungnuk (xiongnuk) uralkodója, Maotun/Modun sanjü (Mao dun shanyu)^[4], illetve maga a korszak, amely az i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig tartott. Érinti a tudományos kutatási háttér és a művészi alkotás viszonyát, valamint azokat a politikai változásokat, melyek a 20. század kilencvenes éveinek elején Mongóliában egy új narratíva kialakulásához vezettek: ennek alapján a hsziungnuk multietnikus államait úgy kezelik, mint a mongol államiság egy korai formáját, s a korai belső-ázsiai államokat a mongolság elődeinek tekintik.

Az Ég fia műfaja, szüzséje és helye a mongol közvélekedésben

Az Ég fia műfaji megnevezése „történelmi hősepikai dráma” (түүхэн туульсын жүжиг), melyben szerzője, Bitogtoh Cognemeh (Битогтох Цогнэмэх) a hsziungnu történelem kínai forrásokból ismert legendás eseményei köré épít egy sokszereplős új narratívát. B. Cognemeh mint a forgatókönyv dramaturgja számos, a tájékozott mongol számára ismerős későbbi forrást is felhasznált, ezer vagy ezerötszáz évvel visszavetítve a leírtakat, beépítve egy hsziungnu-kori eseménysorba. Megszólalnak A mongolok titkos történetének tanulságai, Dzsingisz kán intelmei, de még a mandzsu Csin (Qing) dinasztia retorikája is.

A tíz felvonásból álló dráma első nyolc felvonása a szerző elképzelésére építve mutatja be azt az eseménysort, amely során történeti és családi bonyodalmak között érik Maotun/Modun, a főhős kegyetlen, de következetes és erőskezű államférfivá és hadvezérré. Híre túlszárnyalja majd atyjáét, Touman/Tümen sanjüét, aki a kínai források szerint többféle módon is a saját fia életére tört. Utódaként Maotun/Modun sanjü (uralk. i. e. 209–174) valóban világtörténelmi jelentőségű nomád államot hozott létre.

A 20. század kilencvenes éveinek elején lezajlott mongóliai politikai változások újfajta identitás kialakulásához vezettek, melynek részévé vált, hogy a korai belső-ázsiai államokat a mongolság elődeinek kezdték tekinteni. Ez a folytonosság-elmélet nem szerepelt a legrégebbi történeti krónikákban, új narratívaként vált elterjedtté a 20. század végétől. Ez alapján a hsziungnuk i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig fennálló multietnikus államait^[5] úgy kezelik, mint a mongol államiság egy korai formáját.

A nomád államalakulatok és folytonosságuk valós alapja

A belső-ázsiai nomád népek történetének történelmi és régészeti forrásokra alapozott ismerete nemcsak a régió múltja és jelene szempontjából fontos, de kiemelkedő jelentőségű szerepe lehet a magyarság helyes önmeghatározásában is. A nomád eredetre alapozott összetartozástudat különböző módokon nyilvánulhat meg; a jelenleg ismert adatok alapján a legfontosabb kapocs az azonos életmód és az ehhez kötődő jellegzetes anyagi és szellemi műveltség.^[6] Ez egykor őseink életét is meghatározta, és Mongólia mindennapjainak ma is a szerves része. Ez az összetartozástudat volt a világtörténelmi jelentőségű Nagy Mongol Birodalom (13–14. század) alapja, mely a korabeli népek nyelvi hovatartozásától függetlenül kovácsolta egybe Belső-Ázsia nomádjait. A mongolok titkos története című epikus krónika (1252?) 202. fejezetében Dzsingisz kán (1162?–1227) a birodalom megalapításakor (1206) így nyilatkozik a füves puszta vándorló életmódot folytató népeiről: „egyesültek a nemezfalú népek.”^[7] A belső-ázsiai nomád birodalmak forrásokkal is jól adatolt előképei a hsziungnu (xiongnu) államok, melyek mintegy öt évszázadon keresztül jelentősen befolyásolták terület történetét, átalakították a kínai birodalmak hadviselését. A 19. és 20. századi kutatásokban ázsiai hun államoknak is nevezik, feltételezvén az európai hunokkal való kapcsolatot; ez alapján a közvélekedés is gyakorta használja ezt a megnevezést.

