Roger Salas

Robert Wilson új megvilágításba helyezi Szophoklész Oidipuszát

Akad még néhány helyszín, mely csendes vagy üres:[1] a nagybetűs színház maga, mely semmi mást nem kíván a nézőtől, csak azt, hogy jelen legyen benne, hogy megmerítkezzen szent és tökéletes terében, az emberi alkotás igazi csúcsteljesítményében, s hogy fejet hajtson Melpomené és Thália ezredéves művészete előtt. A XVI. század végén Andrea Palladio ilyennek álmodta a vicenzai Teatro Olympicót[2], mesterien alkotva meg a teret egy régi börtön ősi falai között. És ez a tér így fogad bennünket ma is: monumentalitásával nem telepedik ránk, hanem harmonikusan vesz körül minket klasszikus formáival, miáltal a színház és a tánc valamennyi formájához és stílusához ideális mennyezeti párkányzatot és tökéletes keretet képez, demonstrálva ezen műfajok életrevalóságát, rávezetve bennünket a művészet tükör-ösvényeinek[3] és örökérvényűségének titkára, mely a bohózattal, a tragédiával s a komédiával ad hírt magáról. Izgalmas arra gondolni, hogy a Scamozzi[4] által a XVI. századi Oidipusz-bemutatóra tervezett kísérteties világítás lámpáinak néhány darabja még mindig fennmaradt.

A Teatro Olympico Klasszikus Darabok sorozatának hetvenegyedik ciklusa (e sorozat az időben már távoli 1934-ben vette kezdetét) 2018-ban Robert Wilson (Waco, Texas, 1934) Oidipuszának világpremierjével érte el csúcspontját, mely nagyvonalakban Szophoklész Oidipus királyán (Oidipusz rex) alapul. A XVI. század óta ezt a darabot itt csak egyszer, 1997-ben adták elő Gianfranco del Bosio rendezésében, amikor a színházat restaurálása után újra megnyitották. Múlt vasárnap, hetedikén (2018. október 7-én – a szerk.) utolsó alkalommal adták elő ezt a művet, melyet Poétikájában Arisztotelész a tragikus színház csúcsteljesítményének nevezett. A negyedikén, csütörtökön lezajlott bemutatón planétánk valószínűleg legnagyobb hatású élő és aktív színházi rendezője egyértelmű győzelmet aratott. Ez a művész a maga tízparancsolatával járult hozzá a kortárs színházművészethez, egy olyan bámulatba ejtően plasztikus, érzékeny és jellegzetes formavilágot hozva létre, mely a maga harcos minimalizmusával egy új korszak enciklopédikus irányzatát fémjelezte, s mindezt globálissá terjesztve ki egyre inkább nemzetközi mércéül is szolgált, a legeldugottabb zugokban is felfedezve a magáéval rokon, felfelé irányuló esztétikai törekvéseket.

A vicenzai Teatro Olimpico színpadkerete és előszínpada (forrás: thinglink.com)

A Teatro Olympico sajátos tere minden nehézség nélkül hozzá idomul Wilson elképzeléséhez, ami nem más, mint egy kórusra és rituáléra épülő koreográfia, melynek egy óra tizenöt perces időtartamát csak néhány alkalommal szakítja meg egy-egy sokkszerű hatást kiváltó sötét, mely rövid szünetként szolgál a jelenetek között. A pantomimikus vagy egyszerű tánc, mely néha szóló, máskor meg csoportos koreográfia, az est nagy részét kitölti. A menyasszonyi táncot expresszív erővel koreografálta meg az ausztrál Wesley Enoch. Ez egyike azoknak a rögtönzött variációknak, melyeket Wilson annyira szeret, s melyket aztán simán és természetes módon komponál be a cselekménybe. Casilda Madrazo és Alexios Fousekis speciális lélektani feszültséggel adja elő ezeket a táncokat.

