Színházi Olimpia / MITEM

Heiner Goebbels: „A színpad nem az a hely, ahonnan a saját véleményemet hirdethetem”

Heiner Goebbels együttműködésekről, saját „politikájáról”, meglepetésekről és butaságokról

A színpad számomra nem az a hely, ahonnan a saját véleményemet hirdethetem. Nincsenek válaszaim, csak kérdéseket tudok közvetíteni – mondja Heiner Goebbels, a 20. századi Európa valós és alternatív történelméről készült vízió rendezője. A német zeneszerző és rendező a Mindaz, ami történt és történhetne című nagyszabású és látványos előadásával szerepel a Színházi Olimpián június 8-án és 9-én a Tüskecsarnokban.

 

Heiner Goebbels - fotó: Haralf Hoffmann

 

– A kezdetek óta többször is részt vett már a Színházi Olimpián. Milyen tapasztalatai voltak az évek során?

– Az első olimpián, 1995-ben a görögországi Delphioban az egyik alapító, Heiner Müller Prométheusz-drámájából készült rendezésemmel szerepeltem. Akkor még csak néhány előadásból állt az olimpia, ami azóta hatalmas rendezvénnyé nőtte ki magát. Mindig nagyszerű nemzetközi találkozások lehetőségeként éltem meg az olimpiákat. Olyan események ezek, ahol alkotóként a sajátunkétól eltérő művészeti formákkal szembesülhetünk. A színház – Németországban is, de szerintem önöknél, Magyarországon is – leginkább nemzeti, nagyon helyi dolog, nem elég nyitott az eltérő véleményekre. Saját országunk színházában ezért döntően csak a saját nyelvünkkel, saját kultúránkkal találkozunk. A Színházi Olimpia viszont messze túllép ezen.

– A Mindaz, ami történt és történhetne előadás a történelemről szól. Manapság újra nagyon közelről éljük meg a történelmet: járvány, gazdasági válság, európai háború… Az előadás még mindezek előtt, „békeidőben” született, 2018-ban, és 2020 óta nem is tudták játszani. Tervez-e változtatásokat?

– Alapvetően nem. Az előadás egyik forrása a cseh Patrik Ouředník Europeana, a huszadik század rövid története című könyve, ami 2001-ben jelent meg, így nem érinti a mai helyzetet, mégsem fogunk az előadás szövegén változtatni, mert így is minden néző azonnal a mai helyeztre gondol majd. Ouředníknél mindennek az első világháború a kiindulópontja, kis történeteivel abszurd konstellációkat ír le – nagy tempót diktáló szöveg, sok humorral. Nem tanítani akar, nem mond tanulásgokat, hanem felráz. Arra provokál bennünket, hogy elgondolkozzunk. Egy másik forrásunk a Euro News No Comment című rövid műsora. Ebben a hírek között a világban történt napi eseményekből válogatnak a szerkesztők mindenféle magyarázat nélkül. Csak annyit tudunk, honnan érkeznek a képek. Az ember a tévé előtt ülve megpróbálja összerakni a világot: kik a jók, kik a rosszak, ki kivel, ki ellen harcol, tüntet… Ezeket látva, egyből a mában vagyunk. Talán ez lehetne a mi darabunk alcíme is: kommentár nélkül. Az előadás harmadik fontos jellemzője a táncosok, a közreműködők, a zenészek kollaborációja. A táncosok – akik a szó hagyományos értelmében nem táncolnak –, az európai történelem és kultúra relikviáit, maradványait, töredékeit mozgatják, ezekből utópisztikus tájakat, a költői ellenállás vidékeit építik fel, és alakítják egyiket a másikból. A közreműködők egymásra figyelve, tisztelettel és nagy élvezettel teszik a dolgukat: együttműködnek. Ez tulajdonképpen egyfajta válasz is a nagy politikai ellenmondásokra, válságokra, amiket átéltünk, amikben benne vagyunk. A színpadon zajló decentralizált együttműködésből és egyetértésből tanulhatnánk – gondoljunk csak arra, hány különféle érdek ütközik, feszül egymásnak az európai politikában. A színpadon az alkotás csak együtt lehetséges. Az előadás így egyfajta példaadás is.

 

 

– Mi volt az alapkérdés, ami ennek a „történelmi játéknak” a létrehozásában leginkább foglalkoztatta?

– A színpad számomra nem az a hely, ahonnan a saját véleményemet hirdethetem. Nincsenek válaszaim, csak kérdéseket tudok közvetíteni, és abban bízom, hogy a nézők sokkal eszesebbek, mint mi, akik ezt a művet létrehozzuk. Megértik a kérdéseket, és mindenki a maga módján próbál válaszokat találni rájuk. Ouředník is, én is azt a gondolatot tartom fontosnak, amiről Getrude Stein A háborúk, amiket láttam című könyvében ír összevetve a 20. század háborúit az előző századokéval és Shakespeare-rel. Stein arra a következtetésre jut, hogy a történelem ismétli önmagát. A központi kérdés, miként lehet ebből a körből kitörni.

