SZÁSZ ZSOLT: A mai napon Euripidész Bakkhánsnők című tragédiáját fogjuk látni Theodórosz Terzopulosz rendezésében^[1], ami után közönségtalálkozót tartunk az előadás alkotóival. A mai kerekasztal-beszélgetés megrendezésének másik fontos apropója, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ez év őszén egy többnapos konferenciát rendez, melyen nyilván téma lesz a görög tragédiaköltészet is. Ez a mai szakmai program egyfajta előhangja kíván lenni ennek a rendezvénynek. Elsőként arra kérem kedves vendégeimet, hogy mutatkozzanak be, s mondják el, hogy aktuálisan most mivel foglalkoznak. Elsőként Végh Attilához fordulok.

VÉGH ATTILA: Költő vagyok és író. Filozófia szakon végeztem a Debreceni Egyetemen, korábban Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemen diplomát szereztem – ma már nem tudom, hogy miért. Számos kötetem jelent meg. A verseken kívül írtam novellát, regényt, esszét. Hat-hét éve természetfilmeket is forgatok, rendezek. Ez szorosan összefügg azzal, hogy húsz éve a Duna-kanyarba költöztem. Előttem a Duna, fölöttem a Börzsöny. Mai ittlétem apropója az lehet, hogy néhány évvel ezelőtt megjelent két görög tárgyú esszékötetem, a Görög tragédiáim^[2] és A görög dráma esszészótára^[3]. Ebben a színházban használatos görög fogalmakat próbáltam esszéisztikusan megközelíteni, feltárni azok mélyebb, szélesebb jelentéstartományát.

SZÁSZ ZSOLT: Úgy tudom, hogy éppen megjelenésre vár egy köteted.

VÉGH ATTILA: Nem is egy, hanem kettő. A Halálcsillag címűből máris olvasható egy részlet a legutóbbi Szcenáriumban^[4]. A másik címe A belső őserdő lesz. Ez egy könyv méretű esszé, amely arról szól, hogy mit is érzek én az erdőben. Mátéfy Szabolcs zseniális akvarelljei illusztrálják.

SZÁSZ ZSOLT: Mielőtt Simon Attilát szólítanám, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a legutóbbi magyar nyelvű Szcenáriumban a Perzsák nagyszerű elemzését jelentettük meg tőle^[5].

SIMON ATTILA: Az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékén dolgozom. Ókortudományokat (ókorászatot) tanultam: klasszikafilológiát és filozófiát. Elsősorban görög drámákkal, de esztétikával – főleg Platónnal – is foglalkozom. Másik területem a retorika. Amit most csinálok, ebben a problémakörben mozog és szorosan kapcsolódik a színházhoz: a szégyen és az elhallgatás alakzatait kutatom, ami hangsúlyos a szónoklattanban. Hogyan lehet az elhallgatással közölni, mi annak a technikája, hogy általa mondjunk el valamit? És mi van akkor, amikor a szégyen elhallgattat bennünket, nem tudunk megszólalni? Olyan szövegekre gondoljanak, mint Szophoklész tragédiája, az Oidipusz Kolónoszban, ahol Oidipusz rettenetes tetteiről a kórus sem beszélhet. A görögök ugyanis hittek a szó mágikus erejében, nem volt szabad a szörnyűségeket kimondani.

SZÁSZ ZSOLT: Most Szavvasz Sztrumposzt szólítom, úgy is, mint a Perzsák rendezőjét.

SZAVVASZ SZTRUMPOSZ: Színházi színészként, rendezőként dolgoztam az elmúlt két évtized során Theodórosz Terzopulosz mellett az Attis Színházban. Tavaly az általam 2008-ban alapított Zero Point Színházzal Csehov Sirályát hoztuk létre, ami a mostani MITEM-en is látható lesz. A Nemzeti Színházban tavaly ősszel valóban rendeztem egy vizsgaelőadást, a Perzsákat, végzős kaposvári színi-növendékekkel, amelynek a témáját nagyon aktuálisnak tartom.