Wilson ma már nem annyira egy esztétikát vagy stílust képvisel, sokkal inkább egy rendszert. Az Oidipusz, melyet a huszadik századi repertoárban többek között olyan nevek fémjeleznek, mint Sztravinszkij operája (1927) és Martha Graham balettje (Éjszakai utazás, 1947), Wilson által egy új, kortársi perspektívában jelenik meg. Azzal a koncepcióval, hogy a táncosokat mozgó szobrokként lépteti föl, s a kórust egy műanyag öntvénybe helyezi bele, a színpad minden millimétere fölötti kontrollt gyakorló uralkodó zsarnokságát teszi érzékletessé. És ott van egy közvetett utalás és tisztelegés Pina Bausch emléke előtt, amikor az utolsó jelenetben a színpadot elborítják székek, melyeket felrúg és üt-vág a már megvakult, fékevesztett Oidipusz – hiábavaló haragjában.

 

Robert Wilson Oidipusza a vicenzai Teatro Olimpicóban

Igaz, hogy ennek az Oidipusznak volt már egy elő-bemutatója ezen a nyáron (2018 nyarán – a szerk.) a pompeji Teatro Grande-ban (Nápoly koprodukciós partnerként vett részt a projektben), egy olyan történelmi helyszínen, a Parte­nopei Köztársaság[5] korából való impozáns romok között, melyet itt nem szükséges bemutatni. Ám a mű kigondolására, megalkotására, valamint a próbák lebonyolítására a vicenzai Teatro Olimpico adott megbízást, melyet egykor ugyanezzel a darabbal nyitottak meg. 1585. március 3-án, a karnevál utolsó vasárnapján az Oidipusz előadásával nyitották meg az Teatro Olympicót, a máig fennmaradt első fedett kőszínházat; a krónikákban az áll, hogy a névválasztást az Olimpiai Akadémia tagjainak hosszas vitái előzték meg (ez a testület mind a mai napig itt, a színházhoz tartozó egyik teremben tartja üléseit). És az is a csoda része, hogy az akkori díszlet, mely Théba hét utcáját idézi meg Scamozzi fából készült, erőltetetten perspektivikus felfogásában, még mindig ugyanezen a helyen áll, megtekinthető s csaknem meg is érinthető. Mint ahogy ugyanitt történt meg az is, hogy Wilson színészei és táncosai a maguk dekonstruktív módján dekonstruálták görögül, latinul, olaszul, németül és angolul a szophoklészi szövegeket, és hogy a klasszikus rituálé egy lebilincselő rendezésben ölt kortársi alakot; elejétől a végéig tisztán ragyog, erőteljes, és mélyéről tragikus rengések törnek a felszínre.

Az igazság az, hogy Wilson darabjait minden esetben inkább „táncosnak”, ko­reografáltnak találjuk, mintha a mozgás be lenne szabályozva, s mintha az instruktor egy kimeríthetetlennek tűnő nyelvi és strukturális dimenzióra nyitna ablakot. Ezt a jellegzetességet figyelhetjük meg már a The Knee Plays [Térd-játékok] című előadása óta [mely Madridban volt látható 1985-ben a Castellana Kongresszusi Palotában megtartott Őszi Fesztiválon (Festival de Otoño), s mely előadás egy olyan személyiség segítségével jött létre, mint a koreográfus Suzushi Hanayagi, aki azóta is a Wilson márka-védjegye, és aki részese volt az amerikai alkotó születésének, stílusjegyei létrejöttének, és akinek a szerepét később Lucinda Childs vette át].

Az Oidipuszhoz választott modellhez bizonyos elvek kerültek meghatározásra, melyeket érdemes számba vennünk. Szinte valamennyi színész hetven év feletti, a táncosok viszont velük ellentétben fiatalok, teli plasztikus formaalkotó ener­giákkal. Nincs ebben semmi különös. Mario Rigillo (Nápoly, 1939) a darab hajthatatlan narrátora, emlékezete, gondolat-fonala; Angela Winkler (Templin, Németország, 1944) alakja a megfigyelőé és kérdezőé; Meg Harper (Evason, Illi­nois, US, 1944) mint Teiresias egy orientalista fegyelmével rendelkező misztikus; ­Merce Cunningham táncos-pantomimes; a szaxofonos és képzőművész, Dicky Landry (Lui­siana, US, 1938) a maga melankolikus zenéjével az előadás színképének igazi katalizátora (ki ne emlékezne a William Burrough-ról[6] készült fotóira?); Casilda Madrazo (Mexikó, 1980) egy kísérletező flamenco-táncos, egy hieratikus [papnői rendhez tartozó] Iokasztét testesít meg; és végül itt van Michalis Theophanous (Görögország, 1982), egy olyan művész, akinek Oidipuszában önmagára koncentrálóan és erőteljesen egyesül a tánc és az apollóni jelenlét. Michalis Theophanous már megmutatta művészi erejét és tehetségét, mégpedig magánál Wilsonnál, az Alvo Pärt zenéjére Lucinda Childs által koreografált táncával, az Ádám passiója című előadásban (2015), és ugyanitt a Teatro Olympicóban a kivételesen szuggesztív Dimitris Papaioannou-val[7] az oldalán a Primal Matterben.