A hsziungnu állam sztyeppei uralmának szemtanúja, a kínai történetírás atyjának nevezett Sze-ma Csien (Sima Qian i. e. 135–88) sok adatot jegyzett le a nomád életmódról, a harcmodorról és számos legendává vált eseménnyel színesítve írta le Maotun/Modun sanjü felemelkedését és uralkodását (híres műve a Shi Ji „Történetírói feljegyzések”).^[8] E krónika lapjain bontakozik ki a darab főhősének élete, államszervező képessége és morális szempontból ugyan megkérdőjelezhető, de a birodalom naggyá tételéhez hozzájáruló cselekedetei. Ő – és véleményem szerint maga a hsziungnu birodalom is – a főszereplője B. Cognemeh drámájának. Több, a forrásban említett esemény megelevenedik a színpadon, például Maotun atyjának a megölése. Amerre a hadvezér a zengőnyilát kilövi, arra kell a hűséges harcosoknak is célozni, akár a Maotun/Modun apjára is…

A történeti források és a művészet viszonya

Köztudott, hogy a történelmi tematikájú szépirodalmi művek vagy a pop kultúra produktumai tartalmán nem kérhető számon a történelmi hitelesség. A művészet szabadon játszhat a történelem alakjaival, az eseményekkel, lebonthatja az időbeli és térbeli korlátokat. Viszont ha a művészeti alkotásokban fogant vagy átformált karakterek, kijelentések vagy akár a tárgyi világ (öltözködés, környezet) a közönség számára az egykori valóság átalakított kivetüléseivé válnak, az már probléma. Különösen akkor, ha szinte kézzel fogható közelségben vannak egy adott korszakról kortárs vagy időben későbbi, de még a lezajlott eseményekhez közeli írott források és a régészeti emlékek (mint Mongóliában). Lépten-nyomon találkozunk azzal, hogy a befogadó közeg „megfeledkezik” vagy nem hajlandó tudomást venni a történetileg hiteles adatokról, még akkor sem, ha nemcsak pontosabb, de talán még érdekesebb és szebb kép rajzolódik ki belőlük, mint a fantáziaszülte világból.

Az Ég fia művészi alkotás, s betölti mindazt a szerepet, amit neki szánhattak. Látványos „historizáló” tabló, melyben a források is megszólalnak. Régészeti emlékekre is támaszkodó, de az alkotók fantáziája által formált viseletek (jelmezek) és tárgyi világ, elsősorban a fegyverek (kellékek), pompás nomád szállásbelső (díszlet) jelenik meg. És igen, a káprázatos külsőség és a patetikus szöveg betölti azt a szerepet is, mely egy újfajta mongol identitás része; ebben a kontextusban a hsziungnuk mint a mongolok ősei jelennek meg. A Nagy Mongol Birodalom kialakulása előtti évezred nomád birodalmai közül a forrásokban először részletesen adatolt állam pedig lehet a mongol államiság előképe, a mongolok nagyságának kezdete. Ameddig ez a felfogás nem megkérdőjelezhetetlen történelmi igazságként uralja a közvélekedést, sőt bizonyos mértékig a tudományt is, fontos a szerepe a mai mongol művészet területén és az identitás formálásában is. De ugyanolyan fontos az is, hogy a hiteles tudású kutatók szóvá tegyék: a művészi alkotás nem egyenlő a történelmi igazsággal. A darab kapcsán ezt tette például Sz. Úganbajar (С. Ууганбаяр) nemzetközi hírű mongol történész: szükségesnek érezte, hogy a darabban megjelenő személyek és népnevek, események pontosítását közzé is tegye a nagyközönség számára.^[9]

Nomád hagyomány – mongol örökség

A mongolság kulturális öröksége átível a határokon, szinte minden mongol ismeri, tiszteli és továbbadja a következő nemzedékeknek. A közismert kulturális jelenségek közül a darab is többet felvonultat, például a tipikus öltözéket, a juhlapockacsonttal végzett jóslást, az eposzi énekmondó szerepét, a lófejes hegedűt (a tipikus mongol népi hangszert – морин хуур), a lófarkas hatalmi jelvényt, a szüldét. Az alábbiakban ezek közül ismertetünk néhányat. Az előadás kezdő és záró jelenetében egy regös mesél, felidézve a napjainkig is énekelt hősi eposzokat,^[10] melyek méltán kerültek az UNESCO világörökség listájára 2009‑ben.^[11] Az énekmondók sok évszázadon át nem hagyták feledni hőseik tetteit, s bár a történeti személyek neve már homályba veszett, a szóbeli hagyomány sok elemet megőrzött a hadviselés, az államszervezés, a családi élet rendjéből. Figyelemreméltóan kidolgozottak és a későbbi korokat – elsősorban a Nagy Mongol Birodalom időszakát – idéző uralkodói insigniák, a fejdísz, az öv, a jurtapalota trónusa körüli szülde-zászlók. Ez utóbbi hatalmi jelvény (szülde) ma is megtalálható az állami jelképek között a mongol identitás szimbólumaként, de egy-egy család vagy közösség szállásán is gyakran felállítják.