– És hát nem túl jó az emberiség teljesítménye ezen a téren. A darabbal kapcsolatban leírták: ön sötéten látatja a világot.

– Azt kell mondanom, hogy a személyes, művészi látásmódom nem olyan sötét. A műveimben a katasztrófák – még ha történelmi hátterük van is – esztétikaiak, és minden, ami átesztétizált, némiképpen vigasztaló is. Az én színházamat nem szabad egy az egyben a valóságra lefordítani. Mindig figyelmeztetek rá, hogy ez egy művészi forma, ez nem a valóság reprezentációja. Úgy színre állítani valamit a színpadon, mintha az a valóság lenne, nem érdekel. Engem az foglalkoztat, hogy mindannak, ami a színpadon megvalósul, önálló, mással össze nem vethető realitása legyen. A színház nem mint a közlés lehetősége vagy eszköze érdekel. Azt szeretném elérni, hogy a nézőnek lehetősége legyen olyasfélét megtapasztalni, ami különbözik az élettől. Az a fajta játékos realitás, amit létrehozunk a színpadon, még egy sötét darab esetében is vigasztaló lehet, hiszen tudjuk, ezek képek, ez művészet.

– Ha a történelemről van szó, a politika is egyből eszünkbe jut. 

– Engem egyáltalán nem érdekel a politikai színház.

– Vagyis, hogy a rendező, a darab „megmondja”, mit gondoljon a néző?

– Semmi efféle nem érdekel. A politika számomra a színházban csak azt jelentheti, hogy megvizsgáljuk az eszközöket, amivel dolgozunk. Az én „politikám” a színházban az, hogy rendezőként nem autoriter módon dolgozom, hanem mindenkivel közösen, polifón viszonyban teremtünk. Mindenki hangjára szükség van ahhoz, hogy a nagy egész létrejöjjön. A hangtechnikus és a táncosok, a tervezők, a zenészek és a többiek mind megformálják a maguk részét a közös munkában. Ha a színházammal kapcsolatban a „politikai” jelző használata egyáltalán felmerül, akkor csakis ebben az értelemben.

– Sokfelé játszották ezt az európai darabot, például Oroszországban, szerte Nyugat-Európában, most Magyarországon. Európa története nagyon másként néz ki ezekből a nézőpontokból, elég ha csak arra gondolunk, hogy vannak győztesek és legyőzöttek, sikeresek és sikertelenek, centrumban lévők és a periférián kapaszkodók… 

– New Yorkban is bemutattuk, és ott is fogható volt. Sok történetet mesélünk el az előadásban, ami tele van meglepetésekkel, még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy már mindent tudunk. Ráadásul az a mód, ahogyan én foglalkozom színházzal, arra épül, hogy mindenkinek egyéni tapasztalatai vannak, és mindenki mást visz magával a haza a darabból. Ezekre az individuális utakra építek. Ezért nem tudok arról beszélni, miként reagáltak „az oroszok”, „az angolok”. Ez butaság volna. Ezek a kategóriák már nem léteznek.

 

 

 

– Sok előadását, így a Mindaz, ami történt és történhetne címűt sem színházakban játsszák. Hogyan választja ki a helyszíneket?

– Általában nagy térre van szükségem, mert monumentális képekből építkezem, és a hagyományos színházépületek erre nem alkalmasok. De kisebb előadások esetében is szeretek posztindusztriális tereket használni, ahol a funkcionalitásával minden elképesztő jelenlétet sugároz. A Tüskecsarnok modern épület, de ugyanezt érzem benne. Nagy élmény volt az előkészületek alatt először belépni a térbe.

– Ön nem rendezőnek tartja magát, hanem színházi emberként is komponistának, aki zenés színházat – Musiktheater – művel. A kifejezés magyarul inkább a könnyed műfajt takarja. Mit jelent ön számára ez a fogalom?

– A színház sok tekintetben zene. Ahogy a szereplő átmegy a színpadon, ahogy megszületik és elhal a fény tulajdonképpen zenei folyamatok. Erről már a 20. század elejének egyik nagy teoretikusa és rendezője, az orosz Mejerhold is írt. A hangoknak is nagy szerepe van, és a szavak zenéjéről is beszélünk. A színházban így végülis minden zene, ezért tudok mindent a kompozíció fogalma alá sorolni, és én vagyok az, aki mindezeket az alkotótársimmal együtt megkomponálja.

 

Kornya István

 

Mindaz, ami történt és történhetne - az előadás oldala

MIKOR?
2023. június 8., csütörtök, 19 óra, Közönségtalálkozóval
2023. június 9., péntek

HOL?
Tüskecsarnok

(2023. május 30.)


Oldal tetejére