Az Oidipusz király 2018. október 4-i előadása a Teatro Olimpicóban, r: Robert Wilson (forrás: ateatro.it)

Figyeld a ruandai Kayige Kagamét, az isteni totemet, ezt a gyönyörű és csábító, több nyelven megszólaló nőt, amint ott sétál a nézők között, az emelvény lépcsőin egyensúlyozva lépteit, és ruhájával súrolja azokat, akik mellett elhalad. Nem lehet nem észrevenni az Isamo Noguchi kosztümjeiben és tárgyaiban megtestesülő plasztikai erőt.

Negyedikén (2018. október 4-én – a szerk.) volt Wilson születésnapja. Landry csillogó szaxofonjával kijött az előadás végén, és eljátszotta a Happy Birthday-t, melyet kórusban énekeltek a művészek. Ez egy olyan esemény volt, mely magát a rendezőt – ezt a mindig nagy önfegyelemmel bíró, jég-keménységű, fekete öltönyt viselő művészt – is izgalomba hozta.

Fordította: Regős János

 

Roger Salas: Robert Wilson Throws New Light on Sophocles’ Oedipus

The seventy-first Cycle of Classical Plays at the Teatro Olimpico culminated in the world premiere of Robert Wilson’s Oedipus in October 2018. The author first gives a vivid description of the 16th-century location of this premiere, Vicenza, then an appreciation of Robert Wilson’s production, touching on the director’s creative creed and his significance in theatre history as well. Focus falls, above all, on the stage space, dancers and the choreography of the performance, which promises to be an event of the greatest interest at MITEM this year.

 

[1]     Első megjelenés: Roger Salas: Robert Wilson da una nueva luz al Edipo de Sófocles. El Teatro Olímpico de Vicenza estrena un grandioso proyecto de carácter global bajo una perspectiva netamente coreográfica, El Pais, 2018. okt. 8. Angolul: Robert Wilson gives a new light to the Oedipus of Sophocles.

[2]     Teatro Olimpico: Vicenza színháza, amelyet Andrea Palladio tervezett. Úgy tartják, ez az első modern kori fedett színház, amely emellett teljesen megfelel az antik színház tér-elrendezési szabályainak. A színházat a vicenzai Academia Olimpica rendelte meg 1580-ban.

[3]     Az írás szerzője itt Palladiónak a színpad hátsó terében alkalmazott fordított perspektíva-használatára utal.

[4]     Vincenzo Scamozzi:(1548–1616) olasz építész és szakíró.

[5]     Partenopeai Köztársaság: A Második Nápolyi Köztársaság egy tiszavirág-életű államalakulat volt, amely 1799 januárjától június végéig állt fenn a Nápolyi Királyság területén, Bonaparte tábornok itáliai hadjáratának hatására. Azon francia törekvések nyomán alakult ki, hogy a forradalmi eszméket exportálják Európa más államaiba is.

[6]     William Seward Burrough (1914 –1997): amerikai író és vizuális művész, a beat generáció és a posztmodern művészet kiemelkedő alakja.

[7]     Dimitris Papaioannou (1964–): kísérleti színházi görög rendező, koreográfus, vizuális művész, a 2004-es athéni olimpia világhírűvé vált megnyitójának rendezője.

(2021. szeptember 11.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Algéria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia, Ukrajna