SZÁSZ ZSOLT: Ha néhány évtizeddel ezelőtt Magyarországon egy tanár antik, görög témát hozott szóba, többnyire így kezdte a mondandójukat: Már a régi görögök is… Ezzel azt kívánta jelezni, hogy minden, ami Európában a művészettel kapcsolatos, a görögökkel kezdődik, és az a fogalmi háló, amivel az adott jelenséget meg akarjuk ragadni, görög vagy görög eredetű szavakból áll. A kortárs színház világában viszont, amikor a műfaji megjelölések olyannyira elszaporodtak, hogy lassan minden darabot önálló műfaji megnevezéssel hirdetnek, lassan már azt sem tudjuk megmondani, mi a különbség a dráma és a tragédia között. Ezt mutatja az idei MITEM görög tematikájú kínálata is: öt olyan előadást tartalmaz, amelyek közül tisztán csak egy, a már említett Bakkhánsnők az eredeti értelemben vett tragédia. A többi szintén a görög mítoszi hagyományból táplálkozik, de műfaji értelemben máshová sorolandó. Az utolsóként bemutatásra kerülő, az Alessandro Serra rendezte Tragédia is Oidipusz énekeként határozza meg magát. Az előadást ajánló írásában az író-rendező nagyon provokatívan fogalmazza meg ezt a dilemmát:

Romok.

A romok korában nincs más választás, mint a maradékból gazdálkodni, fújni a parazsat, hogy életre keltsük a tüzet.

Mi maradt a tragédiából:
szavak hang nélkül.
Mi maradt a poliszból:
idegenek társadalma.
Mi maradt a rítusból:
kihunyt dramaturgia.
Mi maradt a mítoszból:
unalmas kis mese.
Mi maradt a hősből:
jellegtelen szereplő.

Feltételezem, hogy Serra válaszként azt viszi majd színre, hogy mindez azért mégsincs így. Mivel egy született görög is ül köztünk, azt a kérdést teszem fel neki, hogy a mai görögség tudatában az ókori tragédiák világa még élő valóság-e.

SZAVVASZ SZTRUMPOSZ: Magától értetődik, hogy az antik múlt körülvesz bennünket, szobrok, épületek, múzeumok formájában. De az kérdéses, hogy pusztán mert görögök vagyunk, folyamatos maradt-e a kapcsolatunk e kulturális örökség esszenciájával, és – kitágítva e kérdéskört – az ókori civilizációk szellemi hozadékával. A mai görögség identitástudatában természetesen jelen vannak a mítoszok, a tragédiákban szereplő hősök, Antigoné, Agamemnón és a többiek. A színházban viszont nálunk is ugyanaz a kihívás, mint másutt, ha a mítoszi alapokra vagy a tragédiákra kérdezünk, róluk gondolkozunk. A mesei vagy a mítoszi nézőpontból – ezen a prizmán keresztül – kell kapcsolatba lépnünk a sötét, racionálisan beláthatatlan tartománnyal, feltárva az emberi létezés rejtett dimenzióit. Beljebb kell kerülnünk önmagunkban ahhoz, hogy onnan kinézve lássunk rá a mai társadalomra. Nem osztom tehát azt a vélekedést, hogy csupán azért, mert mi Görögországból jövünk, különleges belépőnk volna, mélyebbre tudnánk hatolni ezekben a dimenziókba.

SZÁSZ ZSOLT: Úgy érzékelem, egy világváltóban vagyunk, s mivel mi, akik itt ülünk, különböző korosztályokat képviselünk, más-más tapasztalatokkal közelítünk mai témánkhoz. A kommunikációs technikák gyorsütemű változása az emlékezetünkben, identitástudatunkban is egyre nagyobb különbözőségeket generál. Nálunk Magyarországon az 1989-es rendszerváltozást megelőzőn csak a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején jelenhettek meg (újra) Nietzsche, C. G. Jung témánkba vágó alapvető munkái, vagy a huszadik század egyik legnagyobb klasszika-filológusának, Kerényi Károlynak a művei. Ez azt is jelenti, hogy nem folytatódott az európai kultúra mélyrétegeinek addig töretlen kutatása. Végh Attilához és Simon Attilához fordulok. Mégis mi indított benneteket arra, hogy ezzel kezdjetek el foglalkozni? Mi az az állandó, tartós elem, ami a mai napig fogva tart benneteket ezen a területen?

