Április 16. és június 6. között tizenöt előadást láttam a 10. Színházi Olimpia keretében megtartott 9. MITEM-en. Volt két hét, amikor háromszor jártam a Nemzetiben. Akkor ez soknak tűnt, de most, hogy vége, nagyon sajnálom, hogy nem láttam valamennyi produkciót. Persze azt is fájlalom, hogy idén nem jöttek orosz színházak, távol maradtak az ukránok, nem érkeztek meg az indiaiak. De élményben így sem volt hiány.

Várakozásaim

Ami a hosszú programot illeti, sokan sokféle színházat láthattunk. Jómagam úgy döntöttem, hogy a messziről jött előadásokat mindenképpen megnézem, hiszen esélyem sincs, hogy eljussak Japánba, Kínába, Mexikóba vagy Indiába (sajnos az indiaiak nem értek ide, előbb egy árvíz, majd a helyi zavargások miatt). Eltökéltem, hogy minden Shakespeare-darabot látni szeretnék, mindkét grúzt, a lengyelt és a végül aztán távol maradó indiait. A két Euripidész, A trójai nők, a hetven perces japán és a két és félórás lengyel előadás ígérete ugyancsak tűzbe hozott. Izgatott a nagy barokk mester, Calderón Az élet álom című darabjának angol-spanyol bemutatója, az általam nem különösebben kedvelt lengyel írónő, a Nobel-díjas Olga Tokarczuk regényének londoni színpadi adaptációja. A MITEM-járók alapélménye a sokféleképpen előadott Ibsen-darab, a Nóra. Érdekelt az is, mit tudnak kezdeni a szerb színházi emberek kedvenc regényemmel, Tolsztoj monumentális Háború és békéjével. Barátaim, akik látták Kolozsváron az Ifjú barbárokat, egyenesen zseniálisnak mondták az előadást ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében (állítólag újra látható lesz a Nemzetiben!). Heiner Goebbels munkásságáról skandináv ismerőseim zengtek ódákat, ezért zarándokoltam el a Tüskecsarnokba, hogy lássam a Mindaz, ami történt és történhetne című produkciót. A szicíliai Emma Dantét a legutóbbi MITEM-en a Misericordia előadása után zártam a szívembe, és őszintén vágytam az ő egyszerre groteszk és érzelmes színházára.

Silviu Purcărete akkor is elbűvöli az embert, ha nincs csúcsformában, de eddig minden budapesti nemzetközi színházi találkozón remekelt. Miért lenne most másként? Irány az Eiffel-csarnok! Lássuk, mit kezd egy zseniális román művész egy régi kabuki mesével.

Az újra való felkészülés

Hogy volt-e valami közös az általam kiválasztott produkciókban? Nem sok. Hogy levonhatunk-e valami általános érvényű következtetést a kortárs színházról? Aligha. Ami mégis szembeszökő: az új drámák hiánya. Mintha kihalt volna a szavakba vetett bizalom. A Katona József kifejezésével „játékszíni költőmesterségnek” nevezett drámaírás láthatóan válságba jutott. A világra zúdult információáradatban mintha elvesztek volna a nagy összefüggések, márpedig ezek felmutatása nélkül nincs dráma. Ráadásul akkora a hangzavar, hogy a szelíd, halk, komoly hangokat meg sem halljuk. Az is nyilvánvaló, hogy a durvaságot, az obszcenitást nem lehet tovább fokozni. A politikai pamfletek unalmassá váltak. 

Valami újnak kellene jönnie. Az újra való felkészülés jegyében működik a kortárs színház. A verbalitás háttérbe szorulásával nemcsak a színpadtechnika erősödött meg, nemcsak a terek tágultak vagy éppen szűkültek, nemcsak a vizualitás került előtérbe, hanem a színészek elé is új követelményeket állítanak a rendezők. Száz százalékos jelenlétet kívánnak, nem eljátszani, hanem megélni kell a szerepet, mondják. Legyen minden mozdulat és megszólalás úgy tudatos, hogy a néző spontánnak, természetesnek érezze. 