Az Ég fia jelmeztervezői, és bizonyára az a tanácsadó testület is, mely szakmai javaslatokkal látta el őket, különleges világot hoztak létre, mely az egész darab hangulatát meghatározza. A 20. és 21. században nagyszámú lelet került elő a sztyeppe történetének különböző korszakaiból, melyek bizonyítják a nomádok anyagi műveltséget meghatározó tárgyi világának a folytonosságát, ugyanakkor a hatalmi elit nomád és kínai hatást is mutató presztízs-kultúrájára is rávilágítanak. A darabban megjelenő, valóban színpompás viseletkavalkád bőven merít a régészeti emlékek, a forrásokban adatolt mongol ruhák és napjaink népviseletének a világából, s az alkotók fantáziájából. A Nemzeti Színház MITEM-oldalán látható fotógalériát^[12] érdemes többször is végig lapozni, és megcsodálni a különleges ötleteket, melyek a nézők számára esztétikailag egységes képet alkotnak. Az egyes viseleti darabok eredetének az elemzése pedig a hozzáértők számára nyújthat alkalmat az izgalmakban bővelkedő elmélyülésre. Kiemelhető a nemesasszonyok fejdísze, mely számos korszak viseletének és szimbólumainak az elegye. Megtalálható benne a 13–14. században (többek között kínai és perzsa forrásokban) képileg is jól adatolt bogtag nevű fejviselet és az eurázsiai sztyeppe több területén is felszínre hozott nomád fejékek néhány jellegzetessége.

A hsziungnu udvar fősámánja – akárcsak a mongol társadalomban ma is kitüntetett szerepet játszó sámánok – központi karakter: egyszerre bölcs tanácsadó, jövendőmondó és a szereplők lelkiismerete. Ez a közösség és az egyén jólétét felügyelő, az istenek óhaját, parancsát közvetítő szereplő nemcsak a jelenkor visszavetítése a távoli múltba, mert valószínűleg hasonló „táltosok” vehették körül Maotunt/Modunt is.

Zárszó

A 21. századi korszellem által életre hívott színdarab egyik fontos üzenete, hogy a mongolság örököse az ő korszakát megelőző valamennyi, azóta rég letűnt belső-ázsiai történeti korszaknak, a történelem sodrában eltűnt népnek. Függetlenül attól, hogy van-e bármilyen módon bizonyítható rokonság a történetileg számon tartott és a mai népek között, ők a tovább vivői a nomád örökségnek. Ahogyan ezt, hiteles forrásokra alapozva, évtizedek óta tanítjuk az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszékén.

Ágnes Birtalan: “The Land Is the Foundation of the Nation – How Could I Squander It?”
Thoughts on Mongolian History, Tradition, and Identity as an Introduction to the Drama Son of Heaven^[13]

The Mongolian National Theatre will make its debut at this year’s MITEM with the performance Son of Heaven (Тэнгрийн хүү), directed by Naranbaatar Namnan, on 24 and 25 April 2025. Mongolist Ágnes Birtalan, head of the Department of Inner Asian and Korean Studies at ELTE BTK, presents key information–supported by authentic sources–about the play, first staged in Ulaanbaatar in 2011, which may prove very helpful for the Hungarian audience of the newly revived production. In her view, the drama serves as a spectacular demonstration of Mongolia’s search for identity. In the study she explores why the protagonist of the play, Maotun/Modun/Modu Shanyu (Mao Dun Shanyu), ruler of the Xiongnu–often referred to as the Asian Huns–holds historical significance, along with the era spanning from the 3rd century BC to the 2nd century AD. She touches upon the relationship between scholarly research and artistic creation, as well as the political changes that led to the emergence of a new narrative in the early 1990s: according to that, the multiethnic states of the Xiongnu are regarded as an early form of Mongolian statehood, and the early Inner Asian states are considered the ancestors of the Mongols.

(2025. április 24.)