VÉGH ATTILA: Az én görög stúdiumom úgy kezdődött, hogy beleszerettem Heideggerbe. Megpróbáltam magamévá tenni Lét és Idő című alapművét. S persze láttam, hogy abban hosszú görög szövegek vannak. Nemhogy megérteni, kiolvasni sem tudtam őket. Jött a következtetés: Heideggert nem fogom megérteni, ha nem tanulok meg görögül. Elmentem a Buddhista Főiskolára, ahol éppen indult egy ógörög tanfolyam. Összesen ketten voltunk hallgatók. Két hét múlva már csak egyedül voltam. A tanár felajánlotta, hogy magánúton folytathatom nála. Egy évig jártam hozzá. Ez alatt az egy év alatt döbbentem rá arra, hogy görögöt tanulni nem nyelv-, hanem szemlélet-tanulás. Nyilván a modern európai nyelvek tanulásával is így van, de a göröggel még inkább. A görög nyelvet tanulva nyelvtanozás közben is direkt átkapcsolások vannak a filozófiai magaslatok felé. Ennek során az ember egy szellemi tartást is elsajátít.

SIMON ATTILA: Az én mondandóm nem lesz ennyire személyes. Amíg Attila beszélt, kissé átgondoltam a dolgot. Az akkori viszonyok, tehát a nyolcvanas évek eleje, a rendszerváltás ideje és a mai állapotok közötti különbségeket venném számba. Úgy látom, hogy a nyolcvanas évek Magyarországán nem következett be egy szellemi, módszertani megújulás az ókortudományban. Viszont volt ennél egy fontosabb dolog: elrabolt európaiságunk visszaszerzésének a szándéka. Addig az ókortudományok a perifériára voltak kiszorítva. Fellendülés csak a nyolcvanas évek végén következett be. S hogy ma mi a helyzet? Azt hiszem, hogy rosszabb. Mert ahogy a magaskultúra egyéb területein, itt is gondolkodni kell. Ez ma egyre érdektelenebbé válik, értve ez alatt a görög-római hagyományt, műveltséget. Egészen más, ha azt vesszük, hogy ez a hagyomány milyen hatással van a művészetekre. Bár igazából csak a szellemi elit köreiben van hangsúlyosan jelen. Elég, ha csak a kortárs irodalom egyik olyan jeles szerzőjét említem, mint a nemrégiben elhunyt Térey Jánost, aki görög tragédiákat fordított^[6]. Tehát egy furcsa kettősség állt elő.

SZÁSZ ZSOLT: Szavvasz Sztrumposz egy évig Angliában tanult. Onnan nézve vajon miképpen látott rá saját görög tradícióira?

SZAVVASZ SZTRUMPOSZ: Én már a gimnáziumi éveim elejétől kezdve színházzal foglalkoztam, és amikor az ókori tragédiákhoz értünk, igen erős érzelmek támadtak bennem. Aztán, már színházi tanulmányaim során találkoztam egy színésznő, Sophia Michopoulou játékával, aki Theodórosz Terzopulosz első, 1986-os Bakkhánsnők-előadásában szerepelt. Ő aztán egy workshopot is tartott, amin részt tudtam venni. Általa mindaz, amit addig éreztem, gondoltam a görög tragédiáról, érthetővé és átélhetővé vált számomra Athénból a színházi egyetemi éveim után Exeterbe mentem posztgraduális képzésre, ahol jógát és távol-keleti harcművészeteket tanultam, hogy jobban megismerjem testi adottságaimat, saját fizikai lehetőségeimet. Ezek után kezdtem együttműködni az Attis Színházzal. Az antik tragédia-játszás kérdéskörét jártuk körül elméleti szinten, és a Terzopulosz által kidolgozott módszer alkalmazása révén a gyakorlatban is. Attisban töltött éveim során kerültem egyre közelebb és közelebb ahhoz a párbeszédhez, ami a mítoszokhoz, tragédiákhoz köt engem. Értve ez alatt azt is, hogy ezek hogyan jelennek meg a huszadik, huszonegyedik századi színpadokon.

SZÁSZ ZSOLT: Eddig Szavvasz arról próbált meggyőzni minket, hogy Görögországban ma már nincs genetikus kapcsolat az ókori és a mai tragédiajátszás színpadi gyakorlata, az előadások hatásmechanizmusa között. A Színházi Olimpia keretében megvalósult vállalkozás során, a Madách-projektben az Athéni színt az ottani görög egyetemisták adták elő. Együttes jelenlétük, a kórus viszont arról győzte meg a magyar közönséget, hogy szellemében ez a társaság igenis hordozza ezeket a génekben megőrzött, mélyebb kulturális kódokat, még akkor is, ha a megszólalásaik a kortárs költészet nyelvén nagyon is személyesek voltak. Kedves Szavvasz! Az Attis Színházban jószerint te is egy kórusba léptél be. Az őstagok kialakítottak egy színházi, színpadi nyelvet, aminek „kórustagként” huszonnégy évesen te is a részese lettél. Mikortól érezted, hogy alkotói értelemben is alakítója vagy már ennek a közösségnek?