Ha nincsenek új darabok, akkor játsszunk klasszikusokat újszerűen. Vegyük át az ismerős, közönségvonzó darabokat, és húzzuk-vonjuk őket, ahogy gondoljuk. Theodórosz Terzopulosz Ibsent szabta át háromszereplős kamaradrámává: ez a kiváló, rendkívül feszes Nóra adta meg a MITEM alaphangját. Egyszerű színpad, nyíló és csukódó (forgó)ajtók és három ragyogó színész. A kinyíló-záródó ajtók egyébként visszatérnek egy későbbi előadásban, a londoni–madridi Az élet álomban, de ott pusztán díszletek, nincs valódi funkciójuk, míg Terzopulosznál a bizalmatlan légkör, az őszintétlenség hangsúlyos elemei. 

Japán, lengyel Trója

Április végén a japán nagymester, Suzuki Tadashi Euripidész A trójai nők című tragédiáját tárta elénk szívszorongatóan. Vége a háborúnak, Trója romokban, az asszonyok arra várnak, hogy életük véget érjen, hogy sorsuk beteljesedjen. Eleinte nehéz követni a színpadon, hogy ki szólal meg, hiszen a rendező több szerepet is osztott egy-egy színészre, de zavarunkat oldja a színpadkép, a jól elkülöníthető csoportok finom mozgatása, átváltoztatása. Nem a gyermekeit, emberi méltóságát elveszítő anya (Hekabé) és lányai (Kasszandra, Andromaché) a fontosak, hanem az ártatlan közösség. Ha az istenek így akarták, hát nincs miért tisztelni őket, üzeni a mai ruhába öltözött lány, és a színpad közepén álló istenszoborhoz vágja virágcsokrát. 

A múlt és a jelen, a görög és japán világ találkozásának vagyunk tanúi hetven percben. Még magamnak is nehéz volt bevallani, hogy a csodállak, ám de nem szeretlek különös érzésével jöttem el április végén a Nemzeti Színházból. 

A június elején a lengyel Jan Klata által színpadra állított A trójai nők utólag sok mindent megvilágított a japán előadásból is. Az volt a dramaturgiai bravúr, hogy magát Euripidészt hívták segítségül, hogy a görög mitológiától eltávolodott közönségnek elmagyarázzák, mi is történt Trójában és Trója eleste után. Miért bűnhődik Hekabé és gyermekei. A trójai nőkhöz ugyanis hozzáfűzték a nagyon ritkán játszott Hekabé című tragédiát. (Eredetileg a Heléna című szatírjátékkal fejeződött be az előadás, ami olyan csavart visz a történetbe, amely utólag nevetségessé teszi az egész háborút. Kiderül ugyanis, hogy az igazi Heléna nem is volt ott Trójában, holott miatta tették a földdel egyenlővé a várost. Az ukrán-orosz háború előtt született előadásból a megmosolyogtató, a drámát „elkönnyítő” részt most kivették, ezzel is a 2500 éve született dráma aktualitását hangsúlyozva). Ugyanakkor a földdel egyenlővé válást Klata azzal jelzi, hogy a színpadot beborítja homokkal, így a színészek mezítláb botladoznak – igen hatásosan. Az egész előadás egyébként is tele van remek gegekkel. A trójai nők tömeges megerőszakolásának bemutatása egyszerre brutális és költői. Hátborzongtató. Jók a színészek, ötletesek az eklektikus jelmezek és kellékek, hatásos a zene. Azt gondolom, ez a színház áll a legközelebb a budapesti Nemzetihez és közönségéhez. 

Shakespeare-menet

Április végén négy nap leforgása alatt három Shakespeare-előadást láthattunk. Ha nincs kortárs dráma, akkor az angol óriást mindig elő lehet venni, a közönség szereti a sokszor látott tragédiákat – kifordítva, befordítva, negyedére húzva és felduzzasztva. 

Bevallom, nekem a MITEM egyik legnagyobb élménye a Grúziából érkezett, háromórás III. Richárd és az Othello volt. Az utóbbi években olyan sok eredetieskedő Shakespeare-előadást láttunk, hogy felüdülés egy pontosan értelmezett, magas érzelmi hőfokon izzó produkció. Avtandil Varszimasvili, aki idén Brechttől A kaukázusi kört vitte sikerre a budapesti Nemzetiben, saját társulatával is csodát tett. Az ő értő olvasatában az Othello kulcskérdése nem az intrika, hanem a mór és Desdemona tragédiával végződő szerelme. Az előadás azt sugallja, hiába intrikálna a gazember Jago, ha ez a két ember őszintén bízna egymásban. De mindketten kételkednek: ­Othello elvakult, érzéki szerelemmel csügg a gyönyörű Desdemonán. Mintha még a házasságkötés után sem értené, hogy ugyan mit eszik rajta ez a gyönyörű, kedves nő.  Desdemona pedig nem ismeri az érzéki vágyat, neki a velencei mór egy nemeslelkű hős, a férje, akit meg akar tartani. De nemcsak a két főszereplő helyzetét tisztázza Varszimasvili, hanem valamennyi figuráét. Jago például nem azért áskálódik, mert Othello nem léptette elő, hanem mert ő is szerelmes Desdemonába. Izgalmas olvasat remek színészekkel, szerény díszletekkel, jelmezekkel és kellékekkel előadva. 