SZAVVASZ SZTRUMPOSZ: Amikor korábban arról beszéltem, hogy nincs kitüntetett szerepe a mai fiatalok tudatában az antikvitásnak, akkor arra gondoltam, hogy a hétköznapi életben ez valóban nincs az előtérben. De ha a Madách-projektet említed – amiért máig hálásak vagyunk az SZFE-nek és Vidnyánszky Attilának –, akkor arról van szó, hogy a diákokban, ha rátalálnak a megfelelő kontextusra, feltámad egy intuitív, ösztönös indulat, aminek révén nagyon is jól tudnak kapcsolódni az elődökhöz. Ami az Attis Színházat illeti, amikor Theodórosz az antik tragédiáról tart kurzust, akkor arról beszél, hogy létre kell tudni hozni egy olyan szintű koncentrációt, egy olyan útvonaltervet, mely a Sors problematikájához visz közel. Voltaképpen a saját sorsunkra való rátalálás útja ez, a tudatalattinkban fészkelő legbelsőbb lényegünk. Az eddigi személyes pályámra, a tanulmányaimra és az Attisban töltött évekre visszagondolva úgy látom, hogy én is erre az útra léptem.

SZÁSZ ZSOLT: A sors és a kórus hívószavak lehetnek Végh Attila számára, aki – mint már szóba került – a Terzopulosz-rendezte Bakkhánsnők előadását két létfilozófia ihletettségű esszében méltatta a Szcenárium folyóiratban. Mi indított meg téged ebben az előadásban?

VÉGH ATTILA: Azzal kezdeném, hogy az előadás nyitó és záróképe a kortárs művész-színházak vizualitására emlékeztet. Teret ad a beltenyésztett értelmiséginek arra, hogy elvontan gondolkodhasson, intellektuálisan reagálhasson. Hogy megfejthesse, mi mit jelent. Ami viszont ezután történt, rám döbbenetes erővel hatott, mert az maga volt az archaikus színház. Szavvasznak mondtam is a beszélgetés előtt, hogy talán csak illúzió, de amikor az ő rendezését, a Perzsákat vagy a Terzopulosz rendezte Bakkhánsnőket néztem, úgy éreztem, ott vagyok az ókori Hellászban. Igaz, hogy nem tudhatom, mit élhettek át a résztvevők a korabeli színház nézőterén ülve vagy a Dionüszián, de világosan éreztem, hogy ezt! Itt persze fölmerül egy módszertani kérdés, amely már messzebbre vezet a személyes élménytől. Mi a fontosabb? Hogy hermeneutikai reflexióval megpróbáljunk – ahogy Heidegger mondta – görög szemmel látni, vagy pedig az, hogy ha mélyen megérint bennünket valami – mondjuk a Bakkhánsnők –, akkor átadjuk magunkat az ős-élmény közvetlenségének. Ez persze költői kérdés. Annál is inkább, mert az efféle élményben automatikusan kikapcsol bennünk mindenféle racionális okoskodás. Hirtelen ott találom magam egy letűnt szellemi világban. A lehető legrövidebb úton pottyanva oda. És érzem, hogy otthon vagyok benne. Mit lehet erről mondani? Nemrég mesélte egy barátom, hogy részt vett egy szex-orgián, amely szerinte teljesen olyan volt, mint egy dionüszikus orgia. Én ugyan nem tudom, milyen lehetett az, hiszen nem voltam ott – mondtam is neki, hogy legközelebb szóljon, ha megy – (a közönség nevet), de hogy semmi köze nem volt a Dionüszosz-kultuszhoz, az biztos. Hiszen annak a szellemi háttere rég elolvadt már.

SZÁSZ ZSOLT: Tudom, hogy tanítottad is a görög kultúrát. Mit és hogyan?

VÉGH ATTILA: Ez a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Alapítvány Íróakadémiáján történt, ahol görög drámaelméletet tanítottam. De ez így talán túlzás. Valójában előadásokat tartottam azokból a témákból, amelyeket aztán könyv alakban meg is jelentettem. Ezek a szövegek korábban sorozat-közlésként a Szcenáriumban voltak olvashatók. Kezdetben láttam a rémületet a hallgatók szemében: úristen, most tényleg Arisztotelész drámaelméletéről kell itt hallgatnunk? De végül egészen jól ráhangolódtak: az órák után többen megtámadtak saját gondolataikkal, és olyan is volt, aki az előadások hatására esszét írt a görögökről, önszorgalomból. Döbbenetes, hogy a világ szellemi pusztulásának mai állapotában is milyen közeli tud lenni hozzánk a görög ókor. Személyes számításaim szerint húsz-harminc évenként egy teljes világ eltűnik. Szophoklész óta tehát körülbelül száz világ vált semmivé. De ha rátalál a mai fiatalság az előbb említett lerövidített útra, akkor ők is megérezhetik, hogy ez a szellem ma is él.

SZÁSZ ZSOLT: Nagy tetszést arattál az orgiás anekdotával. Írásaidban – talán ezzel is kapcsolatba hozhatóan – a fogyasztói társadalom tömeglény volta és a személyiség problematikája is megjelenik. A már említett esszéd címe is beszédes: Dionüszosz-infúzió.

VÉGH ATTILA: Devecseri Gábor úgy fordítja, hogy a Dionüszia idején pettyes őzbőrt öltenek magukra a bakkhoszok. Szerintem ez nem őzbőr volt, hanem inkább a dámvad bőre. Voltak, akik a párduc foltos bőrét vették magukra ilyenkor, úgy gyalogoltak fölfelé a hegyre. Elgondolkodtam ezen. Eszembe jutott, hogy a zoológiában a pöttyözöttséget, a csíkos mintázatot úgy nevezik: körvonal-feloldó. A Dionüszián ez nagyon lényeges elem. Az individuális körvonalakat oldja fel ez a viselet. Ráadásul a Nagy-Dionüszia télvíz idején zajlott. Akkoriban Görögországban még volt havazás, mások voltak a klimatikus viszonyok, mint ma. Képzeljük el: mennek a mainászok a havazásban, pettyes bőrruhákban. Nincsenek már körvonalaik, nincsenek egyéni kontúrok. Mire fölérnek a hegyre, már teljesen átszellemültek. Készek a kollektív összeolvadásra. Mindezt mi is megérezhetjük valamennyire, ha megnézzük a Terzopulosz rendezte Bakkhánsnőket.

SZÁSZ ZSOLT: Simon Attilához fordulok, és a kórusról kérdezem őt, annál is inkább, mert a már említett Perzsák-elemzésében foglalkozik a kórus mibenlétével, amit összefügg az idegenség–önazonosság problematikájával. Egyén és közösség, kórus a Perzsákban. Mit gondol erről a filológus?

SIMON ATTILA: El lehet indulni a Perzsákból is. Az érdekes az, hogy ott adott egy olyan érzelmi állapot, amit a vereség tudata vált ki. Ez lehet nagyon személyes is, de mindig az egész kar szólaltatja meg. Nehéz eldönteni, hogy ezek mennyiben egyéni érzések is. Vagy hogy a vereség fájdalmát, a veszteséget mint a közösség egészének az érzéseit tolmácsolja-e a kórus. Friedrich Nietzsche a 19. század végén vetette föl, hogy téves az a felfogás, mely szerint a lírában mint a legszemélyesebb költői műfajban az egyén, az individuum nyilvánul meg. A görögöknél minden a közösségi tudatból ered, abból táplálkozik. Tehát nem valami személyeset fejez ki – ami csupán egyfajta romantikus félreértése a lírának is –, hanem valami közöset, emberit, valami ősit. Innen érthető az is, hogy ma a drámatörténészek körében az antik tragédia esetében az egyik legtöbbet vizsgált téma a kórus helye, szerepe, az a furcsa kettős természete, ami egyszerre mutat az individuális, az egyéni és a tömegszerű közösségi megszólalás irányába. Hová kössük? Mit kezdjünk azokkal az érzésekkel, amelyeket a kórus megszólalások jelenítenek meg?