Hasonlóan megragadó a III. Richárd pontos értelmezése. Itt nem egy megátalkodott gazemberről van szó csupán, hanem egy tehetséges, időnként vonzónak mutatkozó hadvezérről, aki a hatalom megszerzése és megtartása érdekében mindenre képes. Bár az előadás az angol történelemre koncentrál, és nincs semmi kikacsintás, nem tudunk nem gondolni Grúzia legismertebb fiára, aki hatalma megtartása érdekében nem csak nyolc családtagját tette el láb alól. Nagyszerű ritmusú, pazar színészi alakításokat felvonultató, világos, tiszta előadás.

Bár A vihart rendező olasz Alessandro Serra a színházi világban jóval nagyobb sztár, mint grúz kollégája, az ő ragyogó szcenikai megoldásokban bővelkedő produkciója a szemet ugyan gyönyörködteti, de nem visz közel Shakespeare-hez. 

Színpadi regények

Ami pedig a regényadaptációkat illeti: a belgrádi Nemzeti Színház Háború és békéjét nem véletlenül éltette a budapesti közönség. Boris Lijesevics rendező azt vitte színre Tolsztoj remekéből, ami érzelmileg könnyen átélhető. A bűbájos Natasa Rosztova és a kevély Andrej Bolkonszkij gyönyörűnek induló, ám tragikusan végződő szerelmét, Pierrre Bezuhov téblábolását, a Kuragin család romlottságát. Miközben a magánéleti drámák zajlanak, a háttérben dúl a háború, Napóleon le akarja igázni Oroszországot. A színpadon időnként felbukkannak a történelmi figurák jellegzetes gesztusaikkal és fizimiskájukkal, de ők csak mellékszereplők. 

Ez esetben nem azt kell nézni, hogy mit nem sikerült színre vinni Tolsztoj több mint ezer oldalas regényéből, hanem azt, mi mindent sikerült két órába belesűríteni. A széles közönség megnyerése és megtartása érdekében nagyon nagy szükség van az efféle, meghökkentő megoldásokat mellőző, fordulatos történeteket mesélő, ízléses előadásokra. 

A londoni Complicité társulat (rendező Simon McBurney) Olga Tokarczuk magyarul is olvasható Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című, a vájtfülűeknek szánt, filozófiai kérdéseket is boncoló krimijét vitték színre – a regény szerkezetét, logikai rendjét hűen követve. Az angol romantikus költő, William Blake poémájából kölcsönzött cím csak keveseket szólít meg, bár Blake embert és állatot egyenrangú lénynek hirdető világszemléletét idézi meg a bizarr fordulatokban bővelkedő regény. Egy magányos falusi öregasszony levelekkel bombázza a rendőrséget, vegyék már észre, hogy a környéken állatokat gyilkolnak, s mindezenközben valaki vagy valakik a helyi vadászokat öli(k) sorra. A harmadik titokzatos haláleset után lebukik az asszony, s végül ő meséli el, hogyan szervezte meg a gyilkosságokat. A remek angol színésznő, Kathryn Hunter hűen közvetíti az öregasszony elbeszélését, nagyszerűek a díszletek és kellékek, de nehéz mit kezdeni magával a posztmodern regénnyel. 

Mi ez? Zöld, állatvédő himnusz, netán paródia? Egyenrangú-e a teremtett világban minden élőlény, mint Blake hirdette egykor? Ki-ki vérmérséklete szerint érvelt az előadás után. A mi társaságunk jót veszekedett – ami azért nem semmi közönyös korunkban. 

Mexikói Csehov, Román kabuki

Megható volt Goethe Faustját kínai nyelven hallani, látni a szereplőket még akkor is, ha a színpadtechnika még kezdetleges. Az mindenképpen dicséretes, hogy a rendező pontosan érti a költő szándékát, a mű üzenetét. 