SZÁSZ ZSOLT: Dramaturgként a legutóbbi munkám során egy hasonló a probléma számomra is megoldandó feladatként adódott. A Sík Sándor drámájából készülő István király című előadásban mivel lehetne érzékletessé tenni a Szent István képviselte kereszténység, a dogma és a Vazul által gyakorolt úgynevezett pogányság között feszülő ellentétet, megtalálva azt a közös szellemi, spirituális tartományt, ami össze is köti e két világképet, világérzékelést? Mindezt persze úgy lefordítva zenei, mozgásos, rituális gesztusokra, egyéni megszólalásokra, hogy az ezer év távlatából is igazként, hitelesként hasson a színpadon. A konfliktus abból adódik, hogy magyarként, a közösség tagjaként István ugyanúgy birtokolja az összes olyan kulturális kódot, amit Vazul, de az ország megmaradása, a politikai hatalom megtartás érdekében a hitváltásnak meg kell történnie, akár a vérrokon feláldozása árán is. Egy-egy ilyen téma esetén a dramaturg saját nyelvének legarchaikusabb rétegeit kezdi kutatni. A magyar ebből a szempontból elég konzervatív, sokat őriz az archaikumból, de úgy, mint a görögök, mi nem támaszkodhatunk írott forrásokra. A görög tragédiákra – akárhány átírásban maradtak is ránk – úgy tekintünk, mint ami létezik, ami a miénk, hiszen az örök emberiről szólnak. Olyannak tűnnek, mint amelyek egy ismeretlen, egyúttal félelmetes, közös energiamezőt képeznek körülöttünk, amelybe beléphetünk. Mintha az, ahonnan jönnek, egy numinózummal teljes világ lenne, ahogy erről Rudolf Ottó vallásfilozófus értekezik^[7].

SZAVVASZ SZTRUMPOSZ: A tragédiáról, a mítoszról szólva a modern korban, napjainkban fókuszálnunk kell a két alapvető alkotóelemre. Az ókori görög, pontosabban az athéni tragédia a már fölemlített dionüszikus aspektus mellett hordozza a politikumot is. Amikor a dionüszikusról beszélünk, nem a szexuális értelemben vett orgiáról van szó, hanem a táncról. A dithürambikus táncról, ami annak eksztatikus voltát jelenti elsősorban, és amit eksztatikus zenére is járnak. A tánckarból kiválik egy ember, egy egyén, aki énekel, beszél, aztán visszalép a kórusba. Mit jelent ez? Csupán a dithürambus eksztatikus voltát? Szóba kell hoznunk azt is, mi az, hogy transzcendens. Mi az, ami átlendít bennünket a transzcendencia világába, az emberi határvonalakon túlra? Azt gondolom, hogy az ókori kultúrában a transzcendencia keresése és megélése alapvető késztetés volt. Az élet, a beszéd, a logosz az nemcsak egy olyan folyamat eredménye, ami arra szolgál, hogy létrehozzunk egy költői nyelvet, hanem hogy megragadjuk, megrögzítsük azt az extatikus energiát, ami a transzcendens dimenzió sajátja. A politikai aspektusról szólva pedig azt kell látnunk, hogy a legnagyobb szerzők, Szophoklész vagy Euripidész esetében nem találunk egyetlen tisztán pozitív hőst sem. A perspektíva negatív, kritikus. Az embereket, a kórust, de a nevesített hősöket illetően is. Ezen érdemes elgondolkodni. A tragédia az a konkrét színházi műfaj, mely ebben a demokráciában, a poliszban, a városban, a városállamban születik meg, létrehozva egy antropológiai típust. Arra ösztökél, azt akarja stimulálni, hogy az emberek gondolják újra az életüket személyesen – önmagukkal, de a várossal szemben is. A logosznak is ez a két alappillére, ez a tartalma. Tulajdonképpen emancipálja a transzcendens energiákat, de úgy, hogy abban benne foglaltatik a kritikus attitűd is.

SIMON ATTILA: Én tanítom a Bakkhánsnőket, és éppen arra összpontosítva, hogy mi lehet a mű politikai mondanivalója ma. Próbálok a darab kapcsán úgy aktuális lenni, hogy napi szinten mégse aktualizáljak. Itt az kerül színre a maga brutalitásában, hogy a manapság uralkodó életfelfogással szembe fordulva, amelyet elsősorban a gazdasági racionalitás, a tudomány mindenhatósága, a mindenre kiterjedő beszabályozottság vezérel, és amelyet a darabban Pentheusz képvisel, megélhető-e a vadság, az uralhatatlanság, a korlátok közé nem szoríthatóság, az ember eredendő ösztönkésztetése, természete? Tehát csak egyetérteni tudok Szavvasszal, amikor a tragédiák korabeli politikai aspektusára hívja fel a figyelmet. Korunk embere, amikor önként veszi magára az úgymond racionális gondolkodás igáját, törvényszerűen megfosztatik a hétköznapi, praktikus létsík alatti és fölötti dimenzióktól. Ez nagyon elgondolkodtató, amikor antik tragédiákat olvasunk.

SZÁSZ ZSOLT: 2022 őszén hirdettél egy kurzust, ahol – már az orosz–ukrán háború közepette – a fennálló politikai helyzetet vetetted össze a háborús tematikájú antik tragédiákkal. Mi lett ennek a hozadéka?

SIMON ATTILA: Nem akartam direkt párhuzamba állítani a tragédiákat a most fennálló politikai vagy katonai konfliktusokkal. De az igaz, hogy olyan darabokat hoztam elő, amelyekben a háború utáni rendezésnek, netán a háború elkerülésének a lehetősége is adva van. Ez utóbbira Arisztophanész Lüszisztratéja volt nálunk a példa. És a hallgatóság fogékony volt erre a tematikára. Talán azért is, mert az antik műveltség ma már nem hatja át a közoktatást, tehát függetlenül attól, hogy én milyen szinten adtam elő, még újdonságértéke is volt számukra a szóba hozott műveknek. Megjegyzendő, hogy az én hallgatóim irodalomszakosként nem görögösök, de még csak nem is színházi érdeklődésűek voltak.

SZÁSZ ZSOLT: Szavvasz az antik tragédiák vonatkozásában az eksztázisról és a logoszról beszélt, Simon Attila pedig a líráról szólva a közösségi indíttatást emelte ki, de szóba hozta az individualizmust és a racionalizmust is olyanként, mint ami fogva tartja a mai olvasót, nézőt. Végh Attila költőként drámát is ír. Miféle ihletettség kell a drámaíráshoz?

VÉGH ATTILA: Ady Endrétől egyszer megkérdezték, hogy mennyi idő alatt ír meg egy verset. Azt mondta: harminc perc alatt, de egy Ady-vershez két hét kell. Szerintem a kegyelmi állapotra gondolt, vagy más szóval az ihletettségre. Az igazi Ady-verset az ihlet, a szellem, a logosz írja. Egy költő tényleg meg tud írni egy verset harminc perc alatt, de minden költő tudja, hogy melyek azok a versei, amelyek kegyelmi állapotban születtek. Ezt a kifejezést csak jobb híján használom. Ennek az ügynek a tételes vallásossághoz nincs köze. Én is tudom, melyek az igazi Végh-versek. Furcsa módon épp azokat a poémáimat nevezem így, amelyeket mintha nem is én írtam volna, hanem valami szellem. Arról a mélységről, ahonnan ezek jöttek, csak egyet tudok biztosan: hogy mi, emberek ott mind egyek vagyunk. Dionüszia, na.

SZÁSZ ZSOLT: Végh Attila a szellemi mélységekről beszélt. Theodórosz Terzopulosz a 2023-as Színházi Olimpia idejére magyarul is megjelentetett könyvében, a Dionüszosz visszatérésében^[8] pedig Hérakleitoszt idézi a fejezetek előtt, a négy őselemből hangsúlyosan a tüzet és a vizet kiemelve. Ez a mű elsősorban azokat a gyakorlatokat tartalmazza, melyek az ő színésznevelő módszerének a gerincét alkotják. Szavvasz Sztrumposzt, a módszer oktatóját, Terzopulosz asszisztensét kérdezem, hogy ezeknek az őselemeknek a birtokba vétele mennyiben járul hozzá a fizikum alkalmassá tételéhez, a színésszé váláshoz?