A mexikói Nemzeti Színház igazgatója, Aurora Cano írta és rendezte az alternatív Teatro de Babel Moszkva című produkcióját: három színésznő Csehov-bemutatóra készül. A kérdés az, el lehet-e hitelesen játszani Olga, Mása és Irina Moszkvába vágyódását Mexikóban, súlyos lelki és anyagi gondoktól gyötörten. 

A csalogányok tangója mint színdarab elmarad Emma Dante korábbi Misericordiájától, de mélyen emberi vízió egy hosszú házasságról, amelynek történéseit, felemelő és nehéz pillanatait a halál előtt még újra átéli a fizikailag és szellemileg leépült férj és feleség. A palermói író-rendező ezúttal is főszerephez juttatja a táncot, de maga az anyag legfeljebb egy hosszabb etűdre elegendő.  

Míg Suzuki mester görög tragédiát visz színre, a román Silviu Purcărete japán kabuki mesében mondja el, mit gondol a szerelemről, az emberi gyarlóságról. A hírek szerint a japánok el vannak ragadtatva A megesett hercegnő történetétől, minden ízében hitelesnek érzik. Mi pedig csak ámulunk a férfiruhákba bújó színésznőkön, a női szerepeket vállaló férfiakon, a remek mozgásokon, a finom humoron, a pompás jelmezeken. Nincs még egy rendező, aki minden anyaggal ilyen színvonalon tudna dolgozni.  

Dicsérnivaló körülmények

Végül hadd szóljak néhány szót a szervezésről, a Nemzeti Színház sokszor láthatatlan munkatársairól. Először is: majdnem minden előadás teltházas volt, hála a viszonylag olcsó jegyeknek, illetve kedvezményes bérleteknek, a jó közönségszervezésnek. Pontos és lényegre törő volt a tájékoztatás. A 130 oldalas magyar és angol nyelvű műsorfüzet minden fontos információt tartalmazott. az előadás hosszáról éppúgy tájékoztatott, mint a produkció előéletéről, a rendező pályájáról, a közreműködőkről.  A színház magazinja szóra bírta a leghíresebb mestereket, az előadások utáni közönségtalálkozókon pedig felkészült tolmácsok, szakértők segítségével kérdezhették a nézők is a produkciók alkotóit, Budapestre érkezett főszereplőit. Szinte nem volt olyan este, hogy a vendégművészek ne fejezték volna ki elismerésüket és köszönetüket a magyar közönségnek, amelynek tagjai többségükben nem színházi emberek voltak, hanem tanárok, egyetemisták, sőt gimnazisták, akiket talán már kamaszkorukban megfertőzött a színház. Sokszor volt az előadás végén hangos ováció, de a bőséges taps még a viszonylag szerényebb produkcióknak is kijutott. Így illik, ez a magyar vendégszeretet. Senkit nem fütyültek ki, legfeljebb néhányan tovább álltak a szünetben, ha túlságosan zavarosnak találták például a londoniak Tokarczuk-előadását. Illetve némán kiosontak, ha egy óránál hosszabb ideig kellett egyhelyben ülniük, mint a Tüskecsarnokban Heiner Goebbels produkcióján. 

Alessandro Serra, korábban Shakespeare Macbethjének, most pedig A viharnak a színpadra álmodója, az előadást követő népes közönségtalálkozón mindenekelőtt arról beszélt, hogy fantasztikusan felkészült és készséges műszaki gárdával találkozott a budapesti Nemzeti Színházban. Minden varázselemet megoldottak, bármit kért, azonnal teljesítették. Márpedig Serra nagyon sokat kért, ahogy mások is.

Essék pár szó a szervezők munkájáról is. Vidnyánszky Attila mellett Kulcsár Edit (az előbbi a MITEM alapítója, illetve a 10. Színházi Olimpia művészeti vezetője, az utóbbi az olimpia főszervezője) vezette csapat tagjai fáradhatatlanul gondoskodtak a színvonalról, a vendégekről, a magyar közönségről. Hála az ő tehetségüknek, odaadásuknak, a MITEM-re szívesen térnek vissza világsztár rendezők, színészek, és cáfolják otthonukban azokat a sajtóértesüléseket, melyek szerint a magyar kormányzat megfojtotta kultúrát. A MITEM, amely az idén a Színházi Olimpia főprogramját adta, járványok és válságok idején is ékes cáfolata ennek.

Osztovits Ágnes

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2023. július 10.)