SZAVVASZ SZTRUMPOSZ: Ez nagyom érdekes és összetett kérdés a számomra. Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni, több részre bontom. Először is az, ha az elmélet és a gyakorlat közötti kapcsolatról beszélünk a képzésben, és az, hogy az előadót hogyan tudjuk motiválni, különbözik egymástól. Az első kérdés az előadó pszichofizikai állapotára, jelenlétére vonatkozik. Az egyik feladatunk Terzopulosz módszerében, hogy a fizikai gyakorlatok során nagyon konkrétak legyünk: úgy kapcsolódjunk minden egyes diákhoz, előadóhoz, hogy megérezzük, megértsük az ő belső szükségletét, igényét, amivel felénk fordul. Ahhoz, hogy elméleti szinten is párbeszédbe kerülhessünk, ez elengedhetetlen feltétel. Ugyanazt kell hogy értse az alatt, amit mondunk, hogy aztán gyakorlatban önmaga is alkalmazni tudja. Hogy mi ebben az elmélet, azt nehéz lenne itt most elmagyarázni, hiszen rengeteg fiziológiai vonatkozása van. A válaszom másik fele az nagyon érdekes. Terzopulosz azt mondja, hogy újra kell teremtenünk a mítoszt. Kezünkben van az összes tragédia, a feladat az, hogy a huszonegyedik században újra teremtsük őket. A központi kérdés nem az, hogy miképpen aktualizáljuk őket, hanem hogy megértsük, miképpen tudjuk általuk alakítani a mai létünket, létezésünket. Amikor a fiataloknak a dionüszikus energiákról beszélünk, Terzopulosz azzal kezdi, hogy a görögök több törzsből álltak: érkeztek Ázsiából, a Közel-Keletről, Afrikából, Anatóliából, s hogy ezek a törzsek különböző ritmusokat, melódiákat, gesztusokat hoztak magukkal, De az athéni görögség mindezt nem akarta, nem tudta teljes egészében átvenni, beépíteni a maga vallási gyakorlatába. Egyensúlytalanság jellemzi tehát magát a hagyományt is. Ha ezt párhuzamba állítjuk a mai viszonyokkal, akkor ennek – a fiatalokkal beszélgetve is ez derül ki – számtalan szociálpolitikai vetülete van. Például amikor arról van szó, hogy Dionüszosz hogyan érkezik törzsével Lűdiából Pelaszgba, a későbbi Hellászba. Hozhatunk történelmi példákat is – elszakadva a mítoszoktól –, például a perzsa háborúk idejéből. Lehet, hogy ez nem különösebben érdekli őket, de az, hogy egy háború árnyékában élünk, élményszerűen jelenvaló tud lenni számukra is. Fényt gyújt az agyakban, amelyből kicsiholható az energia. A test vonatkozásában a nemiség kérdései a mélyebb energiaszintekre vezetnek vissza bennünket. Fizikailag a levegővételből, annak szabályozásából gazdálkodunk alapvetően, de az érzelmi és szellemi tartományok közötti átjáró megnyitása, a gátlások lebontása az elsődleges cél. Annak tudatosítása, hogy ezt miképpen tudják a maguk hasznára fordítani. Az ehhez szükséges gyakorlatokat érdemes elsajátítaniuk Terzopulosz módszeréből.

SZÁSZ ZSOLT: Sajnos a beszélgetésre kiszabott időnk lejárt, de az említett kötet hozzáférhető, és szeretettel ajánljuk olvasásra, tovább gondolásra szerzőinknek a Szcenáriumban megjelent cikkeit is.

 

Ancient Greek Myths and Tragedies in Contemporary Transcription
Professional Round-table at MITEM 11

In recent years, contemporary transcriptions of ancient myths and tragedies have proliferated around the world, and it was reflected in the 2024 MITEM programme. Five productions represented this interest: Odysseus, dir: Diana Dobreva; The Bacchae, dir: Theodore Terzopoulos; AIA (Based on the Myth of the Golden Fleece), dir: Tata Tagdishvili and Tato Geliashvili; Peak Mytikas (On the Top of Mount Olympus), dir: Jan Fabre; Tragedy / The Song of Oedipus, dir: Alessandro Serra. “Has the ancient god of theatre finally returned to his ancestral sphere, the theatre, and at the same time entered our hyper-modern, super-digitalised world? Does this return aim for the restoration of an earlier state or a radical renewal?”, asks Erika Fischer-Lichte, a renowned scholar of contemporary theatre, in her introduction to the English-language book titled The Return of Dionysus by Theodore Terzopoulos, founder of Attis Theatre. The participants in this roundtable discussion explored the same issues from the perspective of their own artistic and scholarly experience. Speakers included Savvas Stroumpos, a colleague of Theodoros Terzopoulos, who made his debut at this year’s MITEM as director of Chekhov’s The Seagull at Zero Point Theatre, which he founded; Attila Végh, Attila József Prize-winning poet and author, whose seminal essays on Terzopoulos’ production of The Bacchae were published in 2023 in the English and Hungarian language issues of Szcenárium as well as in Magyar Művészet [Hungarian Art]; Attila Simon, professor at the Institute of Hungarian Literature and Culture at the Faculty of Arts, ELTE, whose research focuses on the latest issues of classical philology: the presence of bio-political themes in ancient Greek drama and the different functions of rhetoric in political discourse and artistic language. The moderator of the event, which took place on 8 April 2024, was Zsolt Szász, dramaturge of the National Theatre and editor-in-chief of Szcenárium.

(2024. június